Emigrációban, a magyar kultúráért

Ezt nem úgy kell érteni, mintha az ötvenhatos emigránsok nyomorogtak volna, sőt!  Állítom, hogy egyetlen korábbi magyar emigráció sem élt olyan jól, mint a mi kor- és sorstársaink és azok, akik szüleikkel együtt gyerekkorukban hagyták el az országot. Nem, itt inkább arról volt szó, hogy a sok esetben elkerülhetetlen asszimilációt a befogadó országok nyelvéhez és szokásaihoz kicsit ellensúlyozzuk a sajátos magyar szellemi értékek megtartásával és felmutatásával. Mert igenis, mi az ötvenhatosok hoztuk létre a Kodály-kórust Oxfordban, írtunk magyar történelemkönyvet franciául és norvégül Genfben és Oslóban, rendeztünk évről-évre olyan tanulmányi napokat Hollandiában, amelyekhez hasonlót Magyarországon a rendszerváltás előtt még a legsúlyosabb kompromisszumok árán sem lehetett (volna) rendezni.

Bár az év nagyobbik részében a londoni aszfaltot koptatom, elég gyakran megfordulok szülővárosomban, Budapesten. Amelynek sok részét, kerületét jól ismerem, de már a külső kerületek kevésbé otthonosak, mindig akad bennük felfedezni való. Most például Budafokon, ahol a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tavaly avatott egy érdekes, domboldalba épített, több szintes új épületet, a könyvtár egyik helyi fiókját. Itt rendezték meg a múlt héten azt a – részben általam kezdeményezett – konferenciát, amelynek címe „Fejezetek a nyugati magyar értelmiségi körök történetéből” volt.

Ezek a körök túlnyomó többségükben csak a nagy 1956-os kirajzás után jöttek létre, főleg a hatvanas években. Céljuk, az ilyen-olyan magyar “barátsági” körökkel, egyletekkel szemben nem disznótoros vacsorák, vagy karácsonyi összejövetelek rendezése, hanem a magyar nyelv és kultúra ápolása és terjesztése volt. Vagyis hosszú távon a “magyarságtudat” fenntartása az emigráció gyakran nehéz körülményei között. Ezt nem úgy kell érteni, mintha az ötvenhatos emigránsok nyomorogtak volna, sőt!  Állítom, hogy egyetlen korábbi magyar emigráció sem élt olyan jól, mint a mi kor- és sorstársaink és azok, akik szüleikkel együtt gyerekkorukban hagyták el az országot. Nem, itt inkább arról volt szó, hogy a sok esetben elkerülhetetlen asszimilációt a befogadó országok nyelvéhez és szokásaihoz kicsit ellensúlyozzuk a sajátos magyar szellemi értékek megtartásával és felmutatásával. Mert igenis, mi az ötvenhatosok hoztuk létre a Kodály-kórust Oxfordban, írtunk magyar történelemkönyvet franciául és norvégül Genfben és Oslóban, rendeztünk évről-évre olyan tanulmányi napokat Hollandiában, amelyekhez hasonlót Magyarországon a rendszerváltás előtt még a legsúlyosabb kompromisszumok árán sem lehetett (volna) rendezni. Vagyis vannak dolgok, amikre (akár tetszik ez a Kádár-rendszert egész jól elviselő hazai ismerősöknek, akár nem), az 56-os emigráció büszke lehet – és csakis az lehet büszke.

Erről volt szó most Budafokon, ahol Fodor Péter Szabó Ervin könyvtári főigazgató bevezetője után hét előadás hangzott el, amiből a felét ma is Nyugaton élő értelmiségiek tartották, de voltak hazatelepültek, illetve olyanok is, mint Pomogáts Béla, aki nagyon sokat tett a nyugati magyar irodalom beemeléséért a hazai irodalmi tudatba. Sok szó esett a hollandiai Mikes Kelemen-körről, amelyik az 1959-ös doorni Tanulmányi Napok óta évente összegyűjti a világból a magyar értelmiség legszélesebb látókörű gondolkodóit, hogy ütköztesse azok gyakran eléggé eltérő gondolatait és véleményeit. Én is tartottam egy előadást, amiben kiemeltem, hogy az emigrációban ötven év alatt nem találkoztam azokkal a szélsőséges nézetekkel és azzal a durva harcmodorral, ami sajnos manapság a hazai politikai élet nagy részét jellemzi. Mert az olyan körök, mint a még ma is működő hollandiai Mikes, az angliai Szepsi Csombor és a bécsi Bornemisza Péter, hogy csak a legfontosabbakat emlitsem, a tolerancia jegyében hívtak meg nyugati, magyarországi, vagy kisebbségben élő magyar előadókat. És ha valaki feldolgozza ezeknek az éveknek a történetét, az emigráció értelmét nem csak, vagy nem főleg a szovjet mintájú egypártrendszer elleni küzdelemben fogja látni, hanem abban, amit „magyar önművelés” címszó alatt fogalhatunk össze. Hallgattunk Voltaire-re, műveltük kertjeinket, s néhány helyen ezek ki is virágoztak. S utólag visszanézve, bízvást mondhatjuk, ez a kiskerti művelődés és önművelés volt a hosszú emigráció egyik maradandó értelme.