Köves Viktória: Éva karácsonyai
De Éva nem látta. Éva nem tudta, mi az, hogy szenteste, csak azt tudta, hogy van egy nap, amikor várják az angyalkát, aki este majd megjön. És hogy ezen az estén ajándékot kap. Szép ajándékokat. Olyat is, amit apa küldött neki. Pedig az angyalka hozta az ajándékokat. Mégis volt, amit apa küldött. Ezt mondták neki. Egyszer egy babát, aminek hosszú szőke haja volt és szép, csillogó ruhája. És azt is tudta Éva, hogy az ajándékok és a mákosguba utáni napon jönnek a többiek.
Éva karácsonyai
Nagymamáék lakása nagyon nagy volt. A kis Évának óriási palota. Volt három hatalmas, egybenyíló szobája, egy hosszú előszobája, egy nagy konyhája, egy kamrája, egy fürdőszobája, egy vécéje és 
egy kisszobája, amit mamáék mindig cselédszobának hívtak. A három nagy szobából kettőnek volt külön bejárata az előszobából, a baloldali lett az, amit leválasztottak egy szekrénysorral. Ott lakott Éva négyéves korától anyával. Akkor már nagylány volt, óvodába járt. A két keskeny, egyszemélyes heverő, Éva ágya és anya ágya fejtől voltak egymáshoz téve a szoba egyik sarkába. Sárga huzattal takarták le őket. Anya, amikor Éva már nagy volt, mindig azt mesélte, hogy a kicsi Éva egy este azt mondta neki:
– Anya, mi mindig így fogunk aludni, együtt.
És amikor anya visszakérdezett, hogy de mi lesz majd, ha férjhez megy, akkor Éva azt felelte, ujjával a szoba átellenben lévő sarkára mutatva: – Majd ott fog aludni a férjem.
Ezt a történetet anya nagyon szerette.
Abban a szobában Éva nyolcéves koráig éltek együtt anya és Éva. Volt egy alacsony asztalkájuk, a két ágy előtt. Azon hevert a fehér papír, amelyre mama kifésülte az elsős Éva hajából a tetveket. Aztán szépen, sorban, gondosan szétnyomta őket. Egyiket a másik után. Pattantak. Reccsentek. Inkább pattantak. Évának nagyon viszketett a feje éjszaka, szólt anyának, de anya azt mondta, aludjon már és ne találjon ki ilyeneket. Aztán másnap kiderült az iskolában, hogy ő is elkapta. Diadalittasan ment haza. Hogy igaza volt. Mert nem ő találta ki. Aztán mama fésülte nagyon sűrű szarufésűvel a repke szálú haját. Szerencsére nem vágták le. Jártak orvosnál. És megmosták valami furcsa szagú samponnal. Aztán anya egy délután sokáig, nagyon sokáig bogarászott ez előtte ülő Éva fejében. Később úgy mesélte anya, hogy szálanként húzta le hajáról a serkéket. Azért a viszketés rossz volt. És a pattogó hangot sem szerette. Amikor anya hosszan matatott a fején, azt igen.
A négyéves Évának olyan volt ez a hatalmas lakás, mint egy labirintus. Vagy egy kastély. Ez volt az otthona. A hely. Itt élt ő, anya, a mama, meg a papa. 
És ide jöttek a többiek. Minden karácsonykor és minden húsvétkor. Sokan. A szobájukba is bementek. Állt Éva a hatalmas tömegben, egészen elveszett közöttük. A hely is elveszett velük. Anyának volt két testvére, egy nővére és egy húga, de ezt Éva akkor még nem tudta. Azt tudta, hogy jönnek. Mindkettőnek volt férje, a nővérnek gyerekei is. De Éva ezt se tudta még. Nem értette. Csak azt, hogy jönnek. Leülnek, esznek, beszélgetnek, élnek az ő helyén. Olyankor nagyon egyedül érezte magát. Olyankor, amikor jöttek ők sokan, senki nem volt kíváncsi rá.
Anya mindig nagyon szépen felöltözött, amikor eljött a karácsony és a húsvét. És szépen felöltöztette Évát is. Mindenki nagyon szépen felöltözött olyankor. A szépen felöltözött Éva csak nézte a többieket, amikor körülállták a fát, és énekeltek, és sírtak. Mert sokszor sírtak is. De nem nagyon és nem sokáig. Nézte, hogyan hordják be az ételt a konyhából a hosszú asztalhoz. Nézte, hogyan esznek. Nézte, hogyan nevetnek és beszélgetnek. A papa mindig az asztalfőn ült. A mama mindig mellette. Mindig húsleves volt és rántott hús. A rántott húst szerette Éva, annak örült.
De jobban szerette a mákos gubát. Szenteste mindig mákos gubát csinált a mama. Előtte várták, hogy jöjjön az angyalka. Éva nagyon szerette volna meglesni, de sose sikerült neki. Pedig hallotta a csilingelést.
Pedig mama egyszer mondta neki:
– Nézd, ott a ruhája szegélye! Látod az arany csíkot?
De Éva nem látta. Éva nem tudta, mi az, hogy szenteste, csak azt tudta, hogy van egy nap, amikor várják az angyalkát, aki este majd megjön. És hogy ezen az estén ajándékot kap. Szép ajándékokat. Olyat is, amit apa küldött neki. Pedig az angyalka hozta az ajándékokat. Mégis volt, amit apa küldött. Ezt mondták neki. Egyszer egy babát, aminek hosszú szőke haja volt és szép, csillogó ruhája. És azt is tudta Éva, hogy az ajándékok és a mákosguba utáni napon jönnek a többiek.
Fehér volt az abrosz, amikor mindannyian ott voltak. A szép tányérok kerültek az asztalra, nem a kékvirágosak, amelyeket jól ismert, hanem azok, amelyeken gyönyörű arany csík futott körbe. Abból máskor nem ettek. Egyszer apa küldött neki egy kanalat, egy kést és egy villát. Nagy dobozban, amelyet belül puha, vörös anyag bélelt. Abban feküdtek az evőeszközök. Ezüstből készültek és a végük, ahol kézbe kellett venni őket, ahol kiszélesedtek, mesejeleneteket ábrázoló dombormű volt. Piroska és a farkas, Hófehérke és Csipkerózsika. Éva soha nem evett velük. Tizenhatéves korában eladta az osztályfőnökének, mert pénzre volt szüksége. Tizenhatéves korában már együtt díszítette papával a fát, aki akkor már rosszul látott. Tizenhatéves korában már nem kapott ajándékot apától. Tizenhatéves korában már énekelt ő is. És tudta a köszöntőt: "Adjon az isten sok karácsony estét! Nem ilyen szomorút, örvendetesebbet! Bort, búzát eleget! Kilenc bölcső gyereket, mind ügyesek legyenek, varjúhúson éljenek!" Ezt mindig anya mondta, miután énekeltek. És sokszor úgy mondta, hogy "borjúhúson éljenek". Pedig nem úgy volt. Varjúhúson. Úgy volt.
Előzők:
