Öreg háznak éreztem magam, amikor a Flórián sorolta az életkorokat. És amit sorolt, az mind igaz, „Oly igaz, mint igaz, hogy / szűz voltam tizenkét éves koromban”, azt mondja Júlia dajkája, a Flórián pedig azt mondja, hogy a képlet szerint fontos ugyan, hogy a két szerelmes nagyon fiatal, „Mondjuk: gyerekfelnőtt!” legyen, de ezzel csak a természet igazságához igazodik a képlet. A biológiai valóságban úgy lehetnek leghosszabb ideig együtt a szerelmesek, ha sokáig élnek, és igen korai időpontban találtak egymásra.
„De nincs olyan, hogy a szerelmesek ugyanazon a napon szülessenek, nagyon sokáig éljenek, és hosszú életük végén ugyanazon a napon haljanak meg!”

SZÁVAI GÉZA: MÚLT ÉVEZRED MARIENBADBAN – regény
Az érzékeny, rendkívül tehetséges, kilencéves fiú a máriarévi gyermekotthonban talál pár évre menedéket, majd innen is tovább sodorják a rendszerváltás utáni Magyarország válságos történései. Szávai Géza regényének kilenc könyve hatalmas folyamként járja át – és körül! – a "gyerekfelnőtt" Vincze Flórián elképesztő világát. A kamaszlélek kivételes logikával táplált kohójában a 2000-es éveink (napjaink) izzanak, a történelem ontja a salakot, és a hihetetlen precizitással megidézett körülmények forgatagában a szereplők sorsa bűnök, vezeklések, politikai csaták, pszichológiai játszmák és megrendítő érzelmek között kanyarog az előreláthatatlan végkifejlet felé.
A szerző honlapja: www.szavaigeza.hu

ISBN: 978-963-7265-89-1
760 oldal, kötött
ára: 4200 Ft

Szávai Géza: Múlt évezred Marienbadban

Hetedik Könyv: Zsanett háza

mottó: „Gondolt egyet magába’,
Kiszaladt a világba”
(Nikolett)

Nagy szerelmű férfiak

Anyám mindig félt Vincze Flóriántól, első találkozásuk óta fél. A kilencéves Flórián matematikai képességei láttán ledermedt. A többi pedagógus is észrevette anyám „A pszichológus!” ijedtségét, és ezt a mama nem jól viselte. „Mint két vízcsepp a kályhán”, csakhogy ők sistergés nélkül szerettek volna elpárologni a Flórián mellől, aki folyékonyan olvasott, de írni nem tudott. Így aztán a mama később megmentette a sistergő tanító nénit, és a türelmes, szelíd Fodor Klári első osztályába rakta a Flóriánt.
Én jól választottam, hiába szörnyülködik a Szilvia, de ha szörnyülködik is mindegy, választottam, „És annyi!”
A nő lépjen. Lépegessen. „Lépjen tovább!” Vagy éppen álljon meg, és gondolkozzék, hiszen egy anyának meg lehet mondani: „Semmi közöd hozzá, mama!”, még azt is meg lehetne mondani: „Irigy vén kurva vagy, mama!”, és leginkább azt kellene megmondani, nem jó az elv, hogy „Ha félsz valakitől, ismerd meg és hódítsd meg!”, ezt sulykolta belém a mama, ezt adta nekem, mint „Leghasznosabb pszichológiai segédeszközt”, de neki sem segített ez a csodarecept semmiben, azt hitte, az apámat meghódította, de csak „Megszállta egy időre!”, és én vagyok „Az átmeneti győzelem emléke”, szegény mama!
Nincs szebb, mint amikor az első menet után, vagy a sokadik menet után nézel egy pasit, akit még mindig kívánsz, „Hiába, hogy megvolt neked párszor, azért még kell neked!”, és látod, de legalábbis látni szeretnéd, hogy kurvára tetszel te is neki, és ezt szuggerálod is egy picit, na és erre hízni kezd, vastagodni és hosszabbodni kezd a lába között lógó kis farkincája, egyre duzzad, duzzadó, súlyosodó fejét lógatja, ingatja, úgy hajlik ki a két láb közül, aztán felegyenesedik a pasi mellé, „Kihúzza magát”, na ez nem semmi! Ez a felegyenesedett fasz nem hazudik, „Ez maga az őszinteség”, hirdeti lelkesen Szilvia, a pasi hazudhat, de a felállt farka „Az őszinteségnek a természetben előforduló legtisztább formája”, és az ember lánya az őszinteséget értékeli a legtöbbre a világban, még akkor is, ha az emberi hazugságra szakosodik, mint a joghallgató Szilvia, szerinte egy kiskorú pasival viszonyt folytatni, az bizony paragrafusba ütközhet.
Az őszinteséget a Szilvi is szereti, de az őszinteséget viselő hazug, vadbarom pasikra szinte mindig dühös, méltatlanok ahhoz, amit hordoznak!, mert ezek a faszhordozó barmok mindig csak egy lyukat keresnek rajtunk, durván, ahogy a kutya kap a feléje dobott csont után, a pasi is reflexre dugja beléd az ujját, hogy lássa, engeded-e, és ez a primitív döfködés olyan, mint a csákányolás, kár azt hazudni, hogy az őszinteség tapintatos helykeresése, na nem! Nem az!
Azt tudja a Szilvi, hogy Vincze Flórián sok szempontból felnőttebb a felnőtteknél:
– De azt ne mondd nekem, hogy a gyerek jaj de nagy intellektusáért vagy oda!
Odadobtam csontként egy féligazságot:
– Arra gondolj, hogy egy sok szempontból felnőtt, de jogi és testmagassági szempontból még nem felnőtt, kis férfit nézel. Tetszik neked, és ahogy nézed, és picit szuggerálod is, ez a kis férfi egy-két év alatt felnőtt férfivá duzzad, naggyá növekedik!
Szilvi szemei éhesen megvillantak:
– Ez valóban nem semmi. Meggyőztél, feladom.
De nem adta fel, hanem teljesedett, épült tovább a kép a fejében. Nem semmi, nézni egy farkincát, amint lassan duzzad és felemelkedik, de ahogy egy ifjonc, fallosz-hordozó pasi felnő, és felnőtt is marad, felnőttként áll melletted, na, az már valami!
Szilviben éledezni kezdett a vadászösztön és a sárga irigység, amit tudományos távolságtartással leplezett, és falloszról beszélt, mint a vizsgán, bennem pedig felkelt a féltékenység, hogy kinyúl Vincze Flórián után, de azt gondoltam, nyúljon, mert ilyen a sors. A sors állandóan nyúlkál. Vigye, ha kell neki. Akkor ez nem az én sorsom volt! Kivárom az én sorsomat, és persze a Szilvi meg a Luca is a sorsom része volt, egy lakásban éltünk három éven át, majdnem mindent tudunk egymásról. Tudhatja a Szilvi is, hogy Vincze Flórián fafejű baromnak látszik, nem hallgat zenét, nem jár moziba, nem néz filmet, soha nem megy színházba, de valamiért gyűjti a bakelitlemezeket, és van egy régi mechanikus lemezjátszója és gramofonja. Ha én fülhallgatóval, CD-ről hallgatom a zenét, a fülhallgató egyik szárát a kezébe veszi, úgy tartja a markában, mint egy rezonáló dobozban, a pici fülhallgató-dugaszt az ujjbegyei közé illeszti, és miközben nézi a ritmusra mozgó fejemet: az ujjbegyével hallgatja a zenét!
– Az ujjbegyével élvezi a zenét. – Amikor ezt mondtam, akkor mindent elmondtam a Szilvinek, meg főként a Lucának, mert ezek az ujjbegyek mennek végig a mellemen, lenn az ágyékomon, ilyen ujjbegyekkel megáldott ujjakat nem böknek be csak úgy marhán, csákányszerűen a lyukba.
Ha csak arra gondolok, hogy ezek az ujjbegyek milyen óvatosan hallgatóznak a szőrzetem tövén, a bőrömön, a dombokon, és próbálom elképzelni, mit hall, milyen zenét hall a testemben az ujjbegyével Vincze Flórián, akkor el sem tudom képzelni, hogy milyent, de érzem, hogy felületeim, dombtetőim vannak, és üregeim vannak, a domboknak és „Az üregeknek is van felületük!”, és mind gyöngyöznek az izgalomtól, és ég a pinám, az izzás és a lobogás zenéjét is tapintják az ujjbegyek, azoknak nem lehet, és nem is akarok hazudni, bár fogalmam sincs, hogy mit mond nekik a testem.
Szilvi azt mondta, jól van, te lány, és ha lenyúlják tőlem a Vincze Flóriánt, akkor sem sajnálom, amit elmondtam, mert ilyen a sors. A pasikat lenyúlhatják, akkor meg minek hazudni olyan lányoknak, akik értik, mit beszélek, akikkel vizsgák idején napokon át ültünk a lakásba zárkózva, és egyszer Szilvi felnézett: „Ég a pinánk”, mondta, és elpirult, de nem kellett pirulnia, mert mindhármunkra igaz volt, amit mondott, a szoknyát a combunk közé gyűrtük, és tanultunk tovább. A vizsgák miatt Szilvi sem rendelte magához a pasiját.
A Vincze Flórián sok szempontból felnőttebb, mint mi, amiben pedig még nem felnőtt, abban szédületes száguldással változik felnőtté, és nekem olyan gyorsan változik az életem, hogy néha azt sem tudom, mi az, ami ilyen vágtában történik velünk, ezért érthető, és én értem is, miért olyan szomorú a Flórián, az álmai is elkeserítik, pedig örülnie kellene, hogy megint alszik és álmodik.
Abban igaza van, hogy a kisbabák értelmesek, értenek minket, és akár az anyjuknál is jobban megérthetnek egy olyan fickót, mint a Vincze Flórián, aki óvni akarja az ablakpárkányra mászó babákat, és figyelmeztet: „Kieshettek az ablakon, az pedig halálos lehet!”
De egy ilyen, „Vincze Flóriánt értő!” kisbaba felelőtlen, „Azért kisbaba!”, felelőtlenül mászkál. És ha kizuhan az ablakon, akkor estében eszébe juthat, hogy meghal, hiszen ezt mondta neki Vincze Flórián, ezért a baba ijedten hal meg, fél, és nem is a haláltól, hanem attól, amit a Vincze Flóriántól hallott, és azt kiáltja: „Anyám, félek a Vincze Flóriántól!”
… Ezt mondja a Flórián, és úgy gondolja, kár volt megmondania a kisbabáknak, hogy az ablakból kiesni halálos. Én meg azt mondtam, hogy hülyeséget álmodsz, de ez mindenkivel előfordul. Egy kisbaba nem mondja az anyjának: „Anyám”, hanem: „Mami”, vagy valami ilyesmi… Erre kissé felderült a Vincze Flórián arca, pedig már vak kisbabákról kezdett hadoválni. „Úristen, hogy én milyen hülye vagyok!”, de tényleg, megráztam a vállát, és ezt mondtam:
– Legalább hat gyereket fogunk majd csinálni. Az ablakpárkányt biztosítjuk, nehogy felmásszanak a babák, de különben is mindig mellettük leszek.
„Bízhat bennem a Vincze Flórián!”
De hogy én is milyen hülye vagyok! Hallgat ő zenét, olvas is, „Valahogy!”, mert az nem lehet, hogy valaki úgy éljen, és úgy haljon meg, hogy nem látta a Rómeó és Júliát. És azt mondtam neki, mert hülye picsa az ember lánya: egyszer elviszem az előadásra. Másnap előállt „A megoldással!”, azt mondja: gondolkodott, de nem hajlandó, továbbra sem hajlandó, és soha nem hajlandó színházba menni, mert a színdarab csak egy képlet, amit színészekkel behelyettesítenek, és a behelyettesítést végignézni, erre külön felöltözni, utazni, egy puccos terembe beülni, ez igen könnyelmű időpazarlás, de ha addig nem halhat meg az ember, amíg nem látta a Rómeó és Júliát, akkor éjszaka a Flórián elolvasta a képletet magát, eredetiben, mert a fordítások csapnivalóak, márpedig „Rossz színész és rossz fordítás” csak a képletet gyalázza. A fordítók egyből beledöfnek, beletúrnak a képletbe, szinte fáj az embernek, hogy ezek a barmok már a legelső sorban a vetélkedésről hadoválnak, pedig a képletíró Shakespeare szép nyugodtan rögzíti a feltételeket, amelyek két ember körül állnak, bárhol, bármikor a világban: „Two households, both alike in dignity.”
A Flórián még a jegyzeteket is végigolvasta, és nem talált magyar nyelven sem méltó fordítást. Azt mondja, csak Petőfi Sándor töredéke olyan egyszerű, mint az eredeti képlet, „Két ház, mely egyenlően méltóságos”, ez nagyon tetszett Vincze Flóriánnak, úgy nézett rám, mint egyik méltóságos ház a másik méltóságos házra, és ha ez az alapképlet, akkor már mindegy, hol működik: Veronában, Budapesten, Máriaréven, az eredetiben „In fair Verona, where we lay our scene – A szép Veronában, mely történetünk helye”. Persze, hogy szép. Minden hely szép, ahol „Két házak”, vannak, amelyek „Egyenlően méltóságosak”, és a képlet tetszett Flóriánnak.
A képlet úgy tökéletes „És igazságos!”, mondja Vincze Flórián, hogy „Ha található két méltóságos ház, és ezek az egymáshoz méltók egymásra találhatnak”, akkor a lehető leghosszabb ideig maradjanak együtt.
Ha Rómeó és Júlia szerelméért ájul be a világ, akkor kiskorú gyerekek nagy szerelmét irigyli és imádja mindenki, mert Júlia tizennégy éves, „Az is alig!” volt, de csak azért, mert amikor a képlet szerzője élt, akkor a tizennégy évnél idősebbek házasságát engedélyezték a törvények, de a természet valóságérzéke akkor is jobb volt, mint a törvényeké: Júlia „Nem gyerek már!”, ezt az édesanyja mondja neki, azt is, hogy „Ilyen koromban – jól emlékezem – / én is anyád voltam már.”
Öreg háznak éreztem magam, amikor a Flórián sorolta az életkorokat. És amit sorolt, az mind igaz, „Oly igaz, mint igaz, hogy / szűz voltam tizenkét éves koromban”, azt mondja Júlia dajkája, a Flórián pedig azt mondja, hogy a képlet szerint fontos ugyan, hogy a két szerelmes nagyon fiatal, „Mondjuk: gyerekfelnőtt!” legyen, de ezzel csak a természet igazságához igazodik a képlet. A biológiai valóságban úgy lehetnek leghosszabb ideig együtt a szerelmesek, ha sokáig élnek, és igen korai időpontban találtak egymásra.
„De nincs olyan, hogy a szerelmesek ugyanazon a napon szülessenek, nagyon sokáig éljenek, és hosszú életük végén ugyanazon a napon haljanak meg!”
Felületes, a matematikához méltatlan feltételezés lenne… és a kisbabák okosak, értelmesek ugyan, de két kisbaba még nem találhat közös megoldást egy egész életre! Igazságtalan ugyan, de a kisbabák nem egymás kezében, hanem az anyjuk vagy nevelőszüleik kezében vannak – mondta szomorúan Vincze Flórián.
A Shakespeare-képlet azonban tökéletes: amikor már „Felnőtt két gyerek!”, akkor egymásra találhatnak, mint Rómeó és Júlia.
Én pedig abban a pillanatban megfogadtam magamban, hogy a Flóriánt megkínzó tízéves kis kurváról soha többé nem ejtek egy szót sem. Betöltötte a tíz évet, azzal annyi!
„Ez a képlet egy speciális esetre érvényes.”
Matematikailag nyilvánvaló, hogy két rövid életű ember is hosszú időt tölt egymással, ha rövid életüket egymásra találva, együtt élik le.
„Két ház egymás mellett: az már utca!”
– De gyerek felnőttként gyorsan egymásra találni, és hamar meghalni? Képletként tökéletes, bár speciális, egyedi megoldás!
Nehogy már meghaljunk egy katarzisért, azt mondja a Flórián. Mert mi meghalunk, és az hátramarad! „Hát akkor másoknak csináltunk egy katarzist!”, ami speciális esetben jó, „Rendben!”, de nem mások katarzisára kellett volna holtan rátalálni, ha végre előállt az a csodálatos képlet, hogy egymásra találtunk.
Rómeó túlélhette volna Júliát, Júlia túlélhette volna Rómeót, mindketten élve maradhattak volna, együtt is maradhattak volna, mással is házasodhattak volna, „A képlet megmarad!”, egymásra találtak egy időre, akár rövid időre, ez az akár rövid idő pedig lehet akár olyan hosszú, mint akár egyiküknek, akár másikuknak, akár mindkettőjüknek az egész élete!
Vincze Flórián nem lelkesedett a Rómeó és Júliáért. Soha nem fogja megnézni a darabot, soha nem jön velem színházba, mégis rátukmáltam Rómeót és Júliát, „Hülye vagyok?!”, akkor azt „Oldja meg!”, hogy hülye vagyok!
Cseppet sem sajnálom, hogy elolvastattam a Flóriánnal a Rómeó és Júliát. Pedig kurvára kellett volna tudnom, hogy mi van a fejében, ha már ilyen hülye vagyok, hogy jól választottam. Hát én azt nagyon jól tudom, mi van a Rómeó és Júliában! Hát, ha Vincze Flórián is elmondta, hogy mi van a Rómeó és Júliában, akkor „A Zsanett nem hülye!”, mert így akkor „A Zsanett is megsejti”, hogy mi van a Vincze Flórián fejében!
A Gáspár főorvos úr ritka rendes ember, és szerinte minden rendben a Flórián fejében, „Leszámítva, hogy így felőlem nézve, haver, túl sok a matematika benne!”
A főorvos azt is mondta, ha már ez így van, és ilyen sok „Értékes matematika van a fejedben, akkor talán jobban kellene vigyáznod rá!”, leszidta, amiért 12-én eltávozott egy hétvégére a kórházból, és … 24-én kedden mentünk vissza, néhány vizsgálat miatt, „Hadd legyen akkor most már teljes a kép!”, benn tartotta Flóriánt, a laptop, a mobil is vele volt, otthonosan mozgott a felszámolás előtt álló osztályon.
Január 25-én, csütörtökön hajnalban fél négykor kiment a folyosóra, Horváth Piri néni, a nővér a tévé előtt ült a nővérszobában: egy szép szőke nőt nézett Csehszlovákiából, akinek a filmrendező férje még az oroszok 1968-as prágai bevonulása előtt kiment Amerikába.
„Prágában nem ‘56-ban, hanem ‘68-ban volt forradalom, és oda is bevonultak az oroszok, és leverték”, magyarázta Flórián, aki az egész filmből csupán öt percet látott, de soha nem fogja elfelejteni, azt mondja, „Ez több, mint a Rómeó és Júlia!”
A Flórián teljesen kiborul, ha egy gyerek meghal.
Az oroszok prágai bevonulása miatt a szép szőke színésznő nem tudott a férje után utazni Amerikába. Prágában rekedt, terhes is volt, bebörtönözték.
Kisbabája gyenge volt, és meghalt.
Aztán jött a nagy rendszerváltozás, és 1989 után kimehetett a szép szőke színésznő is Amerikába.
De már nem kellett a férjének.
Egy orosz akcentusú lány, a prágai szőke színésznő fiatal amerikai barátnője mesélte a sztorit a tévében.
A szőke prágai színésznő kiborul, és részegen áll az esőben. Egy férfi utána megy, követi, mert azért ez a sokat szenvedett szőke prágai színésznő: szép és kedves nő. Vonza a pasikat.
Ez a szép és kedves cseh nő azt mondja az amerikai esőben a szerelmes férfinek:
– Térdelj le.
Az letérdel.
– Másszál.
Vonakodva, de mászni kezd.
– Szereti a nőt – mondta Vincze Flórián a Horváth Piri néninek. Mert ilyen a Flórián, és joggal volt neki szimpatikus az Anna nevű szőke cseh színésznő, akinek meghalt a kisbabája, akit az oroszok bebörtönöztek, és akit Amerikában elhagyott a férje, a Tonda nevű szarházi.
De rendelt a szőke színésznőnek is a sors egy szerelmes férfit, aki annyira szerette, hogy letérdelt előtte az esőben, és mászott is érte. A Flórián mentegette a szegény szőke színésznőt a Horváth Piri néni előtt, a Piri néni megértette a Flóriánt és a szőke nő előtt a sárban térdeplő és csúszkáló szerelmes férfit is. Nézte őket meghatódottan, szipogott, és azt mondta a Flóriánnak:
– Vannak ilyen nagyszerelmű férfiak, fiam, hidd el nekem, hogy… voltak. Inkább voltak.
– Én elhiszem – mondta Vincze Flórián.
És azt mondja a sokat szenvedett nő a férfinak, aki nagyon szerelmes belé:
– Ugass.
És a férfi ugatni kezd.
– A kurva anyádat – sziszegte a Horváth Piri néni, és azt mondta a Flóriánnak:
– Bocsáss meg, fiam, ez nem nekünk való film, de te nézzed, ha akarod.
Mert a Horváth Piri néni egyetemista fia, a Jóska szerdán délután bejött a Flóriánhoz, és végre sikerült megoldaniuk egy matematikai feladatot, ezért a Piri néni is azt hitte, a Flórián agya mindent elbír, a Flórián mindent megnézhet.
Ez így is van, mondja Flórián, és tényleg így van, de ez a nem létező cseh színésznő, „Mert csak filmen létezik ilyesmi!”, mivel tudja úgy megkarcolni Vincze Flórián énjének a burkát, hogy azt süvöltse, mert azt üvöltötte Flórián:
– Megölni!
Mire a Horváth Piri néni kikapcsolta a tévét.
Vincze Flórián pedig nem felejt, ha Rómeó-Júliát hall, akkor ez a képsor jut eszébe, és ha ilyesmi jut eszébe, akkor a házasságfüggvényekről kezd értekezni, amiket én nem nagyon értek, azt sem tudom, hogy a Flórián szerint ebben a képsorban ki a Rómeó, ki a Júlia, de én soha nem szeretnék benned sem gyilkos, sem öngyilkos indulatokat kelteni, Leonárd.

A test, ha még nincs magánál

Zsanett siet, a tél siet, már nincs is tél, elhúzott, téli tavasz van, gyönyörű napsütés, rügyek, talán már virágokat is találnék, ha szétnéznék a temetőben, de Jolánka néni mellett kell mennem és állnom, mert pillanatra sem engedi el a karomat.
Keller Frigyes temetése olyan, mint egy majális, sokan kísérjük a templomból a koporsót a római katolikus temetőkertbe, „Jó messze van a templomtól”, a menet közepe táján már nem feszesek a sorok, itt nem énekel senki, még Jolánka néni sem, ő magában imádkozik, de körülöttünk halkan folyik a terefere, mintha az elhunyt kocsmájának kertjében sétálnánk. „Szép halála volt”, mondja mindenki, mert mindenkinek mondania kell egy mondatot. Vincze Flóriántól nem vár senki egy mondatot, de azt mondanám, hogy nem kellene „Szépnek tartani azt, hogy valaki meghal!”
Kicsit önhitten „Ment el”, mondta Vincze Flórián Jolánka néninek, és máris szégyelltem magam: Keller Frigyes „Szép halálát” annyira rám tukmálta a tömeg, hogy finomkodva azt mondom a „Halál helyett”: elment.
Az „Elment” érvényes Ovidiu Sorescura, sajnálom is nagyon, de az öreg Keller Frigyes „Igaz, hogy hirtelen”: egyszerűen csak meghalt, ahogy ígérgette. „Nem élem túl”, mindig ezt hajtogatta.
És ezért támad Vincze Flóriánnak az az érzése, hogy most meg a halálát is túlélte, ez is sikerült, mint a tekepálya-építés a kocsmája mellett. Mert azt mondta, nem éli túl, ha nem sikerül saját tekepályát építenie. Aztán „Megérte!”, hogy polgármester lett az unokája, és „Ezért!”, nem a tekepálya miatt vannak ilyen sokan a temetésén. Tüntetést csinált a „Temetéséből is.”
Üzenete van a halálának és a szertartásnak. „Addig nem halok meg, amíg nem látom a Gyurcsány hetyke képét elszomorodni!”, a fogadalmától zengett a kocsma, a tekepálya, sokszor a Főtér is, „Most meg a temető!”
Mert hiszen itt mindenki a Keller Frigyes „Győztes!” halálára gondol, mintha meg sem halt volna, mintha el sem ment volna. Ovidiu Sorescu elment, amíg kórházban voltam.
Az az érzésem, hogy soha nem fogom látni.
„Egyszer akarta magát megmutatni.”
December 31-én 24:00 órakor ott állt az autójával a magyar határon Hegyeshalomnál, és 2007. január 1-jén, az újév első perceiben román rendszámú autójával behajtott Ausztriába. Az osztrák vámosoknak át akarta nyújtani a román személyi igazolványokat: anyjáét, apjáét és a magáét.
„Románia már két perce az Európai Unió tagja!”, előkészített mondattal akart válaszolni az osztrák határőrök értetlenkedésére, de azok nem értetlenkedtek, azon is csodálkoztak, hogy miért mutogatja a három okmányt, intettek neki, menjen, és meg sem állt Bécs belvárosáig, megnézte, hol masíroztak énekszóra I.Ferenc József katonái, aztán visszatuszkolta a szüleit az autóba, és még újév első napjának délutánján megérkezett nagyanyám háza elé.
Nagyanyám nálam volt a kórházban, Ferenc vigyázott a Nikolettre, és azt mondja, „Egyből megismertem Frunza Fruzsinát”, most sem tudott magyarul, meg is öregedett, de nagyon hasonlít az édesanyjára, Jakab Franciskára, Ferenc húgára, aki román férje után Frunza Franciska lett, de 1953-ban született lányának magyar nevet adott. Frunza Fruzsina kislány korában még tudott néhány szót magyarul, de azokat is szinte mind elfelejtette, miután feleségül ment Traian Sorescuhoz.
A fia, Ovidiu Sorescu magyarul szólt Ferenchez:
– Frunza Franciska, született Jakab Franciska unokája vagyok.
Fájt ez a mondat Vincze Flóriánnak, és engedtem is, hogy fájjon, „Fájhat!” itt a temetőben.
Frunza Franciska született Jakab Franciskának a temetésén látta Ferenc utoljára az akkor, 1984-ben hatesztendős Ovidiu Sorescut. Vincze Flóriánnak arra kellett „Kellett? Lehetett!” gondolnia, hogy a kis Ovidiu Sorescut legalább annyira megkedvelte Ferenc, mint később „A kis Vincze Flóriánt”. Talán még jobban, de az bizonyos, hogy „Fájdalmasabban”, mert Jakab Róza akkor már negyvennégy esztendős volt, egyedül álló, gyerektelen, és akkoriban el kellett Ferencnek fogadnia „Az emberi számításokat”, amelyek szerint öregedő kislányának már soha nem lehet gyereke, neki pedig soha nem lesz unokája.
Amikor Ferenc bejött hozzám a kórházba, és elmesélte „Mik meg nem estek” azokban a napokban, amíg aludtam, legelőször az jutott eszembe, hogy „Legközelebbi élő rokona!” az az Ovidiu Sorescu, akit hat esztendős gyerekként látott utoljára a Frunza Franciska született Jakab Franciska temetésén. Vincze Flórián „Emberi számítások” szerint elképzelhetőnek tartotta volna, hogy Ferenc elmenjen tőlünk legközelebbi rokonához, „Pszichológiailag érthető volna”, de agyi-pszichológiai számítás szerint Ovidiu Sorescu már nem hatéves kisgyerek, hanem huszonnyolc éves férfi, és „A matematika épületében nem láthatni őt”, miközben én „Hiába vagyok gyerekfelnőtt!”, azért még gyereknek számítok, és ha késve is, de megérkeztem a matematika épületébe, és mindkét kezemmel „Tartom a mennyezetét, tovább tolom a falakat, átlátszóra sikálom a tetőzetét!”, Ferenc is látja!
És Ferencnek mellettünk kellene maradnia tizennyolc éves koromig, amikor nagyanyám házának felét is megvásárolhatom.
A hatéves Ovidiu Sorescu jól beszélt magyarul, mert a nagyanyja, Frunza Franciska született Jakab Franciska vigyázott rá, amíg a szülei dolgoztak, és az édesanyja, Sorescu Fruzsina született Frunza Fruzsina mentegetőzve kacagott, amikor Bécsből jövet a nagyanyám házába benyitott: „Még mindig nem beszélek magyarul. A sok munka és nyomorúság miatt anyámnak nem volt érkezése rám. De az unokáját megtanította.”
Ezt, hogy „Munka és nyomorúság” és „Nem volt érkezése”, ezt magyarul mondta Sorescu Fruzsina, a fia pedig még magyar és német katonanótákat is tudott, ezeket a nagyanyjától tanulta, a nagyanyja pedig az ő és a „Ferenc nagyapjától!”, aki I. Ferenc József katonájaként énekelve masírozott a bécsi utcákon.
Ferenc nagyon örült Sorescu Fruzsina, Traian és Ovidiu újévköszöntő jelentkezésének az Európai Unióban, Bécsben és Budapesten, megérkezett nagyanyám, ő is marasztalta őket, de Ovidiu Sorescu még újév napján ki akarta vinni a szüleit a budai várba, aztán „Máris irány haza!”, mert éjfél előtt át akarta lépni a román határt, hogy bizonyítsa: „Ő!” volt az első román család, aki személyi igazolvánnyal lépett be Ausztriába az Európai Uniós csatlakozás után két perccel, és még aznap vissza is ért, hiszen olyan kicsi a világ, Európáról nem is beszélve.
Sajnáltam, hogy ilyen gyorsan „Elment” Ovidiu Sorescu, mert nem ismerhettem meg, és ki tudja, mikor jön még Budapestre, és mikor haladok én át Tirgu Jiu-n Bukarest felé menet.
A szép temetés után hazakísértem Jolánka nénit, pedig őt meghívták a halotti torra, „Én is mehettem volna!”, de Jolánka néni azt mondta, „Illetlenség. A végén még kuglizni fognak.”
Szerintem nem illetlenség, ha a halotti tor végeztével az emberek betérnek a kocsmába vagy a tekepályára, különösen, ha mindkettő a halottas házhoz tartozik, miután „Keller Frigyest egy közös sírnak adták/ Kik érted haltak, szent…” az illetlenség inkább az én fejemben volt. „Az ünnepélyes lassú gyászzenét” a Frigyes bácsi lassított győzelmi menetelésének éreztem, melyben a többi öreg kuglizó is részt vesz, és folytatnak mindent egy tágas, kellemes, közös sírban, de az, hogy „Érted haltak, szent világszabadság”, hát ez így nem stimmelt, az viszont egészen biztos, hogy nem jó nekem temetésre járni.
– Az enyémre nem kell eljönnöd – ismételte meg Jolánka néni. – Bár azt el tudnám képzelni, hogy te temess, ha te volnál a szertartást celebráló atya.
Ezen már kacagtunk, „Ez a legszebb hivatás a Földön”, véli Jolánka néni, „Mert ismerni kell itt a Földön is valakinek a bűnöket és a titkokat, hogy elviselhetőbbek legyenek.”
– Megnőttél, Vincze Flórián! – sóhajtott Mayer Jolánka.
A turistaszékeket egymás mellé húztuk és napoztunk a tavaszi télben, mert „Ilyen még nem volt”, hogy január 15-én ilyen szikrázóan, ilyen forrón süssön a Nap. Mayer Jolánka a fejéről mindent hátratolt a vállára, a tűző napfény mintha esőként zuhogott volna a hajára, a zuhatag egy részét visszaverte az ezüstös, fegyelmezett sávokba fésült haj, másik részét beitta a rózsaszín fejbőr.
– A test, ha nem tud magáról, akkor végzetesen veszedelmes saját magára nézve. Hiszen nem tudja, hogy ő, a test: micsoda.
Vincze Flórián azért tartotta furcsának Mayer Jolánka feltételezését a testről, mert úgy hangzott, mint egy tétel, amely független a Jolánka nénitől, nem is az ő testéből jön, csak úgy a szájába rakta valaki, „Tehát akkor most a Mayer Jolánka teste sincs magánál, de legalábbis nem magáról beszél.”
Nem értettem Jolánka nénit.
– Te ezt érteni fogod, Flórián, és megbocsátasz nekem, de amikor kérdeztél, te akkor még nagyon kicsi fiú voltál. Akkor sem hazudtam neked semmiben, csak elhallgattam, hogy abban az életkorban… Én még nem töltöttem be a tizenhárom évet sem, Flórián! Abban az életkorban még nem tudhatott magáról mindent a test, de mi Keller Frigyessel, nyugodjék békében, kipróbáltuk a testünket.
Mayer Jolánka mintha másvalakiről beszélt volna, megértően, indulat és érzelem nélkül, csendesen.
Az a tizenhárom éves testű, megkergült leánygyermek nagyon szerelmes volt az egy évvel idősebb fiúba. Utolsó nyár volt, mert Keller Frigyes ősszel indult bentlakónak a szigorú ipariskolába, amitől előre irtózott.
És a Vincze Flóriánnál egy évvel idősebb fiú is épp olyan járatlan volt, mint a tizenhárom éves Mayer Jolánka, amikor „Kipróbáltuk gyerekként a testünket.”
Mayer Jolánka félt, de bármire képes lett volna ezért a kedves, szelíd és rokonszenves fiúért, aki „Elmegy” szeptemberben, a fiú csak először félt, utána ujjongott, hogy „Ez!” megtörténhetett vele és Mayer Jolánkával. És mindketten megbolondultak a Keller Frigyes ujjongásától, és a fiú elmondta két barátjának, Gothár Jóskának és Ferdinándy Bélának, mindketten osztálytársai voltak Máriaréven, de ők nem indultak felsőbb iskolába. Keller Frigyes elújságolta nekik, hogy vele már megesett a földi csoda, és elmondta Mayer Jolánkának is, hogy a csodát a világba kiáltotta, mert a két barát neki „A világ”, amitől szeptemberben megválik, Mayer Jolánka ezzel sem törődött, de azt nem tudta, hogy Keller Frigyes megengedte „A világnak”, hogy lesse a csodát, amikor Mayer Jolánkával megint kipróbálják egymás testét, pedig azok még nagyon is gyerektestek voltak, „Nem voltak maguknál.”
A két fiú „Rárontott a csodára”, azt akarták, hogy ők is kipróbálhassák a testüket és Mayer Jolánka testét, aki hirtelenében nem tudta, mit érezne Keller Frigyes, ha ez megtörténne. Ha azt akarta volna Keller Frigyes, hogy barátai osztozzanak az ő ujjongásában és a csodában, akkor a megkergült kislány gondolkodás nélkül segített volna Keller Frigyesnek, hogy részt vegyenek a barátai az ő ujjongásában, az ő csodájában, de Keller Frigyes csak akkor szólalt meg, amikor a Ferdinándy Béla azt mondta: ha nem engeded, akkor mindenkinek elmondjuk, apádéknak is, amire Keller Frigyes ujjongó és boldog képére kiült a meglepődés, a tanácstalanság, és azt motyogta Mayer Jolánkának: „Igen, lehet, hogy beárulnak.” És akkor „Az egész világ”, mind a két barát rendre nekiment Mayer Jolánkának, és a végén szégyenkezve, beijedve és mentegetőzve „Elment” Keller Frigyes is a barátaival, nem maradt a megszeppent és sírva fakadó csodával, Mayer Jolánkával, akinek eszébe jutott, hogy a bürök leve mérgező, a kerítés tövéből zöld bürköt tépett, de nem tudta, hogyan lesz abból mérgező büröklé, az édesanyja aztán más főzeteket itatott véle, forró fürdőkbe ültette, 80 kilós búzászsákokat emeltettek vele, az apja vesszővel verte, orvoshoz vitték, és mire magára ébredt, és végre „Magánál volt” a teste, akkorra már teljesen üres volt, „Már csak isten végtelen irgalma tölthette ki.”
Jolánka néni Vincze Flóriánra nézett, nem találta ki a gondolataimat, de ha kitalálta volna, akkor is elnézett volna fölöttük, lekötötte „A világ” eltűnése: Ferdinándy Béla visszanémetesítette magát a háború alatt, bevonult az SS-be, korán elesett. Gothár Jóska a háború végén, a visszavonulás alatt tűnt el, Keller Frigyest beszervezték a munkásmozgalomba, ‘56 előtt is, utána is ült. És igaz, hogy ezzel a kedves, mosolygós, szeppent fiúval sem beszélgetett többet Jolánka néni, de az emberek távolról is megérzik egymás gondolatait.
Keller Frigyes nem találta ki a Mayer Jolánka gondolatait.
– Azt szerettem volna, hogy tanuljon, és pap legyen belőle!
Jolánka néni szerint egy római katolikus pap: isten tilalomfája, élő szobor, amely azt hirdeti, hogy „Íme!” van férfi, és „Legyen férfi!”, aki nem érinthet, és nem bánthat nőt!
*
A sok megtanult nyelvet Jolánka néni nyolcvanévesen is kitűnően beszéli, a szent szövegeket is több nyelven idézi, az agyában annyi az élő szó, mint homokszem a sivatagban, és a homok szilárdan tartja Mayer Jolánkát.
De ha matematikával töltötte volna meg az agyát?
Nyolcvan-kilencven évesen lehetetlen matematikát művelni, arra ilyen idősen csak emlékezni lehetne, mint egy régi „Világra”, mint mondjuk a tizennégy éves Keller Frigyesre, Zsanett azt mondja, hogy a zene is ilyen, megmarad, de nincs igaza, „Talán a kotta!”, bár szerintem a matematikára még emlékezni is mindennél gyönyörűségesebb lehet, de azért megtanulok németül, románul.
Zsanett azt mondja, „Tudni kell felejteni!”, és máris kezdhetem „Nagyon hamar elfelejteni” a máriarévi kastélyt, próbáltam gyakorolni, de amíg benne élek, hülyeség lenne elfelejteni.
Annyi matematikát az agyamba, amennyi belefér!, „Minden matematikát!” soha nem lehet elfelejteni, „Mégiscsak ez a megoldás!”
Azt mondják a grófok a kastélyban, hogy nem tudni, ki tette, vagy kik tették, „Ez a tökéletes akció”: tudni, hogy mi a teendő, de nem tudni, kik hajtják végre, „Ha én vertem volna meg, akkor sem mondanám el”, csak azt, ami „Látszik a képernyőn”: tutira kipofozták a seggnyaló állami riporter fejéből a feudális hajlamokat, mert most már nem liheg, és nem hajbókol, nem csúszik-mászik hízelegve egyetlen feudális, törvényellenes, pöfeteg gróf előtt sem.
*
Január 21-én, vasárnap nyirkosra, felhősre fordult a téli tavasz Máriaréven, és reggel bemondta a Kossuth rádió: bizottságok alakultak, amelyek azt kutatják, hogy mi is történt tavaly, 2006. október 23-án Budapesten, az ‘56-os forradalom 50. évfordulójának ünnepén. Azt mondta a Kossuth rádió, hogy készülnek a jelentések, és aztán kiderül, hogy „Mi fog történni múlt év októberében” a budapesti utcákon.