A baj azonban nagyobb: amíg Petőfi Sándor 23 éves korában (!) nyolc verssel szerepelt a tananyagban mint kortárs költő – ennél többel csak Vörösmarty! –, addig ma az egész kortárs költészet nem szerepel még feleennyi verssel sem, sőt, jószerivel még pillantás is alig esik a mai irodalomra.

NEM FÉLTEM A KÖLTÉSZETET

Esztergomi interjú dr. Fűzfa Balázzsal

Onagy Zoltán: Az olvasó ember gyűjtögeti kedves olvasmányait, regényt, novellát, elbeszélést, verset, és amikor két olvasó egyeztet prózai művek dolgában, meglehetősen nagy a szórás. Ugyanakkor versek esetében látszik a konszenzus. Hogyan választotta ki éppen ezt a tizenkettőt?  

Fűzfa Balázs: A lista teljesen szubjektív. De természetesen voltak egyéb szempontjaim is a saját ízlésem diktálta válogatás mellett: ismert, és a közoktatásban hangsúlyosan szereplő darabokat szerettem volna beválogatnia „legszebb 12”-be. S egy picit azt is figyelembe vettem, hogy megfelelő helyszínei legyenek majd a konferenciáknak. Szerencsémre azonban e szempontok lényegében találkoztak egymással, amikor – talán egy félóra sem kellett hozzá – összeállt a „válogatott”.

OZ: A 12 legszebb magyar vers előadássorozata eljutott Esztergomba. Mivel számoljon a kíváncsi irodalom- és verskedvelő, aki felballag a Bazilikához? Ezer diák hangján az Esti kérdéssel - miért nő a fű, hogyha majd leszárad -, elképzelni is megrendítő…

FB: Igen, pontosan ez a célunk: egy olyan élmény létrehozása, mely mással nem pótolható, másutt és máskor nem megszerezhető. Hiszen minden remekműnek ez a lényege: a máskor át nem élhető élmény teremtő közellétének megrendítő felismerése.

OZ: Manapság nehéz elképzelni a csiribiri gimnazista lányokat verseskönyvvel a hónuk alatt, hacsak nem az otthoni kiskönyvtárból hozzák a szenvedélyt… Néhány évtizede a gyerek az iskolában is rákaphatott az irodalomra. Mintha ha az irodalomnak, azon belül a lírának volna legkevésbé prioritása az oktatásügyben.

FB: Messzemenően nem értek egyet eme általános közvélekedéssel. Egyfelől 17-18 éves koráig mindenki költő, másfelől állítom, hogy a mai fiatalok sokkal többet írnak és olvasnak – „használnak” betűt általában –, mint mi tettük annak idején. Csak éppen nem azt olvassák, amit mi szeretnénk, hogy olvassanak. Illetve nem olyan szövegformákban alkotnak, mint amilyen a mi szövegfogalmunk. Közelíteni kellene egymás felé az elképzeléseinket. Ha mi elfogadnánk irodalmilag is értékelhető szövegtípusnak például az e-mailt vagy az sms-t, „cserébe” lehet, hogy ők is könnyebben elhinnék nekünk, miért nagy költő Petőfi Sándor vagy Csokonai Vitéz Mihály…

OZ: Kukorelly Endre évek óta tüzes vitacikkekben követeli, hogy alapjaiban kell megváltoztatni a gyerekek, az iskola és az irodalom viszonyát. Látható valami közeledés az érzékelhető távolodás után?

FB: A gyerekek és az irodalom nincs rossz viszonyban egymással. Sőt: soha nem volt még ilyen jó viszonyban. Hiszen gyerekeink egész nap szövegek alkotásával vannak elfoglalva! Csak a lassan mozduló és vizsgacentrikus oktatási rendszernek nincsenek még meg sem az eszközei, sem a módszertana ahhoz, hogy a modern szövegalkotási technikákat értékelni tudja! Vagyis egy jól eltalált evélre (e-mailre) vagy egy kitűnően tömörítő sms-re nem lehet jegyet adni… De remény már van erre, s a szemléletváltás az irodalomtanításban tovább nem halogatható. Akkora a kényszerítő erő, hogy ezt ma már megjósolni sem nehéz. Ma az irodalomnak szinte tarthatatlan a helyzete az iskolai oktatásban. Presztízse egyáltalán nincs a tantárgynak, s egyre többet szenved ettől diák és tanár egyaránt.

OZ: Gyerekeim mind olvasnak. Sokat. De verset soha (meglehet, ebben én is ludas vagyok, kapcsolatuk a költészettel akkor lezárult, amikor kisgyerekként esténként a János vitézzel aludtak el). Bár amennyiben Bereményi Géza Cseh Tamás által megzenésített szövegei versnek számítanak, igen. Ebből a szögből úgy tűnik számomra, a zenei élménnyel megtámogatott vers hat(hat).  A pszichológia ismeri az élmény döntő hatását, nem lehetséges, hogy kortárs költők személyes jelenlétével kellene „élményesíteni” a kortárs lírát?
 
FB: Természetesen lehetséges. A baj azonban nagyobb: amíg Petőfi Sándor 23 éves korában (!) nyolc verssel szerepelt a tananyagban mint kortárs költő – ennél többel csak Vörösmarty! –, addig ma az egész kortárs költészet nem szerepel még feleennyi verssel sem, sőt, jószerivel még pillantás is alig esik a mai irodalomra. A „mindent megtanítani” elve alapján működő rossz rendszer azt „eredményezi”, hogy sok-sok osztályban a tanárok lezárják az anyagot Pilinszkyvel, Ottlikkal, Weöressel, mert egyszerűen nem tudnak ennél tovább eljutni, hisz két-három-négy évig csak loholtak az anyaggal önmaguk után… Nyugodtan mondhatnánk, hogy az irodalomtanítást a fejéről a talpára kellene állítani – vagyis sokkal több mai irodalmat kellene bevinni az iskolába, másrészt pedig akár a mából kellene visszafelé haladni az irodalomtörténetben. De akár nem is kellene ragaszkodni semmiféle merev egyenesvonalúsághoz!
  
OZ: Körülbelül ötszáz embert látok a környezetemben. Az ötszázból – kivétel, aki hivatalból kényszerül – 490 nem olvas semmit a Blikken kívül, ma már politikai napilapokat sem. A televízió, az internet totálisan átvette a hatalmat. Sziszifuszi feladatnak tűnik a vers megszerettetése a testidegen közegben. Mi ad lendületet egy szervezőnek, mi élteti?

FB: Egyrészt szerintem az internet és a költészet egyáltalán nem zárja ki egymást, sőt! Kányádi Sándor nyilatkozta a minap ezzel kapcsolatban, mondván, hogy az internet segítségével a költészet végre visszakerül ősi jogaiba: újra szóbeli és közösségi műfaj lesz: „Az internet jelentősége a kereszténység felvételéhez mérhető” – mondja tehát az egyik legnagyobb élő magyar költő. Ehhez nincs mit hozzátenni. Én tehát nem féltem a költészetet.
Egyébként pedig pontosan ez éltet. Hogy a feladat mégiscsak szisziphuszi (de mondom, nem az internet miatt). Ám csakis olyasmivel érdemes foglalkozni, ami éppen a maga kilátástalanságával együtt nagyszerű dolog. De hiszen az Esti kérdés is éppen erről szól…:

  „minek a selymes víz, a tarka márvány?
  minek az est, e szárnyas takaró?
  miért a dombok és miért a lombok
  s a tenger, melybe nem vet magvető?
  minek az árok, minek az apályok
  s a felhők, e bús Danaida-lányok
  s a nap, ez égő szizifuszi kő?”

Kapcsolódó: Esti kérdés - Esztergomban - http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/1927

*************

DR. FŰZFA BALÁZS PhD, irodalomtörténész (1958)
A Nyugat-magyarországi Egyetem docense, a Savaria University Press kiadó igazgatója, a BÁR című társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője. Szakterülete a tankönyvírás, a XIX. század magyar irodalma, az élményközpontú irodalomtanítás programja és Ottlik Géza életműve.