Na és Eric Honecker elvtárs. Ugyan ki ne emlékezne Honecker elvtársra, az ő forró csókjára, amelyet Brezsnyev elvtárssal vált? És ki képzelné a jó Ericről, hogy anya- és farokvezérelt? Hogy a berlini fal építése, hogy pártmunkája, és a nők megszerzése és megtartása dolgában hasonló energiákat éget el? Hogy harmadik felesége Margot Feist kisasszony, "gidaként" indul, minthogy a német párt különböző szintű vezetői szorgalmasan lejárnak "gidázni" különféle kommunista ifjúsági szervezetek táboraiba, ahol aratnak a fiatal német KISZ-es leánykák közt. Feist kisasszony nem szívbajos, leakasztja Ericet az előző feleségről. 
 

A történelem árnyéka

Egy könyv, egy gyűjtemény arról, hogy a nagypolitika csupa titok, rejtély, félrevezetés és hazugság. A szerző/csapatvezető – Guido Knopp – főként a német közéletre koncentrál. Arra, hogy amit látunk, annak szinte minden részlete kampánytartozék, a hatalomba jutás vagy a hatalom megtartásának része, amelyet tehetséges sajtómunkások, hivatásos politikacsinálók főznek ki füstös hátsószobákban. Egy könyv, amely funkciója szerint levakarja a legendákat a kisebb és nagyobb történelmi figurákról. Megfelelő arányban adagolva ismert és kevésbé ismert embereket. Kiderül, valamennyien esendőek vagyunk, mint az áprilisi hó.
   A bevezetőben csak két jól ismert németről. Kiderül, Berlint a Vörös Hadsereg lövi mindennel, ami keze ügyébe kerül, amikor Hitler fejében lecseng a tantusz, talán elveszítette a háborút, és ez megrendíti. Végiggondolja, hogy a német nép éretlen az ő géniuszára, az ő germán istenektől kapott féktelen tehetségére. Pörög maga körül, mint a vakondok nyolcvan méterrel a föld színe alatt, és nem érti, hogyan fajulhattak el a dolgok idáig. Megrogy. Elkeseredik. Szúr a szíve, remeg a keze, a zokogás határára sodródik. Sajnáljuk. Vagy hogyan is mondjam. Szinte sajnáljuk a Führert, ahogyan titkárnője, Traudl Junge előadja a pillanatot.
   Na és Eric Honecker elvtárs. Ugyan ki ne emlékezne Honecker elvtársra, az ő – az északi népektől idegen – forró csókjára, amelyet Brezsnyev elvtárssal vált Berlin fennállásának 750. évfordulójának nagy ünnepén? És ki képzelné a jó Ericről, hogy anya- és farokvezérelt? Hogy a berlini fal építése, hogy pártmunkája, és a nők megszerzése és megtartása dolgában hasonló energiákat éget el? Hogy harmadik felesége Margot Feist kisasszony, "gidaként" indul, minthogy a német párt különböző szintű vezetői szorgalmasan lejárnak "gidázni" különféle kommunista ifjúsági szervezetek táboraiba, ahol aratnak a fiatal német KISZ-es leánykák közt. Feist kisasszony nem szívbajos, leakasztja Ericet az előző feleségről, komoly gondokat okozva ezzel a jellemzően szemforgató és szóban prűd német kommunista párvezetésnek.
De a Honecker-sztorinál nem kevésbé izgalmas történetet olvashatunk az 1936-os Lebensborn-legendáról, a fajtiszta német nők számára Himmler által felállított tenyészistállóról, ahol a szereplők valamennyien „a Führer menyasszonyai”. A terv olyannyira távolba mutató és fajvédő, hogy a német nép "nordikussá" tételéhez nem átallanak szőke, kékszemű gyerekeket gyűjteni a meghódított északi országokban, programba állítani. A program él és létezik. Himmler Sztálingrád idejében a következőket utasítást adja az egyik felelősnek: „... azzal bíztam meg Sollmann (a Lebensborn egyesület elöljárója) SS-Standartenführert, hogy a mára már a háborús veszteségek következtében férfihoz nem jutó, kereken négyszázezer nő szempontjából tervezze meg és építse ki a központot (mármint a müncheni Lebensborn-központot). Az épületnek az egyedülálló anyák tiszteletéhez és a nemes gondolathoz méltónak és reprezentatívnak kell lennie.” A német köznyelv az SS gyerekgyártásra szakosodott intézményeit hágatóházaknak nevezi, ami a drámai háttér ellenére némi humort feltételez.

   A francia azt mondja: Cherchez la femme! (keresd a nőt). Ha nem várt szerencsétlenség történik, kutatni kezdi, hol bujkál, a dolog mely testrészében rombol a nő. És valóban, az események tengelyében többnyire ott a nő. A legkisebb résbe is beterpeszt. Trockij és Sztálin harcát a hatalomért, és az utolsó stáció, a jégcsákány és Ramón Mercader stációja, ahol a kulcsszereplő nő. Vagy fogalmazhatjuk úgy: liba.
   Az olvasó rájön, és ha közhelynek érzi is, helyénvaló közhelynek, hogy a történelmet többnyire nők csinálják, nem is kifejezetten a háttérből, és arra is rájön, a nagybetűs történelem kisemberek közös játéka. Elég, ha arra gondolunk, a spanyol polgárháború – számunkra, akik mesékből ismerjük a falangisták és a köztársaságpártiak harcát – évtizedek óta két látványelemből áll, Picasso Guernicájából, és Robert Capa A milicista halálából. A részlet szerzője a spanyol polgárháború helyszínein nyomoz, a milicista nyomait kutatja, írja meg. Közben azt is megírja (a helyszíni tudósítás születése idején hatvan éve vége a polgárháborúnak), hogy a disznóságok emléke és a kegyetlenkedések mélyen beégve az emlékezetbe. Nincs megbocsátás. Ezért nézhetjük csodálkozva, hogy Dél-Európa politikusai mennyi derűt képesek kipréselni magukból, amikor a balkáni háború gyorsan múló gyűlöletéről beszélnek némi pillanatnyi politikai előny érdekében.
   A kötetben megjelenik Coco Chanel, a Vatikán, a RAF Ulrike Meinhofja, és az ő agydaganata, kiváló dolgozat Chaplinről, ahogy a mccarthysták kimarják az USA-ból; a szerencsétlen Mata Hari végső szerencsétlenségéről, de betekinthetünk az első világháború karácsonykor békülékeny lövészárkaiba, és értesülünk a második háború olasz kiugrásának és véres következményeiről. Rövid, izgalmas, eseménydús, félig-meddig ismerős történetek, üresjárat nélkül, egy villamos úton, netán várakozás közben az orvosi rendelőben végigolvashatók.
   Egyetlen dolgot sajnálhatunk a kötet végére érve, hogy mi magyarok – akik Európában azért mégis csak a legnagyobb nagy legendagyártók közé tartozunk – az egyetlen Robert Capa kivételével kimaradunk a kötetből. Pedig örömmel látnánk a megkövesedett magyar legendákról is, ha volna, ki rászánja az időt, és megírja.  

Onagy Zoltán

Guido Knopp: Históriák, történetek a történelem árnyékában
M-érték Kiadó