Békássy Ferenc: A magyar költészet 1906-óta (Első rész)

"A „Magyar költészet 1906-óta” címűt szerzője először angolul írta és olvasta fel Cambridgeban egy ismert angol kritikus felszólítására. Később ugyanezt a tanulmányt magyar közönség számára is meg akarta írni, s e célból az angol essaynek legtöbb részét lefordította. A tanulmány kerete természetesen más lett volna: „…elég régiek az Új Versek ma már ahhoz” – írta megkezdett előszavában, „hogy az, ki a belőlük származott vagy velük megeredő új költészetet figyelemmel és szeretettel kísérte, de akit a mozgalom minden mellékes, azaz bár fontos, de múlandó izgalma érintetlenül hagyott, megkísérthesse egységes képet alkotni az elmúlt évekről. A költők s a versek valódi művészi lényegéről lehet már írni s talán a mozgalom valódi forrásairól és útjáról is…” Egyes kapcsolatok és magyarázatok megvannak jelölve még, de megírva nincsenek. Közölni a tanulmányt ezért csak az angol verzióhoz híven lehetett. Úgy kell azt tehát tekinteni, mint az angol eredetinek néhány jelentéktelen rész kivételével maga a szerző által írt fordítását." - írta Bezerédy Emma 1917-ben, fia, Békássy Ferenc tanulmánya elé.  A tanulmányban lévő versek az első angol fordításai Babitsnak, Adynak, Kosztolányinak. Az esszét két részletben közöljük.

Békássy Ferenc

A magyar költészet 1906 óta

(Első rész)

(1913)

I.
Nem kizárólag nemzeti érdekű dolog az a mozgalom, mely a magyar költészet újjászületése, a nyugati irodalmak behatóbb tanulmányozása és növekedő befolyása körül keletkezett Magyarországon, s mely annyira haladt, hogy éppen mát lehetővé teszi a természetének közelebbi megvizsgálását. Hiszen mindenütt (és minden művészetben) láthatók ily mozgalmak kezdetei. Mindenütt észrevehető valami sejtelem, mely a klasszicizmus, a forma tökéletesedése felé húz s az érzések puszta kitárását tartózkodón elítéli. A költészetben ez a folyamat Európa-szerte még kezdődőben van. Franciaországnak utolsó költészeti iskolája, mintha éppen mostanában érne véget, zavarban és megtérésben. Németországnak van új költője, de eredeti költészeti mozgalmáról nem tudok. Itáliában mindent beburkol a futurista köd. Oroszországnak, úgy mondják nekem, megvannak a modern írói. Angliában a modern irány talán csak a legifjabb generáció kiadatlan költeményeiben él, az elismert új, modern költők visszahúznak a pszichológiai regényhez, az Elizabeth-korbeli dalokhoz, a  metafizikai költészethez. Magyarországon az új mozgalom már több fejlődési fokon haladt át, s megtalálta a maga irányítását.
    De ezt a mozgalmat mégsem lehet európai szempontból megítélni. Először, mert az mindek fölött magyar mozgalom. Határozottan idegen anyagon ért meg, mégis tisztára idegen befolyásnak alig van benn nyoma. Új ereje eredhetett Párizsban, új tárgyai Baudelaire és talán Verlaine verseiből, még néhány modorossága is francia, mégis minden idegen anyagát szó magyarság járja át és forrasztja magyarrá.
Nekünk nincsenek régi irodalmi tradícióink; minálunk majdnem minden új iránynak kezdetben idegen volt az anyaga: első törekvése, hogy magyar legyen.
Van a mi nemzetünkben valami, ami tisztán magyar, valami, aminek legmélyebb jellege más, mint minden európai civilizációé, s ami ezekbe beleolvadni nem tud.
Nem vagyunk árják.
Ez a magyar jellem életünk első szükséglete. Ahol ez van, csak ott élhetünk mi is, barbár legyen bár vagy fojtogató a légkör, amely tartalmazza.
Másodszor (és ezért) a mozgalom, bár olyan, amilyen itt tisztán művészi érdekű volna, Magyarországon nem az. Kétségtelenül van a költészetnek valami lényeges magva, melyet befolyásolni nem lehet, de z az éteri erő, ez a légies lényeg «mozgalmat» nem teremt soha.  A szociális és politikai örvények ragadták magukhoz költőinket s az új olvasóközönség, a városi középosztály erővel magáévá tette őket. Nem csak versek költői ők, hanem a szunnyadó vagy kezdődő szociális nyugtalankodások szimbólumai és jelszavai.
Lehetnék tehát kétségben afölött, hogy van-e okom erről az irodalmi mozgalomról beszélni angol közönségnek. Annál i s inkább, mivel úgy is lehetetlen egészen megfelelő képét nyújtanom, a két nemzet közötti intellektuális érintkezés hiányossága miatt, meg az oly, meg nem határozott s öntudatosan meg nem különböztetett dolgok nagy tömege miatt, amelyek a két nemzet légkörét alkotva, meghatározzák azoknak a költészettel szemben elfoglalt annyira különböző álláspontját.
Azonkívül – lehet ugyan, hogy a magyar irodalom egykor Európa kincse lesz. De nem valószínű. Talán nem is nagyon kívánatos. Az ily tulajdon közös írása jó, mikor a szóban forgó irodalomnak van valami tulajdonsága, mely a többi irodalommal közös, vagy mikor ezek tulajdonságait más színben visszatükrözi. De mi nem tükrözzük az idegen elemeket, mi felszívjuk és elnyeljük azokat.
Csak egy ok van tehát, mely tárgyam választását igazolja: az, hogy civilizált népek érdeklődhetnek – és érdeklődnek – olyan dolgok iránt is, amelyekhez nincsen semmi közük.

II.
Egy kötet költemény jelent meg 1906-ban egy huszonkilenc éves költő munkája, aki akkor mát megtalálta volt önmagát. A könyv címe: Új versek, írója: Ady Endre. Már a cím, de a könyv iránya is kimutatták, hogy a költő mit akar.  «Verecke híres útján jöttem» mondja – az úton, amelyen őseink jöttek egykor Ázsiából – s még a régi magyar dalok zengnek fülében, szabad-e hát neki Dévénynél – nyugatról – «betörni új időknek új dalaival?»
    E dalok új volta elsősorban: az új ritmusok. Nem túlzás azt mondani, hogy mindeddig senki sem tudta, mi a ritmikus magyar nyelv; hogy néhány költőnk írt ugyan azon, de egyéni tehetség folytán, sok más viszont és sok jó költőnk, nem ismerte és nem használta azt. Az egész mozgalmon meglátszik a hatása annak, hogy a szavaknak hirtelen új zenéje támadt; ezért volt eleinte oly lelkesült, élénk, ihletett. Utóbb ez a hatás inkább csak arra való lett, hogy a költőknek megkönnyítse verseik értelmességének a gondját. Abban is újak voltak a versek, hogy Ady forróbb perceiben hasonlatokból szavakat csinált, leginkább halálról, vérről, kéjről; hogy nagyon különös dolgokat képzelt el és hogy szavai néha erősebbek voltak, mint amit tulajdonképpen mondott velük. Mindez nála nagyon véletlen dolog, de mind olyan, ami nagyon feltűnik és utánzói által jól megfogható. Új volt ezen első könyve által indított mozgalom abban is, hogy semmi szabályt sem ismert e, és hogy minden akadémiai ítélkezést elvetett.
    Maga Ady kevés és erős szavakkal beszél. Mindenképpen szubjektív és mindent önmagához viszonyítva lát. Minden versének eredete a szerelme s ez a szerelem ez a vágy természetétől fogva nem kielégíthető, mert nem tűri a kielégítést (a megsemmisülést, az elmúlást). Szerelme vezeti vissza Párizsba, szerelmes versein látszik a francia befolyás. De Ady magyarsága egészen valódi. Magyarságára sokat ad, s bár a magyar levegőt eltűrni alig tudja, mégis sem tehet mást – előbb mondtam, egyikünk sem tehet mást – mint, hogy magyar maradjon.
Egyszerű tiszta pogány romantikájának talán legszebb kifejezése az Egy párizsi hajnalon című verse:

(Radiance is on my head, my face.
Silence flies startled when I come,
I beat the sleeping Paris ways
Flooded with brilliance by the sun.

Who am I? whose victorius soul
Lo! Waited for the Sun, his own.
And who in sun-rayed gloriole
Shines proudly by himself alone?

Who am I? for the death of  Night
I, the Sun-God’s priest, offer prayer.
On old bell rings the morning-tide
Ring on! a pagan priest is there!

Bells ring, the dawn begins to break.
I kindle flames beneath the pyre
And in my soul, and on the fire
The rays, the sunrays shake.

Hail, Sun-God, holy, oldest flame!
The motley wilderness sleeps still
I watch thy coming. Halt and lame
I am thy priest, thy fool, thy will.

Hawe I grown pale? Red rays on me!
My ancestor had no such fears,
Thy ruddy priest that was, had he?
Oh, I’ve grown pale in thousand years.

I am the martyr of the East
For succour to the West I fled
The child of some accursed priest
Am I pale? Paint me, paint me red!

I hate my crooked Eastern race
Which, tired out, bore me who run
Towards the sunset with pale face
To worship there my lord, the Sun?

The past? Let be! My blood is tired
Light, flames and warmth I worship, seek
Wonders and secrets, ever fired,
Or dreams – I know not what I seek.

This sluggish Eastern blood of mine
Thirstily drinks the West, I pray
O Sun-God, saddest priest of thine
Long cast off, thy most tired ray.

A song charms: sung, it may be, once
By some wild Asia girl, brown, thin;
A seent haunts: out of wonder-plants
Some aacestress has breathed it in.

An evil goes before me, old,
Primeval. I am still and wait
And bend my head. It is not gold
Not fame, not love that I await.

Why do I wait? A woman goes
With me and sometimes gives a kiss,
This Paris fall of kisses knows
No sadder, frailer love than this.

I wait till a last shudder nears
It must come. They will try in vain
With tearful kisses, kiss-full tears,
Some sunset I’ll not wake again.

The priest of the Sun-God shall die
The strangest, siekest he shall prove;
Tired before I lived was I,
Lived in Paris and did not love.

Hail, Sun-God, holy, oldest flame!
The fire dies down, Paris awakening cries,
Life arms for a new fight again,
Arms splendidly with luxuries and lies.

I too, heathen hero, room wide:
New, poor Quixote, modern, mad knight
Who from my soul tear, east aside
Dreams that could give me their delight.

Radiance is on my head, my face
Bells ring, I showly pass, and rise:
Rich Paris! On thy story ways
The poorest nomad has made sacrifice.)

Az eredeti vers legegyszerűbb kifejezéseinek is oly dús egyéni színezését majdnem lehetetlen angol fordításban visszaadni.
    Igen tisztán látni ebben az első kötetben a költő igazi jellemét. Ő tulajdonképpen igen erőteljes (nem beteges) és igen kevély. Szereti az életet, szereti a napsugárt. Sok benne a tiszta örömteli dalos kedv. De úgy érzi nemzetének átka, hogy a maga legértékesebb tulajdonságait öli el. «Fülembe forró ólmot öntsetek…tiporjatok reám durván, gazúl…ne halljam az élet új dalait. De addig…mégis csak száll új szárnyakon a dal, s ha elátkozza százszor Pusztaszer, mégis győztes, mégis új és magyar.»
    Új és magyar – művelt és magyar – idegen soha sem fogja felfogni ezen összetétel erejét. A magyar faj t tradíciói régiek, sajátosak és civilizálatlanok. Ami kultúránk van – és van sok, valódi műveltségünk – mind idegen eredetű. Intézményeink, kormányzatunk, financiális vállalkozásaink mind európai minta szerint működnek, de magyar jellegünk folyton befolyásolja és ellenőrzi azokat. Folyton szembeszállnak egymással a magunk által behozott műveltség, s a régóta bírt faji tradícióink. Más népek saját magukból meríthetik műveltségük anyagát – a magyarságunk barbár, műveltségeink mindig idegenek, átvettek és amit átveszünk nem használhatjuk úgy, ahogyan más népek használják, mert magyarrá kell változtatnunk: a magunk magyar szükségleteihez kell alkalmaznunk örökké idegen anyagot.
Ezért van az, hogy Ady, az igazán magyar, oly nehéznek, sokszor oly reménytelennek látja a magyar művelődés ügyét.
Ady erős akaratú, de egyszersmind igen érzékeny: úgy, hogy az élmények, melyeket egy durvább lélek könnyen élne át, s melyeket visszavonulva, elkerülne egy gyöngébb akarat, őt, ki mindennek dacára végig éli azokat, rettenetesen össze tudják sebezni. Életének növekvő láza szerelméből ered, vágya oly erős és akaratos, hogy nem szülhet mást, mint szenvedést s mégis, s vágy nélkül lehetetlen volna élnie.   
Tárgya kevés, de mindig súlyos, nagy: vágyának meddősége, magyar voltának árka, panaszok fajának hibái és kórságairól, továbbá vonzalma a nyugat, Páris felé, és vándorlások még költő-nem-érintett talajokon: »Repülj hajóm, rajtad a holnap hőse…én nem leszek a szürkék hegedőse» énekli.
Ezek a költemények mind úgy hatnak, mint egy-egy manifesztum, szerelmes versei azonban többnyire egy pillanatnak a megrögzítései, mint: «Királyném kigyúltak a lángok, aranyos hintónk íme száll» s a bús refrénje: «döcög, döcög az ócska konflis, és mi sápadtan reszketünk» vagy «Csókoljuk egymást…áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk…hiába minden, csók ha csókra hull…hideg a testünk. S piros kertekből, úgy tetszik…közelg egy lány s egy ifjú ember, és mi egyszerre forrón ölelünk, nagy szerelemmel.»
Ezen első kötet megjelenése után kitört a vihar, de a támadások főirányát a költő második kötetének versei határozták el. Ezek baljóslatúbbak, sötétebbek, mint az elsők. Lázasabb lett a láz. Az Új Versek ifjú romanticizmusa eltűnt, helyette inkább kihívó vakmerőség maradt. A költő betegnek mondja magát – nem élhet soká. «Én a Halál rokona vagyok» mondja. Vannak őszi hangulatai, egyik legszebb: «Párizsban járt az ősz.»

(The Autumn walked in Paris yesterday
And swept in silence down St. Michael’s street
Under the quiet leaves in summer heat,
And met me on the way.

As I was walking by the river, queer
Light song-twigs in my soul were burning high
Sad, smoky, purple songs sang in my ear
Of this: that I should die.

The Autumn eame behind me with swift feet
St. Michael’s trembled as along he blew
And whispered something to me. Down the street
Handfuls of gay leaves flew.

A minute. Summer hardly noticed well,
Now out of Paris Autumn laughing flees,
And that he was here only I can tell
Under the groaning trees.)

A költőt sorsa erőszakos változásaiban, lelke hullámzásában az óvhatja meg, hogy ezeket ki tudja fejezni. «Je mehr das Gefühl des Dichters sich Zum vollendeten Gedicht objectivirt, desto mehr hőrt es auf Gefühl zu sein. Der Lyriker befreit sich von seiner Unruhe und Erregung in der dichterischen Gestaltung» írja Wilkop.
    De úgy látszik, hogy Adyban ez az átalakulás nem történik meg, nem felszabadulás következett most, hanem csüggedés és irónia, búskomorság és szimbolizmus.
    Ahogy «tort ül az elillant évek szőlőhegyén» és elgondolja, hogy a csúcson majd megáll talán, s vidám jó éjszakát kívánva vágja földhöz a boros korsót» ez még az egészséges magyar ereje, de a kötetben a Baudelaire-féle komor hangulatok sokkal sűrűbbek. Fontos itt meglátni, hogy Ady miképpen alakítja át azokat. Mert «várni, míg éjfélt üt az óra, egy közeledő koporsóra, nem kérdeni, hogy kit temetnek, csengettyűzni a gyászmenetnek», továbbá «lépni mély, tárt sírokon által, komor pappal, néma szolgákkal remegve…nézni egy idegen halottra» mindez lehetne francia versben is, de már: «tagadva múltat, mellet verve, megbabonázva, térdepelve», de «megbánni mindent, törve, gyónva borulni rá egy koporsóra, testamentumot szörnyűt írni és sírni…sírni…» ez magyar! Ez nem tisztán hangulat, ez ismét hitvallás! A múlt a magyar múlt, Ady megbánásának tárgya: hogy felébresztette az alvót – amit, úgy gondolja, megtett. Könnyei: tévedés beismerései, s úgy látszik, mintha most már, két évvel az Új Versek megjelenése után, a költő számára «az Élet minden gazdagságából csak a halál maradt» volna. Egy nagyszerűen  pompás költeményben leírja önmagát, mint az öntudatra ébredező magyar faj lelkét, amint borozó tornán legyőzi a pogány magyar, a maga szükségszerűen mindig barbár őse.
    Van-e hát más megoldása az életnek, mint a halál? Lehet- a Adynak hinnie abban, amit véghezvitt? Az élet maga csak áldozat, áldozás vagy a pénznek vagy a leküzdhetetlen hiábavaló vágynak: vér és arany. Szeretne megszabadulni a szerelem fájdalmától, szeretné – akár egy modern angol költő – aranyszoborrá  változtatni szerelmesét. S mindenekfölött ír: a magyar Messiásokról, kik «ezerszer Messiások», de bár ezerszer halnak meg, «nincs üdve a keresztnek, mert semmit sem tehettek». Bátor a költő és új, de mégis levert, s elcsügged már. Mit bánja a gyűlölködést, a vitatkozást, mely nyomában fakad – elvesztette hitét, s eldobná a szegfűt, mit a magyar Helikon adott. Csak mikor támadják, tudja erőteljesen védeni magát, és ki is tör a dac belőle: ír egy gyönyörűen kihívó krédót: a börtönben búsuló zsivány vágyát megéneklő régi népdal két sorával kezdi, s aztán:

(New winds shake the groaning old Hungarian trees,
New Hungarian wonders, now we wait for these.

Either we are madmen and will perish fast,
Or this our new fait will be fact at last!

New faiths and new forges, new gods and new flames.
Either you are – or you will be shadowy names!

Either our old words shall mean what’s new and free
Or life here for ever the same sad life will be.)

S ismét a népdal két sora.
    Az Ady ellen sorakozóknak állásfoglalása, valamint vádjaik, nagyon különbözők voltak. A hivatalos irodalmi világ, a Kisfaludy-társaság ítéletéből ki lehetett érteni, hogy – bolondokról lévén szó – legjobb a modernekkel nem foglalkozni. Most azt mondják, hogy engedékenységüket az új értékek elfojtásától való félelem szülte. Őrültség, vagy legalább is beteges szimptómák – de egész bizonyosan dekadencia: ez volt a legáltalánosabb ítélet. Aki ajkakat „véres húskapcsok”-nak nevez, aki önmagáról mint „fájó tüzes seb”-ről beszél, aki még sok más ilyen undorító kifejezést használ, az nem lehet «normális». Szerelme természet-ellenes – hisz maga mondja magáról, hogy «rokona a Halálnak»! Ép, egészséges, maga-magát becsülő ember nem tarthatja közét ilyenekhez!
    A tizenkilencedik században a birtokos dzsentri tradicionális okoknál fogva pártfogolta volt a művészeteket. Ez az osztály most megsértődött az illendőség elleni merényleteken, s a kíméletlen modortalanságon, mellyel Ady kényes dolgokról beszél.
    Eleinte csak azt mondták róla, hogy a francia dekadensek utánzója. Mindig az volt a sorsunk, hogy elsőkézből kapjuk nyugatról a keletnek szánt legselejtesebb árut, mondják. Azonban, mivel nagyon világos, hogy ez a francia befolyás egészen felszínes csupán, más vádra volt szüksége azoknak, kik Ady ellen hathatós harcot kívántak folytatni. Találtak ilyent: hogy hazafiatlan, rossz magyar. Hogy mondhatja önmagát becsülő ember azt, hogy gyűlöli faját? Ady képzeletben azt mondja ősének: mit akar a te nagy mámor-bíztatásod? Mit ér az ember, ha magyar? Értve, hogy mit tud tenni, teremteni? Ez nagyon bántja a kritikusait. Ha valaki dicséri hazáját, mondják, akkor el tudjuk nézni a túlzást is, de nemzetünk leszólása, még ha lángész szólja is, csak akkor engedhető meg, ha van mögötte valami nagy igazság. Vannak viszont, akik tudják, hogy Ady szavai mögött van ilyen nagy igazság. De, viszonozzák amazok, Ady mégis kárt okoz, igaz, hogy gyengéinkre rámutatni jó, de nem úgy, de nem ilyen elkeseredetten, reménytelenül. Régi idők költői is írtak kegyetlen vádakat a nemzetnek vagy a nemzet valamely osztályának hibái ellen, de az ő szavaik ostorcsapások voltak, tettre serkentők, míg Ady…Míg Ady, és ez a fundamentális igazolása, Ady egyszerűen csak kimondja az igazat.
    Ady mindig azt mondja, amit érez, és Ady mindig megmondja, amit érez. „Tudott ovlna írni nyugodtabb hangon is a szerelemről: de akar szólni hangosan, de akarja látni, hogy «mer is ma hazudni álerkölcsöt bárki?» «Csak hazudni kéne» írja ugyanazon versében, «mennyi minden jönne».

(Floods of praise, Hungarian flood of great success,
Even to be quiet: what a virtuousness!
But this was my life’s task to confess.)

III.

A mozgalom Ady köré csoportosult, ő befolyásolta, s az ő változásaival változott az is. Irodalmi forradalommal kezdődött. A városok heterogén népessége volt az új közösség, melynek számára az új költők írtak, a városi alsóbb középosztály: egy még kavargó, még nem egységes szociális réteg, mely a modern idők utálatosan csúnya építkezése és egyéb stílustalansága közepett nőtt fel.
Ezeknek Ady új nyelvet, új ritmus-érzést hozott. Védekezése nem üres beszéd, és nem mond valótlanságot az az író sem, aki új folyóiratával, a Nyugattal, legtöbbet tett a modernekért, mikor azt állítja, hogy a Kisfaludy-társaság által inaugurált utolsó irodalmi esemény Arany «Toldi Szerelmé»-nek felolvasása volt – 1878 vagy 80-ban! Egy másik író megjegyzi, hogy a mai elismert kritikusok a gyengeelméjűek számára készült irodalomhoz szoktatták hozzá a közönséget. De nem a kritikusoké a hiba.
Visszahatás állott volt be azon igen hosszú és igen termékeny munkásság után, mely  a tizenkilencedik században először megteremtette a magyar irodalmi nyelvet, azután ezen nyelven írt nagyszerű költeményekben érte el tetőpontját. A visszahatás alatt a költemények még terjedelmesek voltak, úgy mint azelőtt, de az előbbi olvasóik már nem törődtek velük, s lassankint az úgynevezett udvarias irodalom legmélyebb színvonalára süllyedtek.
Nagyon hirtelen szociális és gazdasági változások ideje volt ez. A közbe felmerülő néhány igazán értékes költeményt jóformán észre sem vette senki.
Az új mozgalomnak két egészen különböző irodalmi változata van. Az első az, melyben az újonnan talált nyelv és ritmus egyesítette az új költőket, kik többnyire egyenesen Ady befolyása alatt álltak, de csak annyiban, hogy merész hangon beszéltek önmagukról, hogy szerették a «színes szavakat», telítve voltak pogány lelkesedéssel és mély, de rendesen nyugalmas bánatokkal. A közönségük akkor még nem befolyásolta őket.
A második fok Ady úgynevezett dekadenciájának, azaz elcsüggedésének hatása alatt keletkezett. Ennek az időnek a költői érzik a feltűnő tárgy keresésének igen modern kényszerét, valamint a semmit egyszerűen meg nem mondásét is. Komor és szimbolikus kifejezéseket használnak.
    Bennük már elveszítette a mozgalom irodalmiságát, és szociális jelleget öltött. Szociális tulajdonságai Adyt is befolyásolni fogják. Irodalmi divat lesz a proletariátusnak udvarolni, s a «nép» kifejezés alatt a városi lakosságot, munkásságot érteni, a magyar nemességet kihaló oligarchiának látni, s a magyar parasztot ama lomha keleti barbárnak, kitől semmi jó nem jöhet. Az új osztály, melyet ezek az írók várnak, városi osztály lesz, a most még heterogén elemekből majd alkotandó városi polgárság, mely magába foglalja a zsidóságot, s mely nyugat felé fog vonzódni. Ez az osztály mégis magyar lesz, többé-kevésbé a szocialista ideálokat fogja követni, s reformálni fog mindent, ami barbár és ázsiai; szabadságra és nyugati (de sehogy sem osztrák) világnézetekre alapítva reformtörekvéseit. 
    Meg kell jegyezni, hogy a mozgalom ezen második változatának költői ne tartoznak az irodalom azon mozgásába, mely az én fölfogásom szerint fejlődése fő sodrát képezi, továbbá, hogy a sajtó nagy része a zsidóság kezében van, s hogy ezen íróknak csak egyike, s ez az egy is mérsékelten foglalkozik egyáltalán gyakorlati politikával.
Természetes azonban, hogy mindezek a dolgok Adyt is befolyásolják. A modernek még mindig vezérüket látják benne. Mint forradalmár kezdte – könnyű lesz neki így folytatni, vélik. Szívesen is ír verseket szociális dolgokról, a munka szentségéről és a szegények gazdagság-álmairól. A teória illik hozzá, ki csak pihenni jön a falujába.
De mindez mégsem hat Adyra mélyen. Maga is hiszi talán, hogy az új Magyarország vágyainak ad kifejezést, de ugyanakkor már más dolgok felé figyel.

IV.
Egy antológia jelent meg 1908-ban, egy második 1909-ben. Hét költő (köztük Ady) verseiből volt összefűzve, mindkét kötet címe: A Holnap versei, s kiadója a Nagyváradon alakult Holnap társasága.
    Igen különböző temperamentumú költők ezek, de mind az új stílusban írnak. Egyikük sem elégedik meg az előbb szokásos laposságokkal. Egyikük – a kötetek megjelenésekor a legismertebb – őszintén: tanítvány. Ady tanítványa, különösségét híven tükrözi, de már tömörségét nem. Szláv  eredetű, s meg van benne fajának minden lágysága. Önmagáról beszél ő is mindig: de Ady, mikor önmagáról beszél, más, általános dolgokat mutat meg. Ady fantáziája sokszor végzetes és hatásos helyzetek keretébe szereti festeni a képeit: költőnknek hasonlóak a keretei, de nincsen bennük kép. Egy másik költő csöndes, magáról ír és csak a formái újak. Egy költőnő igen szenzációs és kissé vad verseket írogat. Van köztük egy titokzatos költő, Babits Mihály, kinek az első könyvben megjelent – igen kevés – verse olyan, mintha stílusgyakorlatok volnának, mintha az író nem tudná mit csináljon vagy verset-író erejével. Van egy fiatal, húsz éves költő, kinek csodás tehetsége van drámai jellemzésekhez és finoman érzi meg, mit hogyan kell megírni. Költeményei történelmi jelenetek: a hetven szigorú kálvinista prédikátor török gályarabságban; a régi magyar tudósnak, Bólyainak szép képe, s még néhány. Néhány lírai verse is van, amelyekben a költő, szemlélvén a szenvedélyek játékát, igazi kálvinista szilárdsággal rosszalja azokat. Azóta aztán elkezdett modern lírát írni, vadabb, kevesebb értékkel és értelemmel bíró verseket. Isten tudja, mikor fogja abbahagyni az önmagáról való írást – és megtalálni önmagát megint.
    A legfeltűnőbbek közt van egy másik költő, kinek – szintén nagyon kevés – verse érzései egy-egy momentumának tiszta, cizellált képei. Ő a legkészebb művész a hét között, s legtöbb joga van mondani, hogy szereti a színes szavakat. Nem sokat beszélnek róla azóta, de amit írt, nem éphémere jellegű.
    Ezek a költők ma szétmentek igen különböző utakra. Néhányat közülük elnyelt a napi sajtó. Majdnem mind, még a tartózkodó Babits is, megérezték Ady azon átalakított Baudelaire-izmusának a hatását, amely alapja lett a mozgalom második változatának. Újak is jöttek, nagy számban, de többnyire értéktelenebbek az itt említetteknél, kiknek mégis megvolt az elsőség előnye is, az az előny, melyet kezdetekor minden mozgalom nyújt követőinek.
    Már ez a második fok zavarosabb és önmagában a legértéktelenebb, mindenesetre csak ez egyedül visszataszító. Ady, szocialisztikus költeményei dacára a maga útján halad, s ez az út már más, mint a mozgalomé. Második kötete a «Vér és Arany» adta annak az utolsó lökést, s ez a lökés csak siettette a maga különválását.
    A magára maradt mozgalom egyszer-másszor a felszínre hozott egy-egy különösebb vagy értékesebb egyéniséget, sőt a Chaos önmagával ellentétes phenomenát is szült.  Az előbbiek egyikének elég érdekes a története. Két évig könyvet könyvre írt, nagy erővel dolgozva. Fáradozva keresett tárgyat – akármily tárgyat. Ha talált, azonnal verset csinált belőle, nyugodt lélekkel felhasználva minden segítséget, amire szert tehetett, elsősorban Adyét. Ez volt a megsebezhető pont, támadták is a modernek, mint plagizálót, mint oltárképek szentségtelenítőjét. Kétségtelenül alapos a vád, de az ő védekezése is érdemel meghallgatást.  Hogy állíthatják róla – a vakmerők – hogy Ady-utánzó? A szenvedései óráiban született versei, hogy lehetnének másoktól tanult versek? Szegény költő! Valóban  másoktól tanulta a verseit, bármily őszinte volt a vágya – megírni őket. Ady azt szerette  benne – első kötete megjelenése után írja, - hogy felülmúlja önmagát. Ez minden művének a kulcsa. Minden küszködése és fáradhatatlan energiája azért van, hogy mint egy helyt írja: arany lépcsőkön angyalok serege szálljon le hozzá és koronázza meg költők királyává. Uralkodó tulajdonsága az a vágy, hogy nagy és hírneves költővé váljon. Tragikus dolog, hogy ez a vágy maga még nem teszi költővé.
    De egy újabb költőt meg kell még említenie. Annyira különbözik a többitől, hogy nincs semmi befolyása azokra, és keveset befolyásolják őt, mégis hozzátartozik a mozgalomhoz, de a fentebb leírt módon; mint avval ellentétes jelenség. Kosztolányi intellektuálisköltő. Formai nehézségeket nem ismer, mert stílusa az észszerű logikai gondolkodás nyelve, amelyen mindent – mihelyt tudjuk – könnyen ki lehet fejezni. Költeményeit úgy lehet olvasni, mint egy-egy tézist: megállapítja, s aztán körülírja. Többnyire lelkiállapotokról szólnak a versei. Ő is keres érdekes tárgyakat, de határozott céllal. Nem törődik avval, hogy tárgyának keretet adjon, a karakterizálást érzi feladatának. Egyik költeménye, mely láthatóan több érzéssel van írva, mint a többi, különösen hatásos, ez a «Szegény kis gyermek panaszai». A panasz összege az, hogy a gyermek a maga szűk körének foglya, és vágyódik a külvilág után. Bevezetés kezdi, a költő beszél:

(As one who has fallen between the rails…and feels his passing life while the hot wheels roar and throb and many crooked images pass and he sees as be never yet has seen. As one who has fallen between the rails.  «And I see him, the child…At night he shyly sits down beside me…I wonder at him as at a stranger and I weep for him who is gone.»)

A költemény a gyermek betegségét írja le, elmondja, hogy mit érzett a betegségről, halálról, s első szerelmi álmait. A költemény második részében a gyermek véleményét mondja el környezetéről. Ezt a részt már kevesebb érzéssel és nyugodtabban írta a költő, de mindenesetre megrögzítette benne azt, ami örök, megfogta egy pillanatban, amit a saját gyermekségére gondolva: «meglátott, mint még soha».
    A befejezés a gyermek vágya:

(How I long to be away, far, far where the rails of the railway wind and the red and green lamps fare and call…the engines, the wires of the pole…there is joy, there perhaps the world.)

A sínek témájához való ily visszatérés talán nem éppen szerencsés gondolat. De az egész költemény életerős, sok helye nagyon hatásos.
    Például, mikor a gyermek a halálról beszél:

(All through that night
The clocks struck always aut of time
All through that night
The gardens all swam in moonshine
All through that night
Carriages rolled with noisy throbs
All through that night
Our struggling words were choked in sobs
During that night
Bright lamp and candlelight was made
During that night
The shadows made us all afraid
During that night
Our frightened faces were so white
During that night
My poor greyhaired grandfather died.)

Kosztolányi az új költőknél divatos modorosságok egyikét sem használja, mert egyáltalán nem használ semmiféle költői segédeszközt.
 

Az esszé itt folytatódik.