Ulrich Hochgatter : Sem az erdőt, sem a fát - Danyi Zoltán fordítása

Egész nap a számok, reggeltől estig, egész nap és néha még éjszaka is, álmában. A számsorok és a műveletek és a százalékok, kimerítő, ez az igazság. Csakhogy neki éppen arra van szüksége, hogy kimerüljön a számoktól és a szorzóktól, ez a másik igazság, ugyanis csak akkor érzi, hogy valami fontosat végez, ha kalkulál és spekulál, egyedül ilyenkor bizonyos benne, hogy része a vérkeringésnek, része annak a szédítő, „globális” lüktetésnek, annak a rabul ejtő dinamikának, amelyben óráról órára, nem ritkán percről percre változnak a dolgok, pörögnek az események.

Ulrich Hochgatter

Sem az erdőt, sem a fát

Egész nap a számok, reggeltől estig, egész nap és néha még éjszaka is, álmában. A számsorok és a műveletek és a százalékok, kimerítő, ez az igazság. Csakhogy neki éppen arra van szüksége, hogy kimerüljön a számoktól és a szorzóktól, ez a másik igazság, ugyanis csak akkor érzi, hogy valami fontosat végez, ha kalkulál és spekulál, egyedül ilyenkor bizonyos benne, hogy része a vérkeringésnek, része annak a szédítő, „globális” lüktetésnek, annak a rabul ejtő dinamikának, amelyben óráról órára, nem ritkán percről percre változnak a dolgok, pörögnek az események. Valahol valami történik, és ha csupán egy ezredmásodperccel előbb szerez róla tudomást, mint mások, akkor az neki sokat jelenthet, nagyon sokat. Neki és a megbízóinak természetesen, akiknek számol, akik miatt figyel, és akik érdekében spekulál. Ez nem munka már, ez szenvedély, de erre van szüksége, erre a szenvedélyre, mert ennek hevében érzi csak igazán, hogy létezik, hogy jelen van, hogy része a pezsgésnek.
Olyasmi ez, amit a megbízói is értékelnek, persze csak a maga pontos értékében. Azon felül nem, hiszen ezek a bizonyos megbízók értenek a számokhoz, elég jól, és tisztában vannak azzal, hogy mi mennyi, és hogy éppen mennyiért éri meg. Ami viszont megéri, annak megadják az árát, de csak az árát, többet nem, egy garassal sem.
Neki azonban nem kell több, nem ez az, ami számít, hanem a műveletek és a valószínűségek és a lehetőségek, mert tudja, hogy ha helyesen koncentrál, ha jól végzi a dolgát, ha önmagát maradéktalanul feloldva, teljességgel benne van az áramlásban, akkor a lehetőségek – szinte – végtelenek. De csakis akkor, ha elég erős a jelenléte ebben a lüktetésben, hiszen csak és kizárólag ebben az esetben találják meg őt a lehetőségek, és ekkor ő felismeri őket, azután pedig jöhetnek ismét a számok és a műveletek ás az ellenőrzések, majd legvégül, a kontrollszámítások után a megbízók értesítése, hogy megvan, előállt a következő esély, itt az újabb lehetőség, amelynek  valószínűsége ennyi meg ennyi, de amelyben tulajdonképp holtbiztosak lehetnek.
Így megy ez a számokkal és a számításokkal és a megérzésekkel.
A megérzések felbecsülhetetlen szerepet játszanak ebben az egészben, ezek jelentik a fölényt másokkal szemben, egyedül ebből a fölényből születik meg az előny, a tized-, század- vagy ezredmásodpercnyi előny, amelytől nemhogy sok függ, hanem minden – mert hiszen számolni és kalkulálni és koncentrálni ők is tudnak, a többiek, ám nem mindegy, hogy mennyi idő telik el, amíg az ember a változásokra reagál. Persze, a számokkal sem tévedhet, és persze, a kalkulációban sem követhet el hibát, a legfontosabb mégis a megérzés, ennek mindig, mindennél pontosabbnak kell lennie, és számára ez jelenti az igazi kihívást, erre kell minden tekintetben felkészültnek lennie.
Mindezek után pedig az is elmondható – mert hiszen nemcsak érthető, de magától értetődő most már –, hogy akármilyen kimerült a nap végére, a gyakorlatokat nem hagyhatja ki, nem számít, hogy kimerült-e, vagy talán éhes, a tajcsi gyakorlatokat sohasem mulasztja el. Munka után először az Augartenbe megy, és a fák között tajcsizik egy álló órán át, energetizáló gyakorlatokat végez, és tulajdonképp a munka részének tekinthető ez is. Mert az igazság az, hogy számára nincs más, csak a számok, az egyenletek, a megérzések, csak ez, szóval csak a munka, és ha épp nem dolgozik (mert enni és pihenni és aludni, sajnos, mégiscsak kell), akkor pedig készül a munkára. Amikor a könnyű, kizárólag növényi eredetű ételét fogyasztja, az is a felkészülés része. És amikor a Ringen haladó taxi hátsó ülésén ül, és viszik az Augartenbe, az úgyszintén felkészülés. Vagy amikor leoltja széles franciaágya mellett az éjjeli lámpát, hogy azonnal, egy perc alatt elaludjon, akkor ezzel ugyancsak a munkához gyűjt erőt.
Az esti tajcsi felkészíti és formában tartja egész lényét, hogy minél hatékonyabban eggyéváljon az áramlással, amelyben a számok, a műveletek, a számítások kavarognak, és amelyben csak a megérzés segít eligazodni, más nem. Egész nap a telefon, a monitor, a billentyűzet, és egész nap az özönlő ajánlatok és kínálatok, a rábeszélések, hogy ilyen kötvény, a győzködések, hogy olyan részvény, és a tippek, hogy ennyiért, meg hogy annyiért, és ilyen százalék, meg olyan százalék. Szüntelenül figyelnie kell, jelen kell lennie, hogy a lehetőségek és ajánlatok és félrevezetések sűrűjében ne vesszen el, és ne vezessék félre, és ne térítsék el, mert csak így találhatja meg az egyetlent, az egyetlenegyet, a tökéletest. Ha elfárad, ha csak egyetlen rövid pillanatra kihagy az ébersége, máris elszalasztotta az egészet. Emiatt van szükség arra, hogy a legjobb formában legyen, mindig a lehető legjobb formában, és ezt elsősorban a tajcsi gyakorlatokkal érheti el. Esténként egy óra az Augartenben, a fák lombjai alatt, így tartja magát formában, és így jut a képességei legtetejére. És ezt a megbízók is díjazzák, persze csak a maga precízen kiszámított, pontos piaci értékének megfelelően.
Amikor a tajcsi gyakorlatokkal végez, jön érte egy másik taxi, amely hazaviszi, haza a villanegyedbe, ahol a hatalmas háza áll, a luxusház, amelyben egyedül lakik. Egyedül éli az életét, ezt a kifinomult, talán túlzottan is kifinomult életet, amelyet minden mozzanatában gondosan megtervezett, és amely közel áll a tökéleteshez. Jobban mondva, közel áll valamiféle élettelen tökélyhez, és aki hibát akarna találni benne, annak alaposan meg kellene erőltetnie a képzeletét. Hiba ugyanis alig van ebben az életben, ebben a számokkal vezérelt művészetben. A hibalehetőségeket valóban minimálisra szűkítette, ami nem véletlen, hiszen a hibákért nagy árat kell fizetni ebben a művészetben, ebben a műfajban a hiba nagyon nem éri meg.
Sem neki, sem pedig a megbízóinak, a rejtélyes „befektetőknek”.
A könnyű reggeli, a másodpercre pontosan érkező taxi. Azután a kimunkált és precíz egyensúlyban tartott összpontosítással telő órák az irodában, a történések és folyamatok és változások kifinomult érzékelése és követése, a meghozott döntések borotvaéle. Majd ismét a másodpercre pontosan érkező taxi, a tajcsi gyakorlatok a park fái között, azután újabb taxi… és végül a lefekvés előtti üres órák a tágas és üres emeleti szobában. Erről azonban, az utóbbiról semmi többet nem lehet tudni. Ezekről a lefekvés előtti órákról semmi közelebbi nem tudható, csupán hogy későn, nagyon későn oltja el a lámpát. Vagyis szinte már hajnalodik, amikor végre elnyomja az álom, úgyhogy csak keveset, szinte alig alszik. Ettől eltekintve azonban, ez az egész mintha valóban hibátlan lenne, és mintha valóban: tökéletes.
Mégis, ha minden erőnket összeszedjük, ha igazán koncentrálunk, és ha a végsőkig összpontosítjuk a figyelmünket, akkor mégiscsak találhatunk egy aprócska, alig észlelhető, szinte jelentéktelen részletet, egy csaknem elhanyagolható mozzanatot. Pontosabban, egy apró mozdulatlanságot, amely ezt a hibátlant mégis kibillenti. A tajcsi gyakorlatokra kell irányítani a képzeletünket, az Augarten árnyas szögletére, a távoli, szűrt lámpafényben úszó fákra. És ahogy a fák alatt tajcsizik egymagában: a jól begyakorolt, hajlékony, hullámzó mozgásra. A lassan áramló mozdulatsorra, az ezerszer elismételt táncra. És ekkor, ezen a ponton kell feljebb emelni a tekintetünket, fel a szűrt derengésbe, a faágakra. Mert ezek közt a szűrt fényben fürdő, nem mozduló ágak közt egy másik, egy parányibb mozdulatlanság lakozik, egy feszülten várakozó mókusé, ahogy az egyik lehajló ágon lapul és figyel… mintha az alatta hullámzó gyakorlatokat nézné… Persze, nem a gyakorlatokat nézi, nem csak azt, mert valamiképp mindenre kiterjed a figyelme, a teljes lényével érzékel mindent, ami történik. Mintha a dolgok gyűjtőtégelye, vagy mintha a történések fókusza lenne a lénye: gyújtópont, amelyben minden egybefut.
És hát itt, ebben a jelenetben van az egyetlen apró hiba, melyet az égadta világon senki nem vehet észre; a legkevésbé ő nem, természetesen. Mert annyira ki van számolva az egész, és látszólag minden annyira tökéletes. Így tehát nincs róla fogalma sem, hogy a szűrt fényben fürdő ágak közt rejlik a részlet, amelyen a precíz rendszer megbukhat.
És miközben a tajcsit végzi, nemhogy az erdőt, de a fákat sem látja.
Nem veszi észre a lehajló ágat.

Danyi Zoltán fordítása