Bálint Tibor: A FEJÉR LÓTÓL A ZOKOGÓ MAJOMIG - Első rész

„Egyike volt az erdélyi magyar irodalom nagyjainak. Aki lélek közelbe került vele, megismerhette, miből építkezik, hogyan formálja meg, azt, ami nehezen kimondható. Saját bőrén tapasztalta meg a legrosszabbat. Mártíromsága az érzelmek forrásából eredt. Bárhogyan is tagadta, élettapasztalata ráragadt novelláinak és regényeinek alakjaira, történeteinek mélységeiben felismerhetővé váltak vonásai, lelkének messziről látható katedrálisa. Bálint Tibor egyike volt a legőszintébb íróinknak. Talentumával az igazságot szolgálta. Irodalmi munkásságáért a megérdemelt Kossuth-díjat nem tudta kivárni. Egy csendes téli éjjel búcsúzott el ettől a világtól. Majdnem fiatalon.” – írja lapunk főszerkesztője, Böszörményi Zoltán Bálint Tiborról. Rövid, Kolozsvárról szóló írásokat közlünk a Zokogó majom szerzőjétől. 

Bálint Tibor

A FEJÉR LÓTÓL

A ZOKOGÓ MAJOMIG

(Mozaikok egy város vendéglátóiparának múltjából)

Első rész

Emlékeztető jelek

Magányosan kószálok Kolozsvár ódon utcáin, ahol minden csupa kő, vas és emlékeztető jel, és keresem a régi kávéházakat, hogy krónikát írjak a város vendéglátásának múltjáról. Egyik vendéglő üvegezett ajtója mögül zavaros fény szivárog a járdára, és a dobos a pokol szolgájaként buzgólkodva emberi agyvelőket igyekszik habosra fölverni egy óriási réztálban. Jólesne meginni egy pohár bort, és emlékező mosollyal, csillogó szemmel fölidézni ezt-azt; de megszaporázom lépteimet, hogy mielőbb kívül jussak az üvöltő, óbégató, kurrogó, görcsökben fetrengő zenészek alvilági körén, s amikor kissé megnyugszom, azt kérdem: miért nem tudunk mi már mulatni, csak inni, miért nem tudunk talpra ugrani a bo­rosüveg mellett egy szép eszmének tisztelegvén, csak duhajkodni? Tekints magadba, ember, huszadik század embere, álmélkodj el, s tedd kezedet szádra. Fölvidulni, pihenni térsz be a múlatóba, és csüggedten, fáradtan, pállott ruhában, rossz szájízzel fordulsz ki onnan. Kalandodat leckének fogod fel, és elhatározod, hogy többé nem térsz be hasonló helyre: elhidegülsz a társaságtól, a pincértől, a csapostól, a tükörtől és az oszlopoktól.
Bennszülöttként nehéz közömbösen félrefordulni e jelenségtől, vagy csak úgy megvonni a válunk, s én nem is teszem ezt. Én hinni akarom, hogy az enyedi Leányka nem duhajkodni biztat  és nem ricsajt csapni; nem vonaglani és fetrengeni vagy tétlenül pá­colódni egy sarokban. Ő múzsaként érinti mindazok homlokát, akik hajlanak a szépre, a költőire, akik olykor meghitt csendre és a szív muzsikájára áhítoznak az őrjöngésre bíztató ütemek helyett. Én máris hiszem, hogy a kávé illata jó szellemként fog lebegni Mátyás bölcsője körül...
Ebben a hitben állok meg a Zokogó majom romtelke előtt, kere­sem a Kispipa törzsvendégeit, elüldögélek a Vén diófa árnyéká­ban, vagy a Csizmadia-színben s vallatom a régi cégtáblákat. Az. egykori New York ablakán bepillantva pedig arra gondolok, hogy ódát kellene írni a kávéházról, amely az idők során sokszor körül­melengette és kézen fogva a közösség asztalához vezette a társta­lan gondolatot. Ahhoz az asztalhoz, amely gyakran nyikorgott a reánehezülő gondok alatt, de akár táncra is tudott perdülni a márciusi ifjak átforrósult örömétől. Ahhoz az asztalhoz, ahol egy ív-fehér papír mint a magasból hulló fénykéve világított be egy-egy szegletet, vagy lobbantotta lángra az írói varázslat csipkebokrait; ahhoz az asztalhoz, ahol vékonypénzű és vékony kabátú emberek is melegedhettek néhány órán .át a nagy gondolatok tüzénél, s mint Bölöni Farkas Sándor mondotta volt, megértek az egyenlőségre: ahol magyarok, románok, szászok szót értettek egymással az idők során.
 

Kezdetben vala a fogadó
 

Városok történetében és fejlődésében sokat mond az, hogy lakói mikor ismerték meg a legfinomabb falatokat és a babkávé zamatát. ­Kezdjünk hát a krónikához.
Talán egy kis előzménnyel kellene kezdeni. Például azzal, hogy Kolozsvár legnagyobb szülötte, Mátyás király kezében jó félezer esz­tendővel ezelőtt megcsillant már az aranyvilla, és fényével bera­gyogta ama tudósok, és bölcsek arcát, akik a világ mibenlétéről  tár­salogtak, s akik még a kezükkel ragadták meg a sáfrányos léből kiemelt hatalmas húsdarabokat, hogy a tányérként használt kenyér­szeletekre fektessék. Mátyás minden mozdulata, amellyel a villa egy-kis ívet írt le a lakomai asztal fölött, Erdélyt is közelebb vitte a humanizmushoz. Példa volt és jeladás, hogy Európának ezt a részét is mihamarabb össze kell kötni a műveltség távolabbi csillagaival. Erre gondolhatott, vidáman és fenségesen társalogva, ide is, oda is figyelve, s noha bőségesen evett az udvari lakomán, bizonyára nem­csak az új és varázslatos evőeszköz, de szellemének ragyogása is megóvta csodálatos tisztaságát, amelyről udvari történetírója, Anto­nio Bonfini regél.
 Mi most ne menjünk vissza oly messzire. Ott kutassunk a kró­nika meg-megszakadó és szeszélyesen összekevert lapjai között, ahol a FEJÉR LÓ álldogál az emlékezet fakó pokrócával letakarva, vagyis ahol az a cégér díszelgett még a múlt század elején, a Vi­gadó kibérelt épületén, amely később ország háza lett. A sokszor emlegetett 1798-i nagy égés után, elégvén a tanács háza -- igy szól egy közgyűlési végzés —, a rendes gyűlés főbíró Szathmári Pap Zsigmondnál, később Mátyás születési házánál, majd a város mo­nostor utcai FEJÉR LÓ vendégfogadójában tartatott.
De volt már akkoriban néhány más fogadója is a városnak. Az élelmesebb vállalkozók a Kültorda utca mentén tárták végre kapui­kat, mert nemcsak a patkó vásott el a nagy utakon, de a lovak is mielőbb jászol elé kívánkoztak, és az utas, naphosszat a kerekek fölött imbolyogva, illatozó pecsenyéről s egy messzely borról ábrán­dozott. Egyik A SZARVASHOZ, a másik A HUSZÁRHOZ cí­mezte fogadóját, a harmadik a CSILLAGnál vélte meglelni sze­rencséjét. Pávics János urambátyám pedig, aki szomorúságra haj­lóbb lehetett, a temető szomszédságában vert tanyát. A vásártéren a VERES FOGADÓ, a Külmonostoron a VERESKERESZT fo­gadta be a fáradt és éhes utast, s HÁROM LILIOM néven külön vendégfogadójuk volt az izraelitáknak...

A mértékletességi egylet

„Kezdetben vala a fogadó” -- idéztük a múltat —, de ez már nem a kezdet, hanem a virágzó reformkorszak, amely nemcsak me­sepalotákat varázsolt elő, nemcsak tüneményes épületeket emelt és hidakat vert folyók fölött, de virágot hajtott Bacchus kebelbará­tainak orrán is.
 Kolozsvárnak két napilapja, féltucat hetilapja és képes folyóirata volt, s immár a második könyvüzlete nyílt meg; római katolikus gimnáziumokkal, református és unitárius főtano­dákkal dicsekedhetett; volt könyv- és kőnyomdája, zenekonzerva­tóriuma, a nemzeti színház folyvást szilárdult: koszorú, taps, fák­lyás zene tette feledhetetlenné Thália áldozói előtt Kolozsvár lelkes közönségét.
És természetesen növekedett a szesztermelés. A század elején, 1808-ban feleannyi árus mérte a pálinkát s vágta eladásra a do­hányt, mint ahány „koppasztott" libát árult. A krónikás azonban mégis sóhajtva említi a szűkös szórakozási lehetőségeket. Midőn eljött a tél —panaszalja —, a pihenés, a vidámság időszaka, az ifjú s meglett férfi, viruló hölgy és az élet javában levő nő örömre készülve vigadóba ment; az álarc pajzánkodása s a tánc szilaj kedv­telése volt az egyetlen kínálkozó öröm. Nem volt, ami a képzel­met megragadja, szépségével bájolja, költészetével fölemelje.
Az ötvenes évek elején már 126 kereskedőnek volt kocsmárlási joga, s így hát nem csoda, ha előbb-utóbb megszólalt a józanság hangja is. Nagy Ferenc 1844. agusztus 20-án nyomtatott körlevelet intézett a vármegyék főbb tisztviselőihez, arra kérvén feleletet, hogy kinek-kinek a kerületében mennyi pálinkát főznek s fogyasz­tanak el, s hogy milyen befolyást gyakorol a pálinkaital a nép erkölcsére és a bűnügyek szaporodására. Rá két esztendőre pedig megalakította a Kolozsvári Központi Mértékletességi Egyletet. A tagoknak a kötelező levélmintán az alábbi ígéretet kellett tenniük:
„A mai naptól fogva semmi néven nevezendő pálinkát, rozso!ist, puncsot,rhumot, arrachot nem iszunk, kivéve ha az orvos rendeli egészségi tekintetből, amíg a betegség elmúlik,. A pálinkaitalról másokat is lemondásra bírni igyekszünk."
Nem ok nélkül gyanítjuk, hogy már abban az időben is voltak megértő orvosok, s azt is sejtjük, hogy a lemondásra bírás olykor épp egy-egy kupica vagy több kupica rozsolis, puncs, rhum mellett folyt.
Messzi vizeken túlról akkoriban érkezett haza egy nagy férfiú, aki a józanság dolgát is józanabbul látta sok más embernél: Bölöni Farkas Sándor, az észak-amerikai utazó és naplóíró. Kortársai a szabadság bibliájának, remények ébresztőjének, nagy tettek ihlető­jének tekintették útleírását. Széchenyi István szerint a könyv „hasz­na honosainkra felszámíthatatlan". Wesselényi Miklós úgy véli, hogy a magok, amelyeket Farkas Sándor elhintett, már csíráznak, s egykor bizonyára óriási fákká növekednek, George Barit pedig azt írja, hogy a könyvet a balázsfalvi szemináriumban is érdek­lődéssel olvasták. A mű nemsokára újabb kiadást ért meg, majd rá­került a tiltott könyvek jegyzékére...
 

Biasini táltosai

Bölöni Farkas Sándor Európa nagy nemzeteitől s az Atlanti­-óceánon túli új világból tanulta el a korszerű intézmények létesí­tésének módját és szükségességét. A politikai és a hírlapirodalom fölébresztette a népek közötti gyakoribb érintkezés vágyát, és a gon­dolatok és eszmecserék nagy forgalmát. Bel- és külföldi utazók jöt­tek-mentek, s Kolozsváron nem volt őket ízléssel, kényelemmel elfogadni képes szállóhely, csak régi szabású vendégfogadók. Bölöni mindezt elpanaszolta talján barátjának, Biasini Kajetánnak, a híres vívómesternek, s arra ösztönözte, hogy nyisson szállodát, mint más városokban van, állítson bérkocsit, rendezzen bálokat a közönség mulattatására, hogy az osztályok egymáshoz jobban kö­zeledjenek és az egyenlőségre megérjenek.
A derék olaszban volt üzleti érzék. Egymás után hozta létre a polgárosodás és a műveltség mindennapi intézményeit. Helybeli közlekedésre fölállította a bérkocsit, távolira, a Kolozsvár—Budapest s a Kolozsvár—Szeben—Brassó—Bukarest közötti útvonalra a gyorskocsit. Régebb ugyanis a fuvarozást kelet felé román fuva­rosok végezték, magas kerekű, nehézkes, ponyvás szekereik elébe 6-8-10 ló volt befogva. „Úgy éreztük magunkat az első ülésekben — emlékezik Podmaniczky Frigyes báró —, mint mesében az az em­ber, aki hogy ébren maradjon, magát tövissel rakatá körül." Biasini táltosai 1836-bon az addigi három nap helyett tizennyolc óra alatt röpítették át a tízszemélyes fogatot Kolozsvárról Nagyváradra. Minden vasárnap indult egy-egy gyorsszekér a pesti Tigris szálloda e1ől, a Szél utcából, és szerdán délután érkezett meg a kincses vá­rosba.
1842. május 1-én ezt az utat tette meg Vahot Imre, Petőfi ver­seinek első közreadója, a pesti konyhaművészet és kocsmavilág leg­alaposabb ismerője. Ő is Biasini „passagerjének" állt be, s együtt ér­kezett Erdélyi János költővel, aki annyi sok szép költeménnyel ál­dozott annak a földnek, amelytől a nevét kapta. Most is fadisóha­tott:
Üdvözöllek, Erdély, bérceid között,
                 Lelkem feléd már úgyis rég sóvárog ...
 

A nagy képességű és élelmes Biasini úgy vélte, hogy ha valaki fuvarozza az embereket, hát magának fuvarozza, s a személyszál­lítás megszervezése után más vállalkozásba kezdett: megvette a Szacsvai-féle fogadót a Kültorda utcában, s előtte a só-útig hat öl széles helyet foglalt le. Az a célja, mondta a régebbi vívómester, aki máris odahaza érezte magát, hogy minden kisebb és nagyobb állású és sorsú utazók teljes megelégedéssel szállhassanak oda, ami a város díszét és becsét emelje. Mivel pedig más városok példája szerint szükséges, hogy a kávéházak előtt padok és asztalok legye­nek, hova az úri utazók és vendégek leülhessenek és hírlapot ol­vasva maguknak üdülést szerezhessenek, a helyet elegyengettette s fákat ültetett, hogy azok adandó esetekben a dühös bivalyoktól is védjenek ... A gyorskocsi negyedik esztendejében megnyitotta szép és kényelmes szállodáját, kibérelte a város vigadóját, divatba hozta a virág- és narancsbálokat, s amint  azt az Erdélyi Híradóból tudjuk, olyan előkelő vendégei voltak, mint bajor generál Hertlin báró és Ghika György herceg. No meg Petőfi, aki 1847. október 21-én mint nászutas étkezett Kolozsvárra, ahonnan ezt írta barátjának, Kerényi Frigyesnek:
„Midőn beértem Kolosvár külvárosába, hirtelenében azt gondoltam, hogy Debrecenbe jutottam: apró parasztházak s az utcán  feneketlen sártenger; de amint berobogtunk, a magyar-kapu alatt a városba: megváltozott a világ, s nagyot lélekzettem örömemben, hogy istennek hála csalódtam ... benn valék a kicsiny, de élénk és kedélyesen tarka Kolosvárban, mellynek utcáit most gyönyörrel szemlélem a Biasini fogadójának egyik ablakából ..."

Különben a derék olasz, aki oly sok jót tett Kolozsvárnak, az 1841–1843-i országgyűlés ajánlatára nemesi rangra emeltetett.
 

Hangolnak a muzsikusok

A muzsikusokkal emlékezet óta nem volt baj, de az 1848-as esküdt községi gyűlésben Diószegi Vas Sámuel fölpanaszolta, hogy az elsőkarbeli zenészekkel nem tud egyezni, oly rendkívüli fizetést követelnek. A tanács maga elé hívatta a cigányokat, engedékeny­ségre intette őket, és azok sok húzódozás után egy estére 50 váltóforintot elfogadtak. De ügyük mostantól napirenden volt. Pa­naszkodtak, dicsekedtek, mentegetőztek, fogadkoztak, előnyökért folyamodtak. Még hazaszeretetüket is bizonygatták, ami nem is volt túlzás: Ditzi Károly vajda és Pongrácz Lajos, a Kolozsvári Zenész Társaság igazgatója ugyanis a huszonöt tagot kitevő zenekar nevében azt kérte, hogy az új törvény szerinti újoncállításra ne kényszeríttessenek, hanem mint régen is, az egész kolozsvári zene­kar két újoncot pénzen fogadva állíthasson...mert igen nehéz egy ze­netestületi tagot kiképezni; ők egy évtized óta úri pártfogás és a saját áldozataik által arra igyekeztek, hogy ebben a szép városban a zenészeket mint csak kitartó munkával tökéletesíthető művésze­ket minél magasabb fokra emeljék, muzsikájukkal vígságot és meg­elégedést szerezzenek. Ifjaik nemcsak a honi, de a külföldi zenészek dalt alkotó és versenyző művészeivel is bátran szembeállnak, vészes időben pedig hazájukat vérükkel és életükkel védelmezni legszen­tebb kötelességüknek ismerik el ...

Folytatjuk...