Szörényi László: Nimród zsoltára - Ősmagyar Dante Poklában?
Dante magyar volt? Nem, szó sincs róla. Ellenben van az Isteni Színjátékban egy, egyetlen egy igencsak elgondolkodtató sor. Szörényi László igyekszik a Dante-rejtély végére járni tanulmányában, kideríteni az igazságot az Inferno XXXI.-dik énekének 67-dik sorát illetően. Mit is jelent és milyen nyelven is van az, hogy "Ráfel mái ámech izbái álmi"? A tanulmány közlésével a szerző, és az Irodalmi Jelen is a hatvan éves Jankovics Józsefet köszönti.
Szörényi László
Nimród zsoltára
– Ősmagyar Dante Poklában? –
Jankovics József hatvanadik születésnapjára
Az Inferno XXXI. énekében Dante, túlvilági vándorként, vezetőjével Vergiliusszal a pokol legmélyebb, kilencedik körét övező peremen járva hirtelen hatalmas kürtszót hall, majd a félhomályban először tornyoknak vélt óriásokat pillant meg. Köldökig a Cocytus kútjában állanak. Végül a legközelebbinek arcát is megláthatja. Idézzük Babits fordításában:
58 Olyannak láttam arca szélét s hosszát,
(s ahhoz arányban van a többi tagja),
mint Róma óriás fenyőtobozzát.
61 S igy a kútpart fölött, mely lenn takarta
kötényként testét, annyi még kirémlik,
hogy egy a másikát vállára tartva,
64 Három friz legény sem érne fejéig,
mert harminc araszt lehetett számlálni
övtől a köpenykapcsolás helyéig.
67 »Ráfel mái ámech izábi álmi« – –
vad szájjal, melyhez lágyabb hangu ének
nem illett, ekkép kezdett kiabálni.
70 S Vezérem így szólt hozzá: »Balga lélek,
maradj csak a kürtödnél: abba fujjad,
ha elfog haragod, vagy szenvedélyed.
73 Keresd nyakadnál, s megtalálja ujjad
a nagy hangszert, mely abroncsozza melled
ó zavart szellem! s melyen lóg, a szíjat!«
76 »Magát árulja el, csak jól figyeljed«
szólt hozzám most – – „Nimród! az ő hibája,
hogy a föld nem maradt meg egy nyelv mellett!
79 Hagyjuk el őt, ne beszéljünk hiába!
mert néki minden nyelv oly érthetetlen,
mint másnak az övé: csak jár a szája!«(1)
Az óriás vad „zsoltára” (az eredetiben ez a kifejezés áll a Babits által „ének”–nek fordított szó helyén) a Dante–magyarázat legnehezebb rejtélye, filológiai cruxa.(2) A legtöbb kommentátor a kezdetektől fogva szándékosan értelmetlen halandzsának tekinti a Nimród ajkára helyezett verssort, hiszen a mindentudó Vergilius maga minősíti annak.(3) A XV. századi Landinótól napjainkig húzódik egy másik értelmezési hagyomány: eszerint a „kaldeus” (azaz arameus), az arab, a szír nyelvből meg lehet fejteni a rejtélyt.(4) Van, ak szándékos glosszoláliának, „nyelveken szólásnak” tartja, provanszál előképet is felvonultatva(5). Továbbá a héber nyelvvel is kísérleteznek; vagy a liturgiában stb. előforduló héber szavak mozaikszerű feldolgozására gondolnak(6), vagy arra, hogy a középkori latin nyelvű templomi színjáték komikus céllal héber nyelvet imitáló betétjeit vehette alapul Dante.(7) Vannak végül olyan kutatók, akik feltételezik, hogy akármit is jelent – ha jelent – a verssor, van valami értelme, mert hiszen Vergilius végülis, indulatosan, válaszol rá: ő tehát érti, csak alkalmatlannak tartja Nimródot kommunikációra.(8) Következőleg azt is fel lehet tételezni, hogy Dante valamely nyelvet alapul vehetett a verssor nyelvi megformálásához.(9) Mindenesetre – mint a világháló tanúsítja – mai napig izgatja az olvasók, irodalmárok, sőt költők képzeletét is Nimród szava: legutóbb egy amerikai költő, Joris még homofonikus angol megfelelőjét is megalkotta.(10)
Megpróbáltam a verssort magyarul olvasni. Kísérletem eredményét tárom elő a következőkben, remélvén, hogy érdemi vita során vetik el, vagy fogadják el – legalábbis, mint lehetséges feltevést.(11)
Kiindulásul nem azt a szövegvariánst vettem amelyet Babits használt, hanem – autográf kézirat hiányában – a szakirodalomban leginkább elfogadottat: „Raphèl maì amècche zabì almi”.(12)
1/ Raphèl: magyarul olvasható ’rabhely’–nek. Ilyen szót nem ismerünk; maga a ’rab’ a XV. század végéről adatolt.(13) Megjegyzendő, hogy a ’hely’ régebbről adatolt formája a ’hel’.(14) Létezik viszont a ’rabotának helye’ kifejezés, a latin ergastulum [tömlöc] megfelelője Calepinus szótárában(15); hozzátehetjük, Szenci Molnár szótárából a ’Rabotálohely, Ergastulum’ szót is; a „rabhely” ennek lehet előde.(16)
„Rab”–al képzett összetett szó – igaz, kérdőjeles minősítéssel – 1498–ból: ’Raberdeje’.(17) A XVIII–XIX. században használatos „börtön, tömlöc” jelentésben a ’rabház’.(18) A köldökig a kútban álló óriás helyzetéhez a ’hely’ jobban illik, mint a ’ház’. A „b” hang a kiejtésben zöngétlenedhetik „p”–vá, az idegenajkú lejegyző keze ezt tükrözheti a leírásban, vagy analógiásan hathat rá a héber–latin Raphael.
2/maì: magyarul olvasható ’majd’–nak, amelynek van ’maj’ alakja is. 1372 óta adatolt, jelentései közül (németül: gleich, sofort; beinahe; bald, später) szerintem itt az elsőt kell választani, tehát: „tüstént, azonnal”.(19)
3/ amècche: a magyar értelmezéshez megfelelőbb a kódexekben sokkal elfogadottabb amech, amelyet az egy szótaggal hosszabb formára verstani okokból cserélt a Dante–vulgata szöveg mestere, Giorgio Petrocchi.(20) Az amech olvasható magyarul ’amék’–nak, amely az ’amelyik’ nyelvjárási változata.(21) Az ’amelyik’ maga 1456 óta adatolt.(22) Az ’amècche’ megtartása esetén magyar értelmezése lehet ’amékkel’, az ’l’ lemaradt.
4/ zabì: magyarul olvasható ’szabi’–nak, amely a ’szab’ ige egyes szám harmadik személyű határozott ragozású alakjának, későbbi formájában a ’szabja’ szónak a megfelelője.(23) A ’z’–vel való helyesírás adatolt, 1211 óta a ’meghatároz’, elrendel’ jelentés is, absztrakciós fejlődés eredményeként.(24)
5/ A zabì és az almi szó között egy fontos kéziratcsoport, az un. Firenzei Százak csoportja egy t betűt is tartalmaz, amellyel a kiadások nem szoktak számolni.(25) Esetleg, ha összevonjuk az előtte álló i–vel, olvasható úgy is magyarul: ’szab itt’. Az ’itt’ szó 1372 óta adatolt.(26)
6/almi: magyarul olvasható ’állni’–nak, ha föltételezzük, hogy Dante rímkényszerből módosította az n–t m–re: az almi szó ugyanis a XXXI.65. sor palmi–jára rímel, maga pedig a 69. sor salmi–ját hívja rímül. Megjegyzendő, hogy sok kéziratban aalmi olvasható.(27) Az ’áll’ szó 1260 óta adatolható, ’kiáll valamit; elvisel valamit’ jelentése 1416 utánról.(28) ’Mered’, ’magasodik’ értelem 1358–tól.(29)
Nimród keserve tehát így rekonstruálható egykori magyar hangalakban: Rabhel maj, amék (vagy: amékkel) szabi (vagy: szab itt) állni. Mai nyelven: Rabhely majd, amelyek (vagy: amelyikkel) szabja (vagy: szab itt) állni. Ha a felkiáltást az őrzésére bízott Kút peremén felbukkanó lelkekhez – Dantéról nem tudhatja, hogy még testben él – intézett, fenyegető és kárörvendő figyelmeztetésként értelmezzük, Nimród ezt akarhatja mondani: Tömlöc ez, amely tüstént kényszerít, hogy itt maradjatok!
Ha pedig „zsoltár” ez, ahogyan Dante gúnyolja, gondolhatunk a 68.-ra (a Vulgata szerint): Infixus sum in limo profundi, vagy a 87.-re: Posuerunt me in lacu inferiori.(30) Ez esetben viszont Nimród nem az érkezőkhöz fordul, hanem saját sanyarú sorsát panaszolja.
Megjegyzendő, hogy – ha a Vergilius által emlegetett „harag” (ira) érzelmére gondolunk, – Nimród esetleg káromkodik, egyúttal Istent fenyegeti. Ha a kéziratok egy részének „Rafael” szavára nem mind szövegromlásra tekintünk, (31) akkor rekonstruálható egy Ráfél (– azon, amiatt retteg) maj, amék szabi (vagy szabi itt) állni olvasat, a következő értelemben: Retteg majd, aki ide kényszerített rabságba.(32) Az alvilági tó zsoltáros stílusú emlegetése pedig esetleg a „mély”-ből keletkezett szövegromlásnak tételezheti maì (más kéziratokban maỳ) szót. De ezeket a meggondolásokat csak mintegy zárójelben teszem, mert a lehető legkisebb mértékben óhajtok csak módosítani a legelfogadhatóbbnak tartható szövegen.
Azért tartom valószínűbbnek, hogy Nimród az újonnan jötteket szólítja meg, mert ennek a kommunikációs helyzetnek vannak a költeményben előzményei. III. Miklós pápa az égő kősírban kárörömmel várja utódját:
És ő kiáltott: „Itt vagy már valóban?
Itt vagy, elhagytad, Bonifác, a földet?
(Pokol, XIX. 52–53.)
Flégiász sem titkolja kárörömét; a Styx haragos révésze
ki sítt: „Rossz lélek, itt vagy hát a sáron?”
Sőt a jelenet annyiban is hasonló, hogy Vergilius itt is megdorgálja az alvilági szörnyet:
„Flégiász, Flégiász, minek kiáltasz?
Hiába most!” – – szólt mesterem haraggal – –
Vígy át és aztán többet úgy sem ártasz.”
(Pokol, VIII. 18–21.)
Végül, de nem utolsósorban: Plútusz, a nagy ördög szintén az érkezőkre rivall rá, ördögnyelven (de az megfejthető) és Vergilius őt is legorombítja (Pokol, VII. 1–14.)(33)
Dante érdeklődését a magyar nyelv iránt eddig is ismertük. A De vulgari eloquentia (I, VIII.4) „a Duna torkolatától avagy a Maeotis mocsaraitól egészen Anglia nyugati határaiig” nyúló terület és az Olasz- és Franciaországgal határos földek lakói között megemlíti a magyarokat is, akiktől délre a szlavónok, nyugatra pedig a teutonok találhatók. A mű kritikai kiadója, Marigo azonban nem hiszi, hogy Dante nyelvismerete elégséges lett volna ahhoz, hogy megkülönböztesse a némettől a magyart, ezért mondja mindkettőről, hogy a jo szóval fejezik ki az igent; feltételezi, hogy a költő által megismert magyar diákok és kereskedők folyékonyan beszéltek németül, illetve német szavakat kevertek anyanyelvükbe.(34) Belátóbb Balogh József, aki felhívja a figyelmet arra, hogy a „jó” magyar szót a latin bene értelmében valóban használták igenlésre.(35)
Véleményem szerint azonban Dante érdeklődését a magyar nyelv iránt lehetetlen elválasztani Magyarország iránti érdeklődésétől.(36) Ez utóbbit pedig lehetetlen megérteni a költő Martell Károly iránt táplált barátságától. A fiatal Anjou–herceggel, immár két éve Magyarországnak megkoronázott, trónját a bitorlónak tekintett Velencei Endrétől tényleg birtokba venni óhajtó királyával Dante 1294 márciusában találkozott és barátkozott össze. Először valószínűleg csak az igazi lovagot, az udvari kultúra teljességének birtokában lévő irodalomértőt látta benne, de a Károly halála után több, mint két évtizeddel megrajzolt Paradicsombeli szereplő már a tökéletes uralkodóeszményt is hordozza.(37) Nem valószínű, hogy Dante a névleges magyar királlyal, barátjával ne beszélt volna Magyarországról. A fiatal herceg környezetében Mária királynő révén nyilván gyermekkora óta voltak magyarok. A fennmaradt adatokból az is kiderül, hogy 1292–es koronázása után magyar titkára is volt!(38) A Firenzét elkápráztató. heraldikus magyar díszruhába öltöztetett lovagi kíséret soraiban nyilván ott lehetett ez a Georgius de Hungaria, valamint olyan klerikusok, akik felvilágosíthatták Károly kérdéseire Dantét Magyarország viszonyairól, történetéről. Attilát persze már ismerte és tudta, mint Európában akkor mindenki, hogy a magyarok a hunok leszármazottai. Arról azonban csak nápolyi kapcsolatok révén értesülhetett, hogy egy krónikás újabban Nimródot tette meg a magyarok ősatyjának. Kézai Simon műve, amely beható olasz ismeretek és tapasztalatok alapján készült és Olaszországban, főleg Nápolyban okvetlenül ismert volt.(39) Persze ismerte Isidorust is Dante; egy, a magyar történészek átal elfelejtett szerző, Krausz Sámuel már 1898–ban kimutatta, hogy mivel Szevillai Szt. Izidor megtette Nimródot a szkíták ősének, így – mivel a hunok, illetőleg a magyarok szittya eredetűek – kiterjesztőleg senkit sem lephetett meg az európai tudományosság korabeli képviselői közül az, hogy Kézai most a bábeli nyelvzavar utáni „hetvenkét nép, illetve nyelv” eredeztetésért folytatott teológiai–történelmi vitában karakterisztikus magyar álláspontot fogalmazott meg.(40) Dante ezt ismerhette meg.
Ninurta sumér istenként kezdte, Nimród néven biblikus hősként folytatta, majd fordítási félreértések és hellénisztikus-zsidó, biblián kívüli források révén részben lázadóvá, részben toronyépítővé, részben Dante koráig bölcs csillagásszá vált arab és latin könyvekben és kommentátorokban.(41) Dante – az ének elején található Roland-hasonlat révén – erőteljes politikai arcélt is ad neki, az urával szembeni gőgje miatt elvesző vazallusét, talán nem függetlenül Martell Károly magyarországi próbálkozásaitól.(42) Ez az eposzi regényesség mindenesetre
nem vezethető le a De vulgari eloquentia Nimród- és Bábel–képből, mint ahogyan a Paradicsomban, az emberi nyelv eredetéről Ádámtól (XXVI. 126) kapott információ sem kvadrál a korábbi Bábel-elképzeléssel; ezt Kelemen János részletesen tárgyalta.(43)
Joan M. Ferrante finom szerkezeti elemzéseiből is kiderül: Dante nem „fejlődött” a három cantica írása közben, végig egységes terv és elgondolás szerint működött.(44) Akkor, ha ezt elfogadjuk, látnunk kell, hogy Nimród mindhárom szerepeltetése összefügg: a Pokolban ő a nyelv egységének megbontója, a Purgatóriumban az Isten elleni meghiúsult lázadó gőg márványdomborművön fölidézett példája (XII. 34), a Paradicsomban pedig az is kiderül róla, hogy nyelve már nem volt azonos az első emberével! Tehát ezért sem vezethet eredményre Nimród „érthetetlen” szavainak levezetése a héberből.(45) Ilyen elgondolás mellett kapóra jöhetett Danténak a Magyarországra vonatkozó információ: a magyarok Nimród leszármazottjai. Majd a Színjáték írása idején– akármennyire bizonytalanok is a száműzött költő életrajzi adatai – akár Bolognában, akár Trevisóban, Padovában vagy Ravennában élt – könnyen találhatott olyan magyart, aki segített neki egy magyar nyelvű verssor megalkotásában.(46) Ami pedig Nimród „lázadó” karakterével lehet kapcsolatos: Martell Károly udvarában nyilván voltak ismeretek Fermói Fülöp V. László alatti fogságáról, vagy Izabella királyné – Martell Károly nagynénje – megpróbáltatásairól, például arról, amikor egy királyi várnagy úgy ölte meg a királyné két adószedőjét, hogy köldökükig földbe ásatta őket.(47)
Végül a rendszerbe, a komédia szerkezetébe helyezve kell szemlélnünk Dante összes, a magyarokra vonatkozó megállapítását. Kezdődik Attilával, aki zsarnokként a vérfolyóban bűnhődik (Inf. XII. 134.). Általában a „föld ostora” volt, Itáliához, sőt Dante hazájához, Firenzéhez a következőkben úgy köti őt a költő, hogy eltekint történelmi tudásától és Totila helyett a helyi hagyományhoz igazodva a hun királynak tulajdonítja Firenze kiirtását és lerombolását (Inf. XIII. 149). Sőt, a firenzei öngyilkos Lotto degli Agli összefüggésbe hozza Marssal: a pogány hadisten, Firenze régi, Keresztelő Szent János előtti pártfogója azért sújtja a várost újra meg újra gyilkos belviszályokkal, mert a neki szentelt szobor csonkja kimaradt Attila rombolásából! (Megjegyzendő, hogy már Attila mellett is fürdőzött a vérfolyamban két firenzei rablógyilkos…). Magyarország és Itália, sőt egy lehetséges birodalom sorsa összefonódik azután a legszeretettebb barát, Martell Károly paradicsomi visszatekintésében. S akármennyire gyűlölte Dante az Anjoukat, mégis Róbert Károlytól, Martell Károly fiától várja Magyarország boldogságát!(48) De még tovább jutunk a magyar vonatkozások átszellemítésében, ha figyelembe vesszük a „talán” Horvátországból jött zarándokot, a Veronika–kendőn megőrzött képmás-ereklye megtekintésére érkezett vándort. A neki szentelt megindító és szubjektív epizód méltán ihlette meg majd Petrarcát is:
Mint ki messziről, tán Croátiából,
jön, bámulni a Veronika-kendőn,
melynek oly nagy hirét hallotta távol,
és míg mutatják, nézd csak merengőn:
„Szent Uram Jézus!” – – mondja mind magában – –
„ilyen volt hát az arcod, én Teremtőm!” – –
ugy voltam én, /…/
(Par. XXXI. 103–109)
A „talán” – Wlassics Tibor megfigyelése szerint – Dante rafinált művészi fogása a személyes emlék szuggerálására;(49) Horvátország nemcsak általában volt a Magyar Királyság része, hanem az Anjou–aspiráció legfőbb bázisa; 1330-ban, a jubileumi zarándoklat évében érkezik nagyobb, Anjou-párti zarándokcsoport Magyarországról, Horvátországból és Dalmáciából; s ebben az évben indul trónja elfoglalására Magyarországra – de egyelőre csak Horvátországig jut – Róbert Károly.(50) A véres pogány zsarnokságtól az Istenlátás boldogságáig emeli fel a Martell Károly barátjában megszeretett magyarokat a Firenzei.
„Napjainkban, amikor újra keressük helyünket Európában, újra fölfedezzük és újraértékeljük az európai kultúrához fűződő kapcsolatainkat […] Akkor látjuk igazán, ha nyíltan meg nem is fogalmazott, de évszázadokkal ezelőtt felmerült kérdéskomplexummal állunk szemben […].”(51) Remélem, hogy mikor ünnepelt barátom, Jankovics József köszöntésére vállalkoztam evvel a kis írással, az ő irodalomtudományi és magyarságtudományi célkitűzéseihez tudtam egy kis vonással hozzájárulni, ha esetleg – hipotézisem visszautasítása esetén – nem is gazdagítottam irodalmunkat új ómagyar nyelvemlékkel, vagy egy verssor erejéig – neve esetleg lehetne „Cocytusi töredék” – Dantét nem tettem meg magyarul is alkotó költőnek…
JEGYZETEK
1 DANTE, Isteni Színjáték, Fordította BABITS Mihály, A bevezető tanulmányt írta[...]KARDOS Tibor, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1957, 145–146. (A továbbiakban: DANTE).
2 Samuel J. PATTI, Lectura Dantis: Inferno XXXI, Lectura Dantis, A forum for Dante research and interpretation, Nr. 2/Spring 1988, 45–54.
3 Ettore CACCIA, Raphèl mai amècche zabi almi, in Enciclopedia Dantesca, Seconda edizione riveduta, Istituto della Enciclopedia Italiana, Roma, 1984, IV, 851–853.
4 Néhány példát magyarul is tárgyal: A Pokol, írta DANTE Alighieri, Fordította, bevezette s jegyzetekkel kísérte SZÁSZ Károly, Budapest, MTA, 1885, 416–418.
5 Giorgio AGAMBEN, Categorie italiane, Studi di poetica, Marsilio, Venezia, 1996, kül. 42.
6 Vö. DANTE Alighieri, Die Göttliche Komödie, Übersetzt von Hermann GMELIN, Kommentar, I. TEIL: Die Hölle, 2, Ernst Klett Verlag, Stuttgart, 1966, 453–454.
7 Peter DRONKE, Dante and Medieval Latin Traditions, Cambridge University Press, Cambridge, 1986, 32–54.
8 Ld. PATTI, i.m. 51.; vö. Joan M. FERRANTE, A Poetics of Chaos and Harmony, in The Cambridge Companion to Dante, Ed. by Rachel JACOFF, Cambridge University Press, Cambridge, 1995, 152–171, kül. 160.
9 Vö. CACCIA, i.m. 853.
10 „Rough hell may enmesh ease, a be–all me”, ld. Pierre JORIS: From Justifying the Margins: „Nimrod in Hell” with a note & reminiscence on Joris même”, a világhálóra került 2008. aug. 10–én. – Ezért a szövegért, továbbá egész dolgozatomhoz nyújtott baráti segítségéért hálásan mondok köszönetet Kelemen Jánosnak.
11 A kötet szigorúan megszabott terjedelmi korlátai miatt jópár szempontot kénytelen voltam ezúttal mellőzni, illetve a példákkal és idézetekkel is csak rendkívül szűkmarkúan bánhattam. Végül azt is meg kell jegyeznem, hogy jópár szükséges könyv és cikk egyelőre hozzáférhetetlennek bizonyult számomra Magyarországon.
12 A következő szövegkiadást használtam, amely Petrocchiét követi: DANTE Alighieri, The Divine Comedy, Translated, with a commentary, by Charles S. SINGLETON, Inferno, 1, Italian Text and Translation, Bollingen Series LXXX, Princeton University Press, 1989, 330.
13 A Magyar Nyelv Történeti–Etimológiai Szótára, Főszerkesztő BENKŐ Loránd, (A továbbiakban: TESZ), III, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976, 323.
14 TESZ, II, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970, 88.
15 TESZ, III, 325.
16 Albertus MOLNAR, Dictionarium Latinoungaricum, [...] Item vice versa Dictionarium Ungaricolatinum, [...], Noribergae, [...] MDCIV, m5r. A hasonmás kiadás: Bibliotheca Hungarica Antiqua, XXV, MTA ITI, Budapest, 1990.
17 Ld. a 12/ jegyzetben i.h.
18 Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, Anyagát gyűjtötte és szerk. SZABÓ T. Attila, XI, Akadémiai Kiadó, Bukarest, 7.; Czuczor Gergely és FOGARASI János, A magyar nyelv szótára, V. Pest, Athenaeum, 1870, 393. has.
19 TESZ, II, 819.
20 Vö. CACCIA, i.m. 853.
21 Új Magyar Tájszótár, Főszerkesztő B. LŐRINCZY Éva, I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 217–218.
22 TESZ, I,2, 1984, 87.
23 Vö. A magyar nyelv történeti nyelvtana, I. kötet, A korai ómagyar kor és előzményei, Főszerkesztő BENKŐ Loránd, Szerkesztők E. ABAFFY Erzsébet, RÁCZ Endre, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991, 128–130.
24 TESZ, III, 641.
25 Ld. CACCIA, i.h.; a „Százas” kéziratcsoportról vö. Claudio CIOCIOLA, Dante, in Storia della letteratura italiana, Diretta da Enrico MALATO, Volume X, La tradizione dei testi, Coordinato da Claudio CIOCIOLA, Parte I, La tradizione manoscritta, Il Sole 24 Ore, Milano, 2005, 1983.
26 TESZ, II, 248–249.
27 Vö. DANTE Alighieri, La Divina Commedia, ed. Enrico BIANCHI, Firenze, Salani, 1936, 232.
28 TESZ, I, 135.
29 i.m. I, 136.
30 Biblia Sacra juxta Vulgatam Clementinam[...], Desclée et Socii, Romae – Tornaci – Parisiis, 1956, 603, 622.
31 Vö. DANTE Alighieri, La Divina Commedia, Inferno, con il commento di Tommaso CASINI, Fratelli MELITA Editori, La Spezia, 1993, 243–244.; a Budapesti Kódex „Rafiel” alakot tartalmaz, ld. a hasonmáskiadást, DANTE Alighieri, Commedia, Bibliotheca Universitaria di Budapest, Codex Italicus, 2, riproduzione fotografica, Verona, 2006, 25–26, 159.
32 Talán hasonló fejlődésű a „ráfázik”, „ráfarag” stb. szó jelentése.
33 Vö. DANTE, 35. Kardos Tibor, L. Monti és D. Guerri magyarázatait idézi; ld. továbbá: DANTE Alighieri, Tutte le opere. Introduzione di Italo BORZI, Commenti a cura di Giovanni FALLANI, Nicola MAGGI e Silvio ZENNARO, Grandi Tascabili Economici Newton, Roma, 1993, 69.
34 DANTE Alighieri, De vulgari eloquentia, ridotto a miglior lezione, commentato e tradotto da Aristide MARIGO, [...], Terza edizione con appendice di aggiornamento a cura di Pier Giorgio RICCI, Firenze, Felice Le Monnier, 1957, 48–51.
35 DANTE Alighieri, Über das Dichten in der Muttersprache, De vulgari eloquentia, Aus dem Lateinischen übersetzt und erläutert von Franz DORNSEIFF und Joseph BALOGH, MCMXXV, Otto Reichl Verlag in Darmstadt, 87.; a mű magyar fordítását és kommentárját MEZEY László és GÁLDI László készítette, in DANTE Alighieri, Összes művei, szerkesztette, a szöveget gondozta és az utószót írta KARDOS Tibor, Magyar Helikon, 1965, 347–400, 1054–1068.
36 Ennek a témakörnek mai napig legjobb összefoglalása: KAPOSI József, Dante Magyarországon, Budapest, 1911, 14–34.
37 A Carlo Martelloról szóló alapművet – sajnos – még nem értem el: M. SCHIPA, Un principe napoletano amico di Dante (Carlo Martello d’Angiò), Napoli, 1962. Ld. Raoul MANSELLI, Carlo Martello, in Enciclopedia Dantesca, I, Seconda edizione riveduta, Istituto della Enciclopedia Italiana, Roma, 1984, 841–843.; U. PÉZARD, Canto VIII, in Tommaso DI SALVO, Dante nella critica, Antologia di passi su Dante e il suo tempo, La Nuova Italia Editrice, Firenze, 1973, 616-525.;Gian Paolo MARCHI és PÁL József egyenesen így írnak: „Dante hatalmas eszméje, a szilárd politikai struktúrákra alapított igazságosság kifejeződik azokban a reményektől fűtött sorokban, amelyeket Cangrande ébresztett fel benne Verona és Itália, illetve Anjou (Martell) Károly és utódai Magyarország vonatkozásában”, in DANTE Alighieri, Commedia, Biblioteca Universitaria di Budapest Codex Italicus 1, Studi e ricerche, a cura di G.P.M. e J.P., Verona, 2006, III.
38 Magyar diplomacziai emlékek az Anjou–korból, Szerk. WENZEL Gusztáv, I, Budapest, MTA, 1874, 67-129, a titkárról: 100.
39 Kézairól, illetve elődeiról és utódairól a hatalmas szakirodalomból az olasz vonatkozásokkal kapcsolatban ld. HORVÁTH János, A hun–történet és szerzője, ItK, LXVII, (1963), 446-476, kül. 459, 461.; MÁLYUSZ Elemér, Krónika–problémák, Századok, 100, (1966), 713-762, kül. 719; UŐ, Az V. István–kori gesta, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971, kül. 26–41, 138-148; SZŰCS Jenő, Társadalomelmélet, politikai teória és történelemszemlélet Kézai Simon Gesta Hungarorumában, Századok, 107, (1973), 569-643, 823-878; kül. 620-635, 639, 641, 823, 832, 836, 840-841, 854, 871; SZOVÁK Kornél és VESZPRÉMY László, Krónikák, legendák, intelmek, Utószó, in Scriptores rerum Hungaricarum I–II, Edendo operi praefuit E. SZENTPÉTERY, Budapestini MCMXXXVII – MCMXXXVIII, (hasonmás kiadás), Nap Kiadó, Budapest, 1999, II, 721-799, kül. 739-749 (VL műve); Kézai olaszországi használatáról: 741.:, Kézai gesztusát, amellyel Nimródot a magyarok ősatyjává teszi, IV. László politikájával összefüggésben ld.: Johannes de THUROCZ, Chronica Hungarorum, II, Commentarii, 1, Ab initiis usque ad annum 1301, composuit Elemér MÁLYUSZ, adiuvante Julio KRISTÓ, (BSMRA, Series nova, VIII), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988, 49–50.
40 KRAUSZ Sámuel, Nemzeti krónikáink bibliai vonatkozásai, Ethnographia, IX, 1898, 9-27, 109-118, 197-203, 293-305, 348-354. Nimródról 122-27; újabban ld. Krausz felhasználását a nagy német medievistánál: Arno BORST, Der Turmbau von Babel, Geschichte der Meinungen über Ursprung und Vielfalt der Sprachen und Völker, Band II/2: Ausbau, dtv, München, 1995, 918-919.
41 C. UHLINGER, Nimrod, in Dictionary of Deities and Demons int he Bible, Editors Karel van der TORN, Bob BECKING, Dieter W. van der HORST, E.J. Brill, Leiden–New York–Köln, 1995, 1181–1186.
42 PAULER Gyula, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt, II, Budapest, MTA, 1893, 561.skk.
43 KELEMEN János, A filozófus Dante, Művészet– és nyelvelméleti expedíciók, Atlantisz, 2002, kül. 111-122, továbbá UŐ, Dante, Petrarca, Vico, Fejezetek az olasz irodalom és filozófia történetéből, Áron Kiadó – Brozsek Kiadó, Budapest, 2007, kül. 66–67.
44 Ld. föntebb, a 7. j.-ben idézett művét.
45 Újabban nagy erudícióval törekszik erre Zygmunt G. BARAŃSKI, „Sole nuovo,luce nuova”, Saggi sul rinnovamento culturale in Dante, Scriptorium, Torino, 1996, kül. 119–124.
46 Dante életrajzáról vö. Giorgio PETROCCHI, Vita di Dante, Editori Laterza, Roma–Bari, 1993.
47 Erről maga Izabella (Erzsébet) királyné számol be a veszprémi káptalanhoz 1283–ban írott levelében, ld. Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis, Studio et opera Georgii FEJÉR, Tomus septimus, Volumen II, Budae, 1832, 97-99.
48 A „boldogként” való üdvözlés a szentség, az üdvözültség szférája felé mutat, újszövetségi, de zsidó és görög elemeket is felhasznál műfajánál, a „makariszmosz”–nál fogva, vö. Ulrich BECKER (Hannover), Selig, in Theologisches Begriffslexikon zm Neuen Testament, R. Brockhaus, h.n., 1993, 1133-1135.
49 Tibor WLASSICS, Dante narratore, Saggi sullo stile della Comedia, Firenze, Leo S. Olschki Editore, MCMLXXV, 164–182.
50 Vö. KRISTÓ Gyula, A feudális széttagozódás Magyarországon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, kül. 186-187; PAULER, .m. 603-604; SZŰCS Jenő, Az utolsó Árpádok, Budapest, História – MTA Történettudományi Intézet, 1993, kül. 328, 346; WENZEL, i.m. 143. Vö. Frano ČALE, Il Dante croato e serbo nel nostro secolo, in L’opera di Dante nel mondo, Edizioni e traduzioni nel Novecento, A cura di Enzo ESPOSITO, Longo Editore, Ravenna, 1992, 157-170; az 1300–as római jubileumi zarándoklatról vö. R. MORGHEN, Il giubileo del 1300 in Tommaso DI SALVO, i.m. 79-85.
51 JANKOVICS József, Ex Occidente..., A 17. századi magyar irodalom európai kapcsolatai, Balassi Kiadó, Budapest, 1999, 204.
A köszöntöttről:
JANKOVICS JÓZSEF
(Seregélyes, 1949. márc. 10.): irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Igazgatóhelyettes, az MTA Reneszánsz Osztályának vezetője.
Az irodalomtud. kandidátusa 1989; Az Akadémiai Kiadó (1987-es) nívódíja 1988.
Egyéb fontos funkciók:
1984-től a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság főtitkárhelyettese, 1991-től főtitkára.
1989 és 1995 között az Irodalomtudományi Bizottság tagja, a Tudományos Minősítő Bizottság Irodalomtudományi Szakbizottságának titkára. Az MTA AKT Társadalomtudományi Kuratóriumának tagja.
Számos nemzetközi konferencia szervezője és előadója, külföldi egyetemek meghívott előadója.
A Hungarológiai Értesítő felelős szerkesztője, a Hungarian Studies szerkesztője.
Anyanyelvi Konferencia (választmányi tag)
MTA Irodalomtudományi Bizottság (1990–1996, tag)
MTA Tudományos Minősítő Bizottság (Doktori Tanács), Irodalomtudományi Szakbizottság (1986– titkár)
MTA Társadalomtudományi Kuratórium (1995– tag)
MKM Felsőoktatási és Kutatási Pályázat (1997– zsűrielnök)
Széchenyi Professzori Ösztöndíj Bizottság (1998– zsűritag)
Szakértői tevékenység
A Hamburgi Egyetem Finnugrisztikai Tanszékének kuratóriumi tagsága (1992– )
A Nemzetközi Hungarológiai Központ külföldi lektori és vendégtanári pályázatainak elbírálása (1990– külső szakértő)
A Balassi Bálint Intézet tanácsadó testületének elnöke (2001–)
MAB plénumtag, az Irodalomtudományi Szakbizottság elnöke (2004– )
a Humanizmus és Reformáció, a Studia Humanitatis, a Régi Magyar Költők Tára XVII. századi sorozatának szerkesztője, Széchenyi Professzori Ösztöndíjas
Főbb kutatási területek
XVII. századi magyar irodalom, Babits-filológia, kortárs irodalom
Főbb publikációk:
M.: Bethlen Mihály útinaplója, 1691-1695, kiad., 1981; Literátor-politikusok levelei Jenei Ferenc gyűjtéséből (1566-1623), kiad., Adattár 5., 1981; Bethlen Miklós levelei I-II., kiad., bev. tan., 1987; Régi erdélyi viseletek, kiad. [Galavics Gézával és R. Várkonyi Ágnessel], 1990; RMKT 17, 14, kiad. [Stoll Bélával], 1991; Teleki Sámuel albuma, 1991; Vörösmarti Mihály kálvinista prédikátor megtérése históriája [Nyerges Judittal és Geréby Györggyel], 1992; Dudith András könyvtára, kiad., bev. [Monok Istvánnal], Adattár 12/3, 1993; Bethlen János: Erdély története 1629-1673, kiad. [P. Vásárhelyi Judittal], 1993; Esterházy Péter: Függő, s. a. r., tan., jegyz., 1993; Klaniczay-emlékkönyv. Tanulmányok Klaniczay Tibor emlékezetére, szerk., 1994; Matthias Corvinus and the Humanism in Central Europe, szerk. [Klaniczay Tiborral], 1994.
A szerzőről:
SZÖRÉNYI LÁSZLÓ
(Bp., 1945. márc. 22.): irodalomtörténész, kritikus, tanár. Az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója.
Az irodalomtud. kandidátusa 1982; Toldy Ferenc-emlékérem 1989; Széchenyi-emlékérem 1991; Arany Páfrány-díj 1994; JA-díj 1999.
1968-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karának latin-görög-iranisztika szakán. Ugyanebben az évben került az MTA Irodalomtudományi (akkori nevén Irodalomtörténeti) Intézetébe, ahol gyakornokként, tudományos munkatársként, majd főmunkatársként dolgozott; először a Bibliográfiai, majd a XVIII. századi, végül a XIX. századi Osztályon. Ez idő alatt számos külföldi ösztöndíjban részesült, 1991 és 1995 között pedig Magyarország római nagyköveteként szolgált. 1996-tól az Intézet igazgatóhelyettesi, 1997-től igazgatói tisztét tölti be. Akadémiai doktori címét 2000-ben védte meg. Kutatási területei: a magyarországi humanizmus kezdetei; olasz-magyar kapcsolatok a reneszánsz, a barokk és a felvilágosodás korában; a magyar reneszánsz és barokk eszmetörténete és poétikája; II. Rákóczi Ferenc; a magyarországi jezsuita kultúra a barokk korban; a klasszikus magyar irodalom (Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai); a XX. századi magyar regény; a retorika elmélete és története. A Szegedi Tudományegyetem Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének, valamint ugyanitt a Neolatin Doktori Alprogram vezetője. Tagja a Magyar Írószövetség elnökségének, széleskörű ismeretterjesztő munkássága (Magyar Rádió, Duna TV) miatt pedig országosan ismert közéleti személyiség. Számos nemzetközi tudományos társaságnak tagja, a Neolatin Tanulmányok Nemzetközi Társaságának 2003 óta másodalelnöke, a 2006-ra Magyarországra tervezett világkonferencia felelőse. A Toldy Ferenc Emlékérem kitüntetettje, József Attila-díjas, valamint az Olasz Köztársasági Érdemrend parancsnoki fokozatának birtokosa.
Az Irodalomtudományi Intézetet 1956-ban alapította az Akadémia. Első évtizedeinek meghatározó személyiségei Sőtér István és Klaniczay Tibor voltak. Az Intézet munkájának két fontos pillérét a textológia (klasszikus magyar és magyarországi idegen nyelvű irodalmi alkotások kritikai kiadásai) és az irodalomelméleti-kritikatörténeti kutatások jelentik. Az Intézet munkatársai részt vállaltak az irodalomtörténeti kézikönyvek, szaklexikonok és bibliográfiák szerkesztésében, valamint a népszerű szövegkiadások sajtó alá rendezésében és az egyetemi oktatásban is. Az Intézet munkatársai szerkesztik a legfontosabb szakfolyóiratokat (Irodalomtörténeti Közlemények, Helikon, Magyar Könyvszemle, Literatura), valamint a nemzetközi tudományos fórumként szolgáló, idegen nyelvű Neohelicont és a 2004-ben alapított Camoenae Hungaricaet. A magyar nyelvű források mellett kiemelkedő fontosságú a hazai neolatin irodalom feltárása, valamint a kapcsolatok kutatása (Kelet-Európa, Itália, Franciaország). Az Intézet számtalan nemzetközi projektben részt vesz a külföldi kutatóintézetek és hungarológiai tanszékek partnereként, s természetesen komoly szerepet játszik a hazai irodalmi közéletben is (legutóbb a Balassi-, illetve József Attila-emlékév szakmai előkészítésében).
Főbb publikációk:
M.: Kis magyar retorika [Szabó G. Zoltánnal], tan., 1988; "Múltaddal valamit kezdeni", tan., 1989; Hunok és jezsuiták. Fejezetek a magyarországi latin hősepika történetéből [a latin szövegeket Csonka Ferenc ford.], 1993; Esterházy Pál: A Boldogságos Szűz Mária szombattya, tan. [Kőszeghy Péterrel], 1995; Memoria Hungarorum. Tanulmányok a régi magyar irodalomról, 1996; Kis magyar retorika [Szabó G. Zoltánnal], 1997; Hosszúlépés. Kisprózák, 1989-1990, 1997.
[KMIK,MTAA,KK92,KK94,KK96,ÚMIL,HungÉrt1990-93,MNBCD]
