Honvágy - Weiner Sennyey Tibor novellája

A magyar férfiak, oly sokfélék, mint a magyar borok, s a magyar nők oly illatosak, mint a virágok, melyek hazájuk szép vidékein szertenőnek. Ha azonban keresünk bennük közös, majd mindegyikőjükre igaz vonásokat, bizony alig tudunk többet mondani, mint ezt: hogy ők borok és virágok.

Honvágy
 

Szilvánusz Miklós mindközül talán az egyik legborosabb volt, mert változékony hangulataira különböző gyógyírt keresgélt mindig, s csaknem minden alkalommal eltalálta, hogy mely nedűvel kell kísérnie bánatát vagy örömét. Volt azonban egyetlen olyan érzés, amelyre sosem is talált gyógyírt, mert ilyenkor bánata oly mélyen szólt, mint a gordonka, s mögötte hiába is huncutkodott és virult szép virágként a nő, Szilvánusz mint a fény a fekete lyukakba a messzi csillagos ég végtelen mélységében - úgy zuhant. Szilvánusz Miklós ugyanis egy délután arra ébredt Budapesten, hogy honvágya van. Hiányzik néki a déli városka, amit az értők, nem kevés iróniával, csak Napvárosnak hívnak.
„Ilyenkor borfesztivál van…” – sóhajtott a pesti gangon – „…az emberek kitörő örömmel üdvözlik egymást a hosszú bodegák előtt, a villányi Lelovits a cigánnyal húzatja nótáját, és újabb palack vöröset traktál jó vendégeibe. Az ifjú, szőke raszta, két méteresen lóg ki a sok déli nép közül, s előadást tart a rozéról. Én mindkettőt ismertem, és alighanem igen figyelmesen hallgatnám őket most is pohárkám társaságában. Másnap az Anna fürdőben járnám végig az óramutató járásának ellentétesen a gőzt, a termált, a szaunát, s tán egészségem megőrzése végett úsznék is pár hosszt, nem feledve az éjszaka szivarjait, és szavait. Igen, azért úsznék, hogy kimossam fülemből, amit a szépleányok hazudtak nékem a szökőkút mellett, csillogó szemekkel.” – ekkor lépett a gangra a kis Lizette, s óvatosan megérintette Szilvánusz vállát, ismerve annak érzékenységét, midőn más nőkről elmélkedik. Nagyot sóhajtott erre Szilvánusz. Nem sok idő telt el máris a Nyugati Pályaudvarról kigördülő gyorssal utaztak a szép Alföldön végig, mígnem a Napvárosba értek. A nagy tömegben kettesben töltöttek pár órát, s Szilvánusz egy pohárka óvöröst szorongatva így szólt: „Milyen csend van ilyentájt a Mesteremnél. Két tanyája is van, az egyik innen, a Feketeszélen, köröskörül erdővel. A másik túlnan a Vajdaságban már, Királyhalmán, köröskörül jó szőlővel, amiből a legkirályibb homoki bor jő. Lehet királyi a homoki?” – és itt felemelte mutatóujját – „Lehet, szívecském. A Mesternek én ősszel besegítettem a szüretben, meztelen lábunkat a még szeptember végén is forró homokba fúrtuk, s bévül egyre nagyobb lett a csend. Mert a jó borozáshoz nagy csend kell. Ezt az ilyen városi fesztiválosok nem érthetik! Mikor olvastak ezek utoljára Bródy Sándort vagy Krúdy Gyulát? Azt hiszik, lehet jó bort inni jó meditációs objektumok nélkül? Én nagyon szeretek kíváló (a rövid i-t külön megnyomta hosszúnak) magyar íróktól pár sort olvasni álmodás előtt, de a leginkább tobozt, vagy csigaházat szeretek forgatni kezemügyében, midőn jó bor mellett, hömpölygő beszélgetést folytatok. Igen, csak a toboz és a csigaház, a falevél, s a különböző erdei termések azok, amelyek jobban tetszenek nékem ezekben az érzékeny és sebezhető pillanataimban, midőn valami nagyszerű borhoz jutok. Úgy gondoltam ugyanis mindig ezekre, mint az erdők és tengerek költeményeire, melyben ősi szerelmek örömét őrzik, s melyek még évek múltán is megmaradnak, mint a könyvek, holott nemhogy az érzés, de már szerzőjük is múlt idők messzi fátylába burkolózva alussza örök álmát. Borozni… (sóhajtott) …borozni! Nem fesztiválozni.” – ekkor a kis Lizette megértően mosolygott, s taxit hivatott, pénzt és időt nem kímélve a feketeszéli tanyára hajtatott, ahol a Mester mosolyogva várt már rájuk. Éjjel bográcsgulyást ettek, a lányok énekeltek és bosszantották néha a férfiakat, s Szilvánusz hajnalig ivott, s tűnődött.
Reggel korán kint állt a pusztával szemben, s törökös feketekávét ivott, midőn a kis Lizette mögéje lépett, ő így szólt: „Milyen kicsi itt az Alföldön az ember, s mennyire nagy az ég! Az ember, mint a homokszem úgy sodródik itten, megtelepedni sosem is tud igazán, örökké nomád marad, mint a messzi ősök. Mennyire más világ az az Erdély! Ott még lehet szerelmes menthetetlenül egymásba két ember, két olyan jó barát és szerető is, mint kegyed meg én! Itt csak szerethetjük egymást, de ott édesem, Erdőelvének csipkés éjszakáiban, midőn kicsiny viskóban bérelünk szobácskát, s ódon terítővel leborított asztalon egymás mellett van a ribizlibor, a pálinka, és a Biblia… ott, lehetünk még olyan szerelmesek, hogy néha irtózatosan megverjem magát. Igen, ott még talán megverik szerelemből az asszonyt, s az nem megy pörre rögtön, hanem gyónni a paphoz, mert érzi, az ura jót akar neki. Hogy? (emelte fel szemöldökét) Nem vágyik oda édesem? Tudja, hogy ezt a verést csak képletesen értem… nőre sosem emelnék kezet.” – mosolyodott el Szilvánusz és halkan átölelte a kis Lizettet, aki ismét megértést tanúsított Miklósa iránt, s még aznap elutaztak Torockóra.
Torockón, a Székelykövön himbálva lábait aztán így szólott Szilvánusz Miklós: „Mennyi cudarság van ezekbe az erdélyi népekbe, hogy az ember hazatér hozzájuk mégsem fogadják teljesen soha sem be, közibük tartozni csak az tud igazán, aki itt született, s hiába is születtem én a hegyvidékes Egerben, a jó székelyeknek az csak dombos Árkádiának tűnhet. Pedig nem Eger, hanem a Dunántúl dombos igazán, annak vannak olyan lankái, mint kegyed finom kis testének, melyen az ember szeretne hosszan elsimulni, s ott vannak az igazán nagy borok. Hiába Tokaj, Eger, sőt hiába a Homokhátság, Erdély! Hiába szeretem őket annyira, amennyire ember csak szerethet tájakat, s ott élő népeket, valami zsigeri köt engem Pannóniához, annak is Délnyugati részéhez. Ha csak eszembe jut a Balaton-felvidék könnybelábad a szemem, s ha gondolatban elkerékpározok Balatonfüredtől, Tihanyon és a Káli-medencén át egészen a Badacsonyig szinte kihagy a szívem egyet a sok szépségtől, mely emlékezetembe tolul. S a Rózsakő… a Badacsony tetején… emlékszik még?” – a kis Lizette ekkor mosolyogva csettintett egyet nyelvével, mint ahogy a beavatottak szoktak, ha a badacsonyi borokról esik szó. „Hanem most ne oda menjünk…” – sóhajtott szomorúan Szilvánusz Miklós, és alig két nap alatt Torockóból elértek egészen Szilvánusz kicsiny erdejébe. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem érzett fojtogató vágyat arra nézvést az öreg erdész, hogy azonnal tovább induljon.
A kis erdő, vagy inkább régi kert valahol a Hanság, az Őrség, és Alpokalja határánál van, a Sorok-patak és a Rába torkolatánál. Midőn megérkeztek nagy vacsorát csaptak, zöldveltelinit ittak, mert az ilyen alkalmakhoz az illik, majd Szilvánusz megkérte Lizettet, hogy kísérje őt ki a temetőbe egy lámpással. Kifelé menet Szilvánusz halkan és mélyen énekelt egy nótát a lovakról, melyet még anyjától tanult gyerekkorába. Amikor aztán a sötét erdő mélyén odaértek a temetőbe Miklós elfeküdt, elrendezte maga körül az avart, szerelmesen megcsókolta a kis Lizette homlokát, és csöndesen bámulta a fák koronája körül ragyogó csillagokat. A kis Lizette sokáig álldogált a lámpással kezében, még énekelt is néhány szerelmes nótát, hátha azzal visszacsalja az erdészt az életbe, de aztán gondolt egyet és így szólt a sötét erdő mélyén, a temetőben heverő Szilvánusz Miklóshoz: „Holnap egész csirkét fogok odahaza a Vörös Szalonban megsütni, olasz olivában. Újkrumpli és valami savanyú is akad majd hozzá a Hunyadi téri piacról.” – A halott erre felkönyökölt, eltűnődött a nők ravaszságán és szépségén, ennek a kettőnek összefüggésein, saját balgaságának egyedülállóságán, majd csöndesen ezt mondta: „Én pedig Egri bikavért veszek az Oktogonnál hozzá, s a Fánitól nagy csokor rózsát.”      

Weiner Sennyey Tibor