Ez a kötet most nagy kiadónál, egy profi rendszerbe ágyazódva jön ki, vagyis megkapja a lehetőséget. A többi, a sorsa: titokzatos, sötét erőkön múlik (a szakma pillanatnyi fogadókészségén, piac pillanatnyi érzékenységén). Ha az indulásnál szerencsés a csillagok együttállása, akkor kibomlik belőle egy hype, ha nem, akkor marad a megjelenő többi ezer közül egy. Mindenesetre, ha felkapják, az nem azt mutatja, hogy mennyire jó (egyébként jó), ha besül, az pedig nem jelenti, hogy vacak.

Ami a személyesen túl történik, riasztó

(Interjú Szabó Tibor Benjáminnal)

Onagy Zoltán: Új író született, szokom mondani, amikor megakad a szemem friss Benjáminodon. Nem volna szerencsésebb totál mély hangrendű plusz keresztnév, ha már igény mutatkozott egy harmadik tagra, mondjuk az Aladár, a Jutocsa, a Zotmund? De volna még ötletem pl. az Ögödej, ezt mindenki azonnal megjegyezné, képzeld csak magad elé: Szabó Ögödej Tibor, vagy netán  a Szabó Tibor Ajbars. Ajbars hun fejedelem volt, a név jelentése holdpárduc, ha esetleg nem tudnád. Érzésem szerint a Benjáminra felragadt a látvány, eleve kicsinyítő képzőként dolgozik, mögötte a kisfickó, akinek a hajába törlik kezüket a nagyobb haverok. Miért a névmódosítás, és miért éppen Benjámin?
Szabó Tibor Benjámin: Nem hiányzik se Holdpárduc, se Ülő Bika (pedig ő tényleg győzött), a jelentéstelítés maradjon inkább a prózákra, nem a szerzői név feladata. A váltás kényszer volt. Részben udvariasság a részemről, részben jól felfogott érdek. A szegedi filozófus professzor Szabó Tibor az utóbbi években sok irodalomtörténeti munkát publikált, ez a személynév az irodalomban az övé. Miközben Gyulán élek, ugyanott, ahol a Magna Cum Laude sztárgitárosa, Szabó Tibi,  és a könnyűzenei tevékenység bizony szélesebb nyilvánosságot jelent (főleg, ha annyi díjjal működik, mint ők), én járok jól, ha nem kevernek össze vele.  Kellett valami megkülönböztetés. A Bárkás esteken mondogattam sokszor, hogy én vagyok a csapat benjáminja, mármint a legifjabb. Ez éppen jó plusz névként is, nem sok, nem kevés változtatás. Jelentősége nincs túl sok, a benjáminság meg engem nem zavar egyáltalán, hajam nincs, a nagyobb haverokkal is leginkább sörözni szoktunk, azt is ritkán, csücsül mindenki a saját munkáiban, próbál kilátni a határidők tengeréből. A könyvborítón különben tök jól mutat a Benjámin, egész megszerettem a belőle sugárzó biblikus alázatot.

OZ: Az új regény előtt egy-egy kérdés a két előző kötetről. És egy megállapítás. A gyakorlat szerint a harmadik kötettel dől el, pályán marad az író, netán kritikus lesz belőle, szerkesztő, nem mellesleg boldogtalan magyartanár. Az új kötet a harmadik. Boldogtalan magyartanár már voltál, szerkesztő, kritikus vagy. Hogyan nézel a dolgok elé? Merre kanyarodik?
SzTB: Nagyon nehéz megmondani. Főleg, mert még csak most világít be a reflektor abba a kanyarba. Valószínűleg lesz hatása az írói pályámra ennek a kötetnek, ha épp nem is abban az értelemben, ahogyan kérdezed. Az írónak maradás (-vá válás) nem siker függvénye, még csak nem is írás függvénye teljesen, mert az egy látásmód. A céhes pozíciók kialakítása viszont nem a kiadott munka esztétikai minőségének függvénye, hanem több más dolgoké. Ez a kötet most nagy kiadónál, egy profi rendszerbe ágyazódva jön ki, vagyis megkapja a lehetőséget. A többi, a sorsa: titokzatos, sötét erőkön múlik (a szakma pillanatnyi fogadókészségén, piac pillanatnyi érzékenységén). Ha az indulásnál szerencsés a csillagok együttállása, akkor kibomlik belőle egy hype, ha nem, akkor marad a megjelenő többi ezer közül egy. Mindenesetre, ha felkapják, az nem azt mutatja, hogy mennyire jó (egyébként jó), ha besül, az pedig nem jelenti, hogy vacak. De akár így, akár úgy, az íróságot ez önmagában nem befolyásolja. Ha (ameddig) van mondanivalóm az emberről, az emberi természetről, addig szövegek is fognak gömbölyödni. És ameddig kiadók megveszik (mint a mostanit), addig könyv is lesz a szövegekből. Most bizakodó vagyok, az előjelek kedvezőek.

OZ: A ciprusi királyról a terjesztő a következő szöveget közli: „A ciprusi király az újabb magyar próza olyan különleges alkotása, amelynek eddig (az irodalom világában) ismeretlen szerzője majdnem mindent tud már, ami posztmodern korunk értékes prózáját jellemzi, de valami mást is, többet is tud, s ez napjaink irodalmának egyik rendkívüli ígéretévé teszi őt.” Mondj valamit a kötetről, de szeretném tudni, mi az, amit ma sokkal jobban tudsz a kiadónál. A kötet ugyanis nem vált sikerkönyvvé a megjelenés óta eltelt öt évben. Mi a különbség a mai regény és a ciprusi közt?
SzTB: A ciprusit nem lehetett könyvesboltban kapni, ez egy (gyakorlati bár, de mégiscsak) fontos különbség, a mostani ugyanis az összes Alexandrában ott lesz. Amit nem tudsz megvenni, ami nem létezik, nem jut el a szakmához sem, abból nehezen lesz sikerkönyv öt, vagy ötven év alatt. De tudom, hogy téged most nem ez érdekel igazán. A ciprusi egy publikációk nélküli fiatal tanár indulatkönyve volt, személyes kötésekkel, a világtól való meghökkenéssel, kimondott igazságokkal, és egy csomó olyan elköteleződéssel, amit a próza egyszerűen nem tűr, csak akkor még semmit se tudtam erről. Az első kötet megjelenése (2004) után kezdtem tudatosan foglalkozni azzal, hogyan lehet egy elgondoláshoz, meglátáshoz olyan formákat találni, amelyek (legalább részben) úgy rezonálnak az olvasóban, ahogyan szántam. A prózaírás mint technika tanulható, és nem vagyok rest figyelni, tanulni, állítgatni, sose gondoltam, hogy nálam a bölcsek köve, keresem, hogyan lehet a legpontosabban megjeleníteni azt, amit látok. Megjegyzem, a ciprusi meglehetős erős karriert futott be, csak nem az irodalomban, hanem a református közösségben (a regény története egy egyházi iskolában játszódik), a mai napig kapok leveleket Debrecenből, Szegedről, Veszprémből, fogalmam sincs, hogyan jutnak a könyvekhez, de az biztos, hogy sokan érvényesnek, sajátnak érzik a ciprusi megfogalmazta véleménycsokrot, relevánsnak a feltett kérdéseit. Az egy nagyon direkt, szimpla prózaszövet, viszonylag könnyű befogadni, talán ezért mozgatja olvasóit. Én nem bírok ránézni se, egyszer megpróbáltam beleolvasni, de három mondat után elég volt. Ilyet még egyszer nem szabad írni.

OZ: Köti még szerződés a ciprusit? Mert ha így beszélsz róla, mi történik, ha a kiadód a 47 frenetikus sikerén felbuzdulva megjelentetné, kénytelen leszel beülni a régi szövegbe, ami pedig csak akkor könnyű és élvezetes, ha az írója szereti…
SzTB: Úgy látom, nem kerülhetem el, hogy kimondjam...  A ciprusit soha nem kötötte szerződés, szóban megállapodtam egy vidéki tankönyvkiadóval, kinyomták ezer példányban, a fele ma is apámék garázsában porosodik. Alig elgondolható, hogy ezt ki akarják adni még egyszer, és az pedig még kevésbé, hogy valaha kézbe vegyem. Vagy ki tudja. A ciprusi egy rossz, rontott regény... kimondtam. Újra kéne írni az egészet, nulláról, újragondolni. És konfirmálnom kéne hozzá újra. Istenem, csak remélhetem, hogy ezekkel a kérdésekkel nem szembesülök többé. Vagy legalábbis nem a következő húsz évben. A konfirmációval talán - de a többi kerüljön el.

OZ: A lányos apák puskája című kötetben a novellafüzér(?) főhőse hamvakhoz, hamvasokhoz, illatozó kis barackokhoz fűződő szenvedélye az úr, ő beszél, beszéltet, kérdez. Egyszerűbben szólva: erotika, titkos erotika, veszedelmes erotika. Mit gondolsz, mi hiányzik belőle, hogy ráugorjon a kedves olvasó, hogy magasra emelt könyvvel lelkendezve fusson a kritika néhány kört? Mi az az adalék – akár szakmai-technikai, akár társadalmi hátterű -, ami miatt ott ragadt a kötet az erdőben, nem jött ki a napra? Meglehet, hogy a recenzióra hajlamos lányos apák saját lányaikra gondoltak?  
SzTB: A kislányos prózákat már igazi kiadó hozta, lehetett kapni körülbelül öt boltban. Akkor már a mostani regényt írtam, a tematikus kisprózák melléktermékként lettek. Fáztak tőle a kritikusok, összegyűjtve legalábbis (miközben az egyes szövegek jó helyeken jöttek, az egyiket még Az év novellái kötetbe is beválogatták). Ez nagyon nagy tapasztalat volt. Hogy a ferdeség, az intim témák könnyen átbillenek a küszöbön, komolyabb tömegben csömört okozhatnak a olvasóban, így elfedik-elnyomják a szövegek többi rétegét, egylényegűvé redukálják az írásokat. Öt oldalban a liliomtiprás képes rajzolni sorsokat, életeket, az ötvenedik oldal után viszont hajlamos azt üzenni, hogy a szerző biztos valami perverz vadállat. Pedig létezik az ösztönvilágnak ez oldala, és szerintem izgalmas, érdekes, mert a megbélyegzett helyzetekben kontrasztosabban mutatkozik meg a szereplők karaktere, a motivációi, a gyomortartalma. Vagyis nem a recepció hibája volt, hogy nem emeltek pajzsra, hanem magáé a köteté, az enyém. Meg hát, nincsen is pajzs.

OZ: Új év, új könyv, új kiadó. Olvasom a kiadói konstrukciót, vélhetőleg az egyetlen út ahhoz, hogy viszonylagos rend legyen a könyvkiadásban. Láthatod a trendet, az irodalomban élsz, mit gondolsz erről?
SzTB: A jó az lenne, ha a szerző ülhetne a wordben, kapna egy-egy könyvért tízmilliót, meg tudná venni belőle a cigit meg a kávét a következőig, másfél év, aztán újabb könyvbemutató, és kezdődhet elölről az egész. De ilyen ma nem létezik. Tán sose létezett. Az általános az, hogy állami támogatással jelenik meg a kortárs irodalom, a szerző ebből a támogatásból kap valamennyit (alig), a kiadónak is marad valami, és viszonylag kevéssé érdekeltek a felek a jó piaci szereplésben. Kényelmes megoldás, de (amint a tapasztalat mutatja) állandósítja a nyomort. Az új kiadóm az Alexandra cégcsoport szerves része, nem kértek állami pénzt, finanszírozták a kemény táblás könyvet, a viszonylag magasabb példányszámot, viszont csak eladott könyv után fizetnek, jutaléki rendszerben. Nem én választottam ezt, de részemről is teljesen rendben van. Az ilyen típusú könyvkiadás egyébként a szerzőt is bevonja a könyv utóéletébe, érdekeltté teszi. Ennél sokkal fontosabb a kiadói kérdésben, hogy a cég Balikó Helga személyében egy kiváló szerkesztőt adott mellém. El nem tudom mondani, mennyit jelentett a közösen végzett munka. Hogy jószemű, hogy hozzáértő, hogy törődő ugyanakkor.

OZ: Új kötet: milyen tervekkel ültél le? Készítettél vázlatot? Tiszta konstrukcióval, az első mondattól a befejezésig ismerted a történetet? Épült, bővült, dagadt munka közben?
SzTB: A ciprusiról annak idején Pécsi Györgyi azt mondta Katolikus Rádióban, hogy nem túl bonyolult történet - a 47 egy összetettebb, differenciáltabb jószág ebből a szempontból is. A kitüntetett mondatok direkt ismétlődéseit, az antik mítoszok ismétlődéseit a szereplők sorsában, a kétféle beszédmódot, az ábrázolt összeesküvés pontos részleteit bizony szerkeszteni, állítgatni kellett. De mindennel munka van, persze, ezzel nincs mit tenni. A konstrukció megvolt már az elején, írás közben nem a struktúra dagadt, bővült, hanem a főszereplők életéhez kerültem én magam is mindig közelebb, egyre több részletet tudtam meg a múltjukból, a szándékaikból, egyre jobban értettem, mit miért tesznek, gondolnak, éreznek. Vagyis befelé épült elsősorban, a kiinduló elképzeléshez képest.

OZ: Új kötet, új regény: 47. Miért negyvenhét?
SzTB: A regény mottója a Tamás szerint való evangélium 47. töredéke: "Jézus mondta, lehetetlen, hogy egy ember két lóra üljön fel, két íjat feszítsen ki, és lehetetlen, hogy egy szolga két urat szolgáljon" A főhős sorsában ez a konfliktus tükröződik. Miközben, ha kimondod a számot, az egy terminust is jelöl, a regény ideje ugyanis negyven hét. Ráadásul ez az időintervallum biológiai értelemben konnotált - hogy ilyen választékosan fejezzem ki magam.
A szöveg jelenben játszódik, egy fiatal pár történetét meséli el. Azt a folyamatot követi, ahogyan elbomlik a közös jövőjüknek a képe. Részben saját gyengeségeik miatt bomlik el, részben egy világméretű összeesküvés miatt. Utóbbin jól szórakoztam írás közben. A konspirációt egy Békés megyei falucskából irányítják, és amikor egy dombegyházi paraszt bejelenti a világra való igényét - az saját szövegben is vicces. Még ha a regény maga nem is az.

OZ: Az írón köztudottan nyomot hagy, amire figyel, nyomot az olvasmányélmények. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy részben odafigyelsz politikai-gazdasági-morális nyomorunkra, részben fantasztikus irodalmat és thrillert olvasol, enélkül aligha születhetett volna meg a vallás jelmezében világhatalomra törő dombegyházi ember ötlete.

SzTB:  Főszereplőim hétköznapi emberek hétköznapi gondokkal, vidéki múlttal. Semmi mást nem akarnak, csak élni egy berendezett életet. De a szerelmüket kísérő csalódás- és csalássorozat mindent összemaszatol, szétráz körülöttük. Mindannyian végigcsinálunk ilyen küzdelmeket, nem könnyű bírni velük -  engem elsősorban ez a cselekményszál mozgatott. A két ember reális történetére ráírt fantasztikum, a kisvilágból kibomló megalomán hatalmi gépezet meg abból lett, hogy a környezetünk morális és szellemi romlása megriaszt, veszélyként, fenyegetésként élem meg, és főleg nem értem. Kerestem rá valami magyarázatot, mint amikor az ősember nevet ad félelmeinek, felfesti a barlang falára első démonait. Scifit, thrillert nem olvasok, nem szeretem a műfajvezérelt szövegeket, ezért küzdöttem nagyon sokat ennek a regénynek a végével, nem gondoltam volna előtte, de tényleg igaz, hogy ha az egyszeri író beengedi a szövegbe a populáris regisztert, valahová, egy sarokba, mert alkalmasnak tűnik egy funkció ellátására, az a beengedett hajlamos aztán erősködni, tolakodni, rá akar telepedni mindenre, nyomja előre a maga sablonjait. Veszélyes játék.

OZ: Mérföldes mondataid nyilván védjegy, pecsét a Szabótibor-prózán, kérdés, milyen árat fizet érte az író. Valóban soha nem jutott eszedbe, hogy a nagyrészt Blikk-képalákon szocializált olvasót, aki az egy alany, egy állítmány, egy jelző, összesen maximum ötven karakter szövegtechnikán túl mindent terhesnek érez, empatikusabban kezeld?
SzTB: A 47 két hangon üzemel, ezek közül az egyikben kígyóznak a mondatok. Nem annyira kígyóznak a könyvben, mint a kéziratban anno, ezer helyen tettem engedményt utólag, de megmaradtak azért a hosszú mondatok. A történet központi alakja, Nádor Ádám élete egyik napról a másikra teljesen megváltozik, és ő beleszédül abba, amit átél, megtapasztal, ezért tűnt szerencsésnek a mantra-szerű, véget érni nem tudó szöveghömpölygés. Nem gondolom, hogy még egyszer próbálkoznék hasonlóval. Darvasi Feri barátom szokta mondogatni, hogy a könyv is küzdjön őérte, ne csak neki kelljen küzdenie a könyvért, és ebben nagy igazság vagyon. Ülök benne a következő regényben, és mindent másképp látok most, mint három és fél évvel ezelőtt (amikor a 47-hez hozzákezdtem). A prózaideálom újabban az a barátságos, gördülékeny szövegformálás, amit Merle használt a hetvenes években. Csak, persze, differenciáltabb tartalmakkal kell feltölteni.

OZ: Regényed számomra azon keserves felismerés prózai bizonyítéka, amely szerint fogalmunk nincs, miben élünk, honnan jövünk, mi vár ránk, és hogy a legsötétebb erők éppen most készülődnek a domb mögött. Ennyire reménytelennek látod a jövőt?
SzTB: Fiatal vagyok, nő mellett alszom el esténként, egy másik nőtől született gyerekem után loholok a játszótéren, és szeretem a munkámat - én nem láthatom reménytelennek a jövőt. Nem is az. Pontosan addig, amíg be nem kapcsolom a tévét, ki nem nyitom az újságot, a kocsmában meg nem hallom a mellettem ülők beszélgetéseit. Mert ami a személyes életvilágon túl történik: az riasztó.

Szabó Tibor Benjámin 1976-ban született Gyulán. Prózista, kritikus. 2005 óta publikál. Intézi a BárkaOnline ügyét-baját (korábban volt tanár, könyvtárigazgató, papucs orrán pamutbojt). Létezik egy hely, ahová. Van egy fia. Nem szeret magáról harmadik személyben beszélni.
A kötet megrendelhető az Alexandránál, jövő hét végére a boltokban is kapható. Közben a Forrásban megjelent Darvasi Ferenc kritikája (http://www.forrasfolyoirat.hu/0904/darvasi.pdf) az előző könyvéről, a Békés Megyei Hírlapban rövid beszélgetés
http://www.beol.hu/helyi-ertek/a-het-embere/a-het-embere-fiatal-irodalmar-225217
.