Iancu Laura a moldvai Magyarfaluban született (1978). Csángómagyar író, költő. Hatgyermekes katolikus családban nőtt fel. Kényszerű kétnyelvűségét tizenkét évesen kétlakiságra cserélte.

Beszédes bizonyosságok

Iancu Laura a moldvai Magyarfaluban született (1978). Csángómagyar író, költő. Hatgyermekes katolikus családban nőtt fel. Kényszerű kétnyelvűségét tizenkét évesen kétlakiságra cserélte. Csíkszeredában járt középiskolába, egyetemi tanulmányait Budapesten folytatta, óvodapedagógusként, majd teológus-hittantanárként diplomázott. A BCE Századvég Politikai Iskolában politikai szakértőként, a Szegedi Tudományegyetemen néprajzosként végzett. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Néprajzi Tanszékén végzős PHD hallgató. A nem szokványos életrajz nem szokványos tehetséget sejtet. 2000 óta több-kevesebb rendszerességgel jelennek meg írásai. Természetesen a Moldvai Magyarság szerkesztője mind a mai napig, de az Irodalmi Páholyé is. Tudatos csángómagyar sajtómunkás.Verset ír, néprajzos szakdolgozatot, sajátos politikai publicisztikát. Fiatalon is nagy népszerűségnek örvend. Szerepel színpadon előadóként, verset mond, ha hívják, kendőzetlenül ír személyes véleményt közéleti kérdésekről. Tanulmányi ösztöndíjának lejártával augusztusban az „éhhalál” várja. Mint a többi többdiplomás, végzős PHD hallgatót. A lecke fel van adva diáknak, tanárnak, s a tehetséggondozásért felelős társadalom intézményeinek. Szavahihetőségük, hitelük áll vagy bukik. Addig is, hallgassuk meg, olvassuk el, a Magyar Írószövetség s az E-MIL Bálint András-díjas, Móricz Zsigmond-, Arany János-, Szilágyi Domokos-ösztöndíjas tagjának nyílt és őszinte vélekedését személyes, kisebbségi és összmagyar kérdésekben.

– Nagyjából nem zavar sem a főszerkesztő, sem a miniszterelnök véleménye. Az erdélyi magyar kétféle: szórványmagyar, nagyjából otthon beszéli a nyelvet, és tömbbeli magyar, aki románul csak félvállról beszél veled. A csángó, az csángó. Ungur din mila lu’ Dumnezeu. Român maghiarizat. Vélemények is-is. Erdélyi magyarként 16 hónapig román katona voltam. Három évig Moldvába szakadt egyszerű gyalogmagyarok testi és lelki bajainak gondozója, mint orvos és értelmiségi. Bejártam Moldvát tudatosan. A valóság megrázó.
Örülök, hogy nem felejtetted el, honnan vétettél. És könyvet írtál Róluk. Írjuk tovább ezt a könyvet közösen, kérdve, hallva.
A világ csodája, hogy még vagytok, vagyunk. Mégis, nem csodálkozni kell, hanem ahogy a költő mondta, tenni, tenni kell. Mert, ugye Te Laura vagy, hogy hangzana egy bákói állami intézményben, mondjuk, Ildikó. Errefele, Pesten már kikérhetnéd magadnak, ott élni kell, túlélni, tovább élni. Hogy fogalmaznád meg csángó voltodat? Mit jelent, gyakorlatilag, ma Neked csángóként élni? Csángó? Magyar? Csángómagyar? Vagy, vagy-vagy?
– Bárhol él az ember: túlélni kényszerül. Akármit. Ha mást nem: önmagát. S ha olyan természetű a gond: oda megy, ahová viszik. Viszi magával az, aki hordozza. Én Moldvában, Magyarfaluban született magyar vagyok. Ezt nagyon nehéz így kimondani? Nincsenek csángók. A csángóság egy állapot! A 19. századi moldvai magyar folklór, a népköltészet még a Kárpát-medence egyazon nyelvén formálódott. Azóta, bizonyos hiányosságok és hatások miatt, az írásbeliség hiánya és a román nyelv hatása miatt a moldvai magyar tájnyelvek sajátos, „életképtelen” mederbe lettek terelve. Ez számomra továbbra is egy állapot, és nem egy önálló nyelv. Csángó mivoltom azt jelenti, hogy abban a térségben születtem, amit a közbeszéd Csángóföldnek mond. Egyébként pedig, mint mindenki másnak, nekem is van identitásom amiről, és amit szívesebben hallgatok és meghallgatok, mint kibeszélek és megírok.     
– Podu Turcului környékén, megítélésed szerint, hány nyíltan jegyzett, ill. rejtőzködő csángóval számolhatunk? Gyakoriak, vagy inkább kivételek a vegyes házasságok, amelyek erősítik a szabályt?
– Podu Turcului, a község, ahol születtem, a szájhagyomány szerint török település volt, ahová aztán románok kerültek. A község szülőotthonnal rendelkezik, a moldvai magyarsághoz mindössze annyi köze van, hogy az 1970-es évek közepétől a magyarfalusi asszonyok itt szültek és szülnek ma is. A település közelében egyedül a 30 km-re fekvő Magyarfalu magyar közösség. Magyarfalunak közel 1500 főnyi lakosa van. A település nyelve a helyi magyar dialektus. A kétnyelvűség, a két nyelv együttes használata csak az iskoláskorúakra jellemző, és a nyolcadik osztályig tart. Aki városra kerül, az általában nyelvet választ, attól függően, hogy milyen nyelvű közösségbe kerül. Aki otthon marad, az biztosan a magyar nyelvet választja, mert a felnőttek nyelve: magyar. Vegyes házasságok ritkán születnek. Ma is odafigyelnek arra, hogy a vallás a vallással házasodjon. Vagyis a katolikus magyarok még mindig (inkább) katolikus társat választanak maguknak.
– A harmincas években volt osztrák-magyar altiszt nagyapám testvérként tisztelte a román csendőr egyenruhába bújtatott pusztinai székelyes csángó legényt. Mondanom sem kell, a legény csángó leányt vett feleségül. Erről magam is meggyőződtem Pusztinán járva dr. Kaizler László kollégánál vendégeskedve. Tehát csak személyes véleményedre vagyok kíváncsi.
– Igen, sajnos a moldvai magyar etnikumú katonák szolgáltak az állam, a román állam hadseregében mindenféle náció ellen harcolva. Hallottam már olyan történetet, hogy a fronton a moldvai magyar katonák összebarátkoztak az erdélyi vagy a magyarországi magyar katonákkal, és nem bántották egymást. Bizonyos, hogy tragédiák is történtek, amiért, azt hiszem, nem illik és nem is okos magatartás bárkire mutogatni. Különösen nem az alávetett vagy alárendelt kisemberekre.
– Hányan vagytok testvérek?Hol élnek? Miből, mi a foglalkozásuk?
– Hatan vagyunk testvérek. Egy Londonban, egy Bákóban, kettő Magyarfaluban él, ketten pedig Budapesten tartózkodunk. Mindenkinek van valamilyen foglalkozása, háromnak már családja is.
– Mikor jártál utoljára otthon?
– Húsvétkor, egy hétig. Két-három havonta hosszabb időre hazamegyek. Az első hét év? Meghatározó. Minden életkorban más-más arcát mutatja meg. Mindig más miatt fontos, más miatt érdekes. Tekintélyelvű nevelést kaptunk. Mindig fel kellett nézni apámra, anyámra, idősebb testvéreimre. Akik viszont felemelt karral, ujjal az égbe mutattak… Nem magukért akartak ilyennek vagy olyannak nevelni. Úgy érezték, felelősek azért, hogy a gyermekeik föltekintsenek. Minél magasabbra. Erről végeláthatatlanul hosszan lehetne írni… pontosan azért, mert amolyan mítosz már az életemnek ez a része. Az ember diskurál vele, szelídíti, vallatja.
– Akkortájt, amikor Szeredába kerültél, milyen benyomásokkal szembesültél? A beilleszkedési gondok Pesten is léteznek. Azért mégis, milyen különbségekkel?
– Faluról városra, román nyelvről magyar nyelvre váltani 12 évesen maradandó emlékekkel járó vállalkozás. Csíkszereda az én második Podu Turcului-om, ha szabad így fogalmazni. A mi választásunk volt, önként mentünk oda. Választhattunk: kemény munkával helytállunk, vagy utcára kerülünk. Mert haza már nem mehettünk volna – legalábbis egykori román iskoláink vezetői ezzel riogattak. A mi nyomorult szorgalmunk és csodálatos tanáraink munkája végül a moldvai magyarság legszebb és legsikeresebb történetét írta meg. Csíkszeredában a nyelvtudás bizonyos szintjét az ember elérte, kicsit talán az ún. tudományba is belekóstolt. De a felnőtté válás tere már Budapest volt. Budapesten nagyon sok hozzám hasonló előtörténettel rendelkező ember él. Ez egy világváros, nagyon sokrétű a társadalma, valahová bizonyosan be lehet csapódni. Persze, nem alvilági csoportokra gondolok. Nagyon kevesen fogadtak bizalmukba, de olyanok, akiknek köszönhetem azt, hogy most egyáltalán vagyok. Sokan visszaéltek, sokan kihasználtak. Az élet egy nagy iskola. Az ember a rosszból is tanul. És a történet soha nem ér véget…
– A történetnek nincs vége, ne is legyen. Elvégre a Mi történetünk alig ezeréves. A te pesti előfordulásod pedig évtizedes esetleg. A pesti csángók tartják-e egymással a kapcsolatot, egyéni, személyes kapcsolatokra gondolok, vagy beszélhetünk-e szervezeti kapcsolattartásról? Jársz-e csángó táncházba, tájjellegű előadásokra, olyan alkalmakra, ahol csángó részvétel feltételezhető?
– 1997 óta tartózkodom Budapesten. Nincs pontos adat arra vonatkozólag, hogy hány csángó él Budapesten. Az egyetemi tanulmányokat folytatók száma bizonyosan meghaladja a 130-at. Különösen a kezdeti időkben természetesen egymásra támaszkodtunk, összetartottunk. A beilleszkedés során az ember – szerencsére – egy sereg helyi barátot, segítőt is szerez magának. A kör folyamatosan tágul. Van, hogy találkozunk, nagyobb létszámban is, de ennek semmiféle jogi, intézményes háttere nincs. Találkozunk, beszélgetünk. Nem titkos, miről: a moldvai magyarságról. Évekkel ezelőtt táncházakba is eljártam. Ma, sajnos, más dolgokra kell szánnom azt a kevéske időt, amit az élet kötelező dolgaiból kiszorítok.
– Szerinted betölti-e vállalt feladatát a Csángómagyar Szövetség, avagy kaparj kurta magadnak alapon magadra vagy utalva?
– A Csángó Szövetség nincs könnyű helyzetben, mert a népcsoport, amelyet képvisel, a mindenki által ismert történelmi körülmények miatt nem egy akaratos, öntudatos, jogainak érvényesülését tűzön-vízen át követelő közösség. Ellenkezőleg. Az a körülmény is nehezíti a Szövetség dolgát, hogy a román állam nem támogatja a moldvai magyar kisebbség ügyét. (Ellenkezőleg). Éppen ezért nagyon úgy tűnik, hogy a helyzet alapos felmérése és a gyökerek kezelése még el sem kezdődött. Meggyőződésem, hogy valamennyi problémát egy perc alatt és ingyen meg lehetne oldani, ha az érintett két-három hatalom illetékese leül és nem az önérdeket, hanem a közösségét vitatja meg. Maguk a csángók is másként viszonyulnának magyarságukhoz, kultúrájukhoz, ha nem megtűrt, hanem támogatott nép volnának. Félő, hogy az apró civil lépések „elfáradnak” egyszer.   

– Valójában olvasói elvárásnak is eleget teszek, amikor megkérlek, avass be könyveid keletkezéstörténetébe. Az elsőtől az utolsóig.
– 2002-ben jelent meg a Johófiú Jankó című mesegyűjtemény, ami egyrészt az általam gyűjtött magyarfalusi, másrészt a Hegedűs Lajos által gyűjtött egyházaskozári magyarfalusi mesékből áll. Hegedűs az ’50-es évek elején gyűjtött a mai Baranya megyei Egyházaskozárra áttelepült magyarfalusiak körében. A következő kötet verseket tartalmaz, 2004-ben jelent meg Pár csángó szó címmel Csíkszeredában, Ferenczes István gondozásában. A harmadik az Aranyréce (2005), szintén általam gyűjtött meséket tartalmaz, nemcsak a szülőfalumból, hanem más moldvai településekről is. Ugyanabban az esztendőben jelent meg egy többünk által szerkesztett fénykép-monográfia Magyarfalusi emlékek címmel, ami szintén egy térbe helyezi a moldvai magyarfalusiakat és az egyházaskozári magyarfalusiakat. Végül, 2007-ben a Magyar Napló kiadónál megjelent a második verskötetem, Karmaiból kihullajt címmel. 
– A Kányádi-ünnepségen való részvételed, szerepvállalásod az Írószövetség Bárka-estjén azt sugallja, hogy benne vagy a fősodrásban. A Magyar és a Román Írószövetségben egyaránt, vagy csak az E-MIL/ben?           
– Nem gondolom, hogy az említett okok miatt benne lennék a fősodrásban. Az, hogy itt-ott szerepelek, nem azonos a népszerűséggel s még kevésbé azzal, hogy elfogadott írogatónak számítanék az irodalomban. (Ellenkezőleg). Tény, hogy dolgozom, megbízásokat kapok, hogy tisztelem az előttem járókat stb. Csak a Magyar Írószövetségnek és az E-MIL-nek vagyok a tagja. 
– Szerintem már az is rang, hogy ott lehettél, szerepeltél, felolvastál saját verset egy országos, összmagyar ünnepségen. Mióta, mikortól, mennyire ismered Erdély költőfejedelmét?
– Két oka van annak, amiért e rangos rendezvényen én is köszönthettem Sándor bácsit. Az egyik Pécsi Györgyi – neki köszönhetem, ő hívott meg. A másik pedig az, hogy a Bárka folyóirat 2. számában három, Kányádi Sándort köszöntő szövegem jelent meg. A Kányádi Sándor címűt olvastam fel. Egyébként 1992-ben találkoztam először Sándor bácsi nevével, természetesen Csíkszeredában. Egy színpadi műsorra készítettek fel minket, moldvai gyerekeket. Lakatos Demeter-verseket szavaltunk. A be- és kivonuláson pedig közösen mondtuk a Csángó passió című Kányádi-verset. 
– Meghatároznád helyét, valódi értékét költészetének, szubjektíve akár?
– Teljesen illetlen lenne nekem Kányádi költészetét méltatni! Számomra Kányádi költészete a világ mása. Minden benne van. Ha szomorú vagyok, azért olvasom, ha boldog vagyok, akkor azért. Ha verset akarok olvasni, Kányádi minden verse vers. Döbbenetes, ahogyan a feszültség harmóniává válik. Egyedülálló. Lázad, de ura a lázadásnak. Vidám, de ura a vidámságnak. Valaki valóban kiszemelte őt valamire.
– A költő benned jól elfér a fordítóval, közösségszervezővel, csángóaktivistával?
– Igen, én csak egy darabból álló ember vagyok. Aki viszont nyújtózkodik, mert azért van. A növekedés egyébként is az emberbe van kódolva. S miután az ember nemcsak önmagában van, hanem közösségben él, ezért a jobbik, szebbik kezével néha a közössége fejét is megsimogatja. Ezt sem a művészet, sem a tudomány nem tiltja meg. Az etikai és a szakmai kérdések és problémák a simogatás hogyanjára vonatkoznak. Egyébként, ha az embernek van ott belül valamije/valakije, akivel a dolgokat megvitatja, akkor esélyes, hogy megmaradjon a középúton. 
– Miről nem tud még olvasótáborod?
– Olvasótáborom? Volna nekem ilyen vagy olyan? Miután nem tudom, hogy mit tud rólam, azt sem tudhatom, hogy mit nem tud rólam.
– Mondjuk, mit kell tudnia Beke Györggyel kapcsolatosan, viszonya, alapállása a csángókérdésben? Te hogyan értékeled szerteágazó munkásságát, érdeklődését az élet, a társadalom gondjai iránt? A Pomogáts-féle Beke György emlékezetében, „Hívjon fel, kedves, a jövő héten” címmel értekeztél Beke Györgyről. Osztd meg velünk gondolataid.
– Gyuri bácsi ragyogóan meg tudta rajzolni a csángó ember lelkét, világképét. Írásai, különösen a riportjai nélkülözhetetlenek múltunk, történelmünk „rekonstruálásához”. Olyan helyen és olyan időben szólt a moldvai magyarságról, amikor nem éppen dicséret járt érte. Volt idő, amikor a köztudatban „nem léteztünk”, csak egy-egy hír, tudósítás formájában. Sok más szerző írásához hasonlóan, Beke György írásaiban is a csángók jajgatása hosszabbodott meg, jutott el olyan helyre, ahová reménykedve panaszkodtak a veszélybe jutottak. Halála előtt néhány héttel azt mondta nekem: szeretné, ha eljárnék hozzájuk legalább egy alkalommal hetente, mert tanítani akar engem, „mindent el akarok mondani” – mondta. Gyűjtöm a köteteit, olvasom és gondolkodom.
– Hajdanán, az átkosban megjósolták a dekadens költészet végnapjait. Köteteid mintha megcáfolnák ezt. Ars poeticád?
– Az ars poeticám – akár a világom – minden reggel újjá kell építenem. Egy bizonyos: a költészet meglehet énnélkülem, de én a költészet nélkül nem tudok létezni. A költészet az emberi kultúra legfontosabb érzékszerve. Nem gondolom, hogy valaha is véget érne.
– Világlátásod befolyásolták-e utazásaid?
– Természetesen hatott rám mindaz, amit a távolban láttam. A szibériai élmények és a franciaországi élmények a legkedvesebbek. Egyébként nem vagyok egy utazó ember. Talán azért is, mert 12 éves korom óta rengeteget utaztam Erdély, Moldva, Magyarország között. És akárhol vagyok, mindig hazavágyom. De ne kérdezd, hol van a hazám!  
– Segít vagy visszahúz kétnyelvűséged?
– Aki két nyelvet bír, az nem érzi azt sem, hogy akadályoztatva van, és azt sem, hogy nagyon ki lenne segítve. Az a tehetség azért kell abba a tojásrántottába – hogy Kányádi Sándor bácsi receptjét idézzem. Az én esetemben a probléma vagy a nehézség az volt, hogy nem kétnyelvű, hanem kétszeres félnyelvű voltam, hiszen mind a magyar, mind pedig a román nyelv egy alrendszerét ismertem. Előbbinek egy tájnyelvváltozatát, utóbbinak egy konyha-szintjét. Mint minden egyébnek, ennek a dolognak is megvan a sajátossága. 
– Rád nem vonatkozhat a színdarab-cím (Nézz vissza haraggal!), elvégre annyira fiatal vagy. Mit tervezel a továbbiakban magánéleted, munkád vonatkozásában?
– Először is munkát keresek, különben augusztustól beáll az éhhalál. Aztán: miután nem vagyok már olyan fiatal, az életet is tovább kellene már adni.
Szeretnék a néprajzi disszertációm megírásának a végére érni. Ezen dolgozom most és az új verskötetemen.
– A történetnek hál’ Istennek nincs vége, csupán a beszélgetésnek, ami bármikor folytatható, akár egy másik történettel, ahogy azt Kányáditól megszoktuk. Mondj egyet, hamisítatlan sajátot.
– Hiába adottak a lépések, ha titkos a sorrend…
– Köszönöm a beszélgetést!

Hevesi Mónár József