Hegedűs Lajos Hunor: A XL. század egyik legnagyobb régészeti szenzációja

A XL. század egyik legnagyobb régészeti szenzációja nem egyéb lesz, mint egy ma még teljesen közönségesnek mondható hat és fél tonnás tehergépkocsi, amit valahol a most éppen még Bakonynak nevezett hegységben ásnak majd elő a föld alól.

Hegedűs Lajos Hunor

A XL. század egyik legnagyobb

régészeti szenzációja

nem egyéb lesz, mint egy ma még teljesen közönségesnek mondható hat és fél tonnás tehergépkocsi, amit valahol a most éppen még Bakonynak nevezett hegységben ásnak majd elő a föld alól.Ez a kis teherautócska e pillanatban még vígan szaladgál az utakon, mit sem sejtve arról, milyen felfordulást okoz majd a világ tudományos közvéleményében, amikor cca. 2000 év múlva újra napvilágra bukkan, mint földszínűre rohadt, korrodált, működésképtelen, fosszilis roncs, persze, maga a tudományos közvélemény sem lesz már a régi, pl. nehogy azt higgye bárki, hogy teszem azt technikailag olyan irtózatosan fejlett lesz az emberiség, bátran mondhatjuk, hogy mi most sok tekintetben előrébb vagyunk, mint ők bármikor lesznek, és ennek fő oka nem a technika ma ismert módon végbemenő fejlődéséhez elengedhetetlen nyersanyagkészletek kimerülése lesz, még csak nem is a III. évezred első századaiban pusztító világháborúk, melyek egyébként valóban elmossák a technikai civilizáció nagy részét: nem.
A technikai fejlődés megtorpanásának, sőt, visszaesésének legfőbb oka az emberiség tökéletes csömöre és undora lesz, még ha ezt önmagának nem is vallja majd be, mindattól, amit ma technológiának nevezünk.
Ja, az ember sutba vágja a technikai civilizációt, és egy cseppet sem fogja sajnálni. Egészségesebb, meditatívabb, lassabb, természetesebb, bohémabb, vidámabb ritmust vesz fel, ez fölöslegessé tesz szinte minden, ma még létező intézményt: nem lesznek hivatalok, nem lesz adóhatóság, nem lesz rendőrség, nem lesznek hadseregek, nem lesznek iskolák, és nem lesznek egészségügyi intézmények sem, mivel betegségek sem igazán lesznek, mint ahogyan már most sem lennének, vagy csak nagyon kevés, ha egyszer végre megráznánk magunkat és alkalmaznánk, amit tkp. már most is tudunk. A tudományok művelése olyasféle kedvteléssé, hobbivá szelídül, mint amilyen mondjuk ma a bonsai-ok nyesegetése és puszilgatása, vagy: hajómakett építése egy üvegpalack belsejébe. A kicsit megszállottabbak lesznek majd kábé olyanok, mint a preszókratikusok voltak egykoron, épp csak sokkal többet fognak tudni. Mert azért, háborúk ide vagy oda, sok minden megmarad az emberiség emlékezetében, bizonyos tudományok még tovább is fejlődnek, például a matematika, vagy az elméleti fizika, és ez mind jó játék lesz majd, közkedvelt játék. Tovább fejlődik a zene tudománya, a zene a 40. század emberének fontosabb lesz majd, mint addig bármikor. Bár időben elhelyezni nem mindet tudja majd, emlékezni fog az összes valaha létezett zenei stílusra, mind élni fog és virágozni. A zene lesz az egyetlen terület, ahol a különféle stílusokhoz nélkülözhetetlen technológiákat is féltett kincsként őrzik, bizonyos vívmányai a technikának megmaradnak ui. Autók, repülőgépek nemigen lesznek, senkinek nem lesz semmilyen oka vagy motivációja, hogy arról a helyről, ahol éppen van, bárhová, éspedig amilyen gyorsan csak lehet, eljusson. Vicces, de igaz: mobiltelefonja mindenkinek lesz, alanyi jogon megkapja mindenki, amint megtanul beszélni. Csodálatos módon megmarad az internet is, úgy röppen el fölötte 2000 év, hogy lényegét tekintve mit sem fog változni. Az emberiség egyetlen mániájából nem tud soha kigyógyulni, hogy információkat halmozzon fel. Hogy felásson, kikutasson, szétboncoljon mindent, ami csak a keze ügyébe kerül, akár azon az áron is, hogy kutatásának tárgya az analízist nem éli túl, és mindent, amit megtudott, ezerféleképpen összegezze, rendszerezze, és úgy hordja össze és készletezze össze mindezt a nagy hálón, mint valami különlegesen buzgó és megszállott gyűjtögető állat.
Az autókra visszatérve, az emberiség 2000 év alatt nagyjából mindent elfelejt, amit ezekről az eszközök tudni lehet, így aztán ott állnak majd tökéletesen tanácstalanul az egyébként szenzációs lelet valamennyi megszámlálhatatlan rejtélye előtt. Az autó szerkezete, a robbanómotor, a futómű, a sebváltó, a műszerfal, mind-mind évekig tartó, szívós fejtörésébe kerül majd tudósok ezreinek, mi mire való, és nem is jönnek rá túl sok mindenre, egy biztos, autókáznia ezek után sem kell majd senkinek, már ha véletlenül mégis akadna rá jelentkező (de nem fog).
A legszenvedélyesebb vitákat a különösen szerencsés módon épségben maradt oldalsó ponyva rejtélyes „Veszprémtej” felirata, illetve az annak értelmezésére tett kísérletek robbantják ki.
Apropó, nyelvek. A jócskán megcsappant létszámú, ugyanakkor teljesen globalizálódott emberiség egyetlen nyelvet fog beszélni, az angolt, nagyjából a mai formájában, legalábbis, ami a rendszerét illeti, mert a szóanyag, az bizony az ember mániákus, a valóságelemeket folyton és mindig átértelmezni és újracsoportosítani igyekvő kísérletei nyomán állandóan változni fog, de főképpen bővülni, igen szeszélyesen és mondhatni parttalanná. Ami pedig a többi néhány ezer nyelvet illeti, az emberiség lelkiismeretesen lejegyzi és eltárolja valamennyit. Ezeket tanulmányozni, megtanulni, beszélni, társaságban elővillantani szintén sikk lesz majd és jó játék.
Lesznek azonban az emberiség tudásában meglehetősen bizarr hiányosságok is. A háborúk miatt.
Legelőbb is a III. évezred első felében megsemmisítik a papírra nyomott könyvek szinte teljes állományát. Az embert ugyanis valami miatt irtózattal tölti majd el, hogy ilyen töméntelen anyagot ilyen hosszú időre kivonjon a természet élő körforgásából. A könyvek lapjain tárolt információkat óriási szervereken helyezik el, és ebből lesz majd a baj. Azokban a bizonyos, fentebb említett háborúkban meg fog semmisülni jó néhány ilyen digitális archívum. Bizonyos dolgok csak részben semmisülnek meg, de pl. teljes egészében, nyomtalanul kitörlődik az emberiség emlékezetéből a valaha volt kínai, spanyol, lengyel, joruba, és még jó néhány nyelv. Vagy: teljes egészében odalesz a kémia tudománya. A fizika, biológia megmarad, de a kémia, az odalesz. Persze, a fizika és biológia alapján nagyjából egész sok mindent rekonstruálni tudnak belőle, de ezt az ismerethalmazt többé senki nem hívja kémiának: egy része örökre megmarad a fizika, más része a biológia tárgykörén belül.
Elvész minden, amit a XX. századról tudni lehetett. Az ember hülye módon századok szerinti bontásban pakolgatja el a történelmi tudást ide-oda-amoda: és a XX. századot kinyírja egy bomba. Csodálatos épségben megmarad a XIX. század ismeretanyaga, és ugyanígy megmarad minden, amit a XXI. századról tudni lehet, de hogy a kettő között eltelt száz év alatt mi történt, hogyan jutottunk el 1901-től 2001-ig, az mindörökre sötét rejtély marad az emberiség számára. Ez nem nagyon csüggeszti el utódainkat, sztoikusabbak lesznek már ők ennél, új játékot, vagyis hát tudományágat találnak majd ki erre is, az ún. huszadikszázadológiát, melynek lényege, hogy a XIX. század történeti anyagából összemazsolázott előre-, valamint a XXI. század történeti anyagából összemazsolázott visszautalások, no és persze mindenféle egyéb innen-onnan összeszedegetett információ- és félinformáció-morzsalékok alapján megpróbálni kikombinálni, mi minden történhetett a XX. században. Néhány korabeli, szájról szájra, nemzedékről nemzedékre hagyományozódó legenda is megéri a 40.századot, amikből utódaink tudni vélik majd, hogy a XX. században voltak az első nagy, globális háborúk, ekkor járt az ember először a Holdon, ekkor alkotta meg az emberiség az internetet, és: ez volt a rock and roll időszaka, melyet a 40. század embere borzongva hallgat majd, miközben megpróbálja elképzelni, milyen is lehetett ez a roppant titokzatos és sötét XX. század. És így tovább.
Nos hát, nagyjából ilyen állapotok és viszonyok közé csöppen ez a bizonyos ezerkilencszáz-akárhány éves, hat és fél tonnás teherautóroncs, amikor egy útépítés során előkerül a valaha Bakonynak nevezett hegység egyik völgyében. (Csak zárójelben: az útépítés a 40. században nem lesz több és nem is kevesebb, mint valaha talán a Római Birodalomban lehetett: a nyomvonal tükrözése, keményre döngölése, és esetleges végigrakása kőkockákkal.) A pilótafülkéből üres konzervdobozok kerülnek majd elő, az ezeken talált dátumokból derül ki (minőségét megőrzi: lásd a fedőjelölés első sorában J), hogy a lelet nagy valószínűséggel a rejtélyes XX. század végéről való (!!!), ami érthető módon a végsőkig fokozza a szenzációt: A huszadik, századbóóóól? Ejha!, ez aztán a valami!
A konzervdobozokat letisztogatják, különféle vizsgálatoknak vetik alá, a valódi rendeltetésükre, hogy ezekben vegyszerekkel tartósított élelmiszert tartottak, természetesen soha nem fognak rájönni. A robbanómotort is kezelésbe veszik a fizikához értők, és szép csendben évekig törik a fejüket, hogyan működhetett. Ahhoz képest, hogy azt sem fogják tudni, hogy pl. mi az a benzin, egészen közel jutnak a megfejtéshez, tényleg J
Ami viszont azt a bizonyos „Veszprémtej” feliratot illeti, hááát, itt aztán nem lesz hiány csalhatatlan elméletekben. Arra gyorsan rájönnek, és a parázs vitákba keveredett felek ebben az egyben még egyet is fognak érteni, hogy a felirat magyar nyelven van, ez nem lesz kérdés, hiszen egyértelműen azonosítható lesz a három magyar szóelem, a „vesz”, a „prém” és a „tej”. Ezek minden kétséget kizáróan közismert, érthető magyar szavak, a nagyobb kérdés inkább az, hogy mit jelenthetnek így együtt?
Végül a nyelvtudósok hivatalos közleményt tesznek közzé az interneten, melyben leszögezik, hogy „először is újra kell gondolnunk mindent, amit eddig a magyar nyelvről, illetve a magyar és az angol nyelv kölcsönhatásáról tudtunk, vagy tudni véltünk” „Azt eddig is tudtuk”, folytatja a közlemény, „hogy a XXI. században és feltehetően az azt megelőző időkben is, az angol nyelv hatása a magyarra igen erőteljes volt, és úgy tudtuk, hogy bár ez a hatás kizárólag a szókészlet nagymértékű és nagyrészt egyoldalú átáramlásában merült ki, a térségben nem volt még egy nyelv, mely ilyen nagymértékben engedett volna az angol befolyásnak, mint a magyar." "Most viszont", így a közlemény, "itt áll előttünk a legkétségbevonhatatlanabb bizonyíték, miszerint az angol nyelv részéről ez a presszió a magyar nyelvtani rendszert is érintette. A magyar nyelv azon formájában, ahogyan mi ismerjük és megőriztük, ennélfogva feltehetően egy régebbi, archaikusabb állapotot őrzött meg, a XX. századinál mindenképpen régebbit, mivel ebben az angol befolyás kevésbé érhető tetten."
A "Veszprémtej" mondat a közlemény szerint protomagyarra lefordítva annyit tesz, hogy: „Vegyen prémtejet!”
"Nyilvánvaló angol hatás", szól az indoklás, "hogy a „vesz” ige felszólító mód második személyű alakja semmilyen toldalékmorfémát nem kap, és lekopott a névszói tárgyrag is.” A közlemény kitér arra is, hogy a „prémtej” feltehetőleg nem egyéb, mint "prémes emlősökből lefejt tej", a magyarok, de feltehetőleg más népek is, de a magyarok biztosan, "rendszeresen fogyaszthatták prémes állatok tejét", már akik ezt megengedhették maguknak, mert "nyilván ez jóval drágább árucikk lehetett, mint a patás állatok teje, ami annyira közönséges volt, hogy nem is hívták „patatejnek”, megkülönböztetendő másnemű emlős állatok tejeitől, hanem egész egyszerűen csak „tej”-nek". Természetesen a legtöbben semmi különöset nem találnak majd ebben az elméletben. Mivel az emberiség ekkoriban már több, mint ezer éve nem fogyaszt semmilyen tejet, a feltételezés, hogy az ember valaha „prémes állatok tejét” fogyasztotta, semmivel sem tűnik majd bizarrabbnak, mint maga az, hogy gusztusa volt bármilyen állat tejét meginni. A közlemény kitér a „Veszprémtej” felirat szociológiai vonatkozására is: nagyjából korrekten elmondja, hogy ez egy ún. reklámfelirat, meg hogy a korabeli ún. fogyasztói társadalomban milyen szerepe volt a reklámoknak, melyeknek egy fajtáját alkotják az olyan hatalmas betűkkel rótt, rikító színű feliratok, mint amilyen ez lehetett újkorában, és melyeknek nem titkolt célja az volt, hogy minél harsányabban minél több embert minél több „prémtej” vásárlására buzdítson. És végül a közlemény leszögezi, hogy "a lelet mérföldkő a magyar nyelv kutatásában", minek hatására a magyar nyelv kutatóinak "újra kell fogalmazniuk alapvető feladataikat és minél többet megtudni erről az ún. anglo-magyar nyelvről", melyről "érthetetlen módon" eddig nem kerültek elő egyéb adatok.
És persze felbukkan majd a kocakutató is, aki nem kevesebbet merészel állítani, mint hogy a feliratot a szakma hivatott művelői teljesen félreértették. Ő a feliratot, mint cégnevet azonosítja: Veszprém városnév és a tej köznév összetétele, és elutasítja a hivatalos értelmezést, és vele együtt az angol nyelvnek a magyar nyelvtani rendszert a maga képére formáló befolyásáról szóló elméletet is. Rámutat, hogy abban az időben bevett szokás volt cégneveket alkotni a vonatkozó földrajzi név és a cég fő profilját kifejező köznév egy szóalakba sűrítése révén, és ezt példákkal is illusztrálja: Zalahús, Egervin. A szakma kacagva válaszol: ez mind szép, de mi bizonyítja, hogy valaha létezett Veszprém nevű helység? Természetesen semmi. Veszprém ugyanis szintén elpusztul a III. évezred első felében dúló háborúk valamelyikében, de el ám, az utolsó kőig. Várpalota, Ajka, Tapolca megmarad, de Veszprém úgy tűnik el nyomtalanul, mintha soha nem is lett volna.
De a kocakutató nem adja fel. Először is sietve megvádolja a hivatalos álláspont képviselőit, hogy maffiaszerűen szerveződve gátolják az egészséges tudományos vitához nélkülözhetetlen diskurzus kibontakozását, erővel igyekeznek elhallgattatni és nevetségessé tenni az ellenvéleményt képviselőket. Aztán, amikor a valaha volt Veszprém nevű (város? falu?) létezésének újabb közvetett bizonyítékaira bukkan, támogatókat szerez, mert, ugye, aki ellenségeket szerez, az mindig talál támogatókat is, legyen szó bármilyen őrültségről, hogy mint afféle második Schliemann Henrik, nekilásson és feltúrja a fél Bakonyt, de - természetesen nem talál semmit. Bolondnak bélyegezve hal majd meg, aki egy félreértett ponyvafelirat miatt túrt fel hegyeket, de azért annyira mégse sajnáljuk, nem lesz ez akkora nagy tragédia, mint ahogy most így hangzik, tele lesz az a világ más, hozzá hasonló bolondokkal.