Bálint Tibor: A FEJÉR LÓTÓL A ZOKOGÓ MAJOMIG - Második rész

"Tulajdonképpen ez a romantikája a Zokogó majomnak, s nem az, hogy ott az erdélyi konyha ismert inyencségein kívül valami más különlegességet is lehetett kapni. Zokogó majom... De vajon ki volt a névadó? Én, amikor regényem címéül kölcsönvettem a szellemes firmát, amelyről úgy éreztem, hogy Kolozsvár sorsát, történelmét jóban és rosszban egyaránt kifejezi, azt a változatot éreztem hitelesebbnek, amely szerint Hektornak, a pikolónak volt ebben a legnagyobb, a kezde­ményező szerepe." - Bálint Tibor sorozatának első részét már közöltük, most a második részt olvashatják.

 
Bálint Tibor

A FEJÉR LÓTÓL

A ZOKOGÓ MAJOMIG

(Mozaikok egy város vendéglátóiparának múltjából)

Második rész

Egy legendás főpincér és Bem apó prímása
Ellobbant a forradalom nagy lángja, fogcsikorgató düh, vér és fájdalom sötétlett a nyomában. Milyenné lett a polgári élet, amely oly szép virágzásnak indult három évtizeddel azelőtt? A nemesség visszahúzódott vidéki birtokaira, és a „csak azért is átvé­szeljük" összehúzott szemöldőkű türelmével, tétlen ellenállásával böjtölte ki a jobb napokat, amikor a bosszúálló őrjöngés után talán méltányosan egyezkedni lehet majd a császárral. Minek és kinek is nyitottak volna kávéházakat, amikor a besúgók tekintete még a kávéscsészéket is gyanakvón tapogatta körül, s egy följegyzés szerint a sétabot támadó fegyverré avanzsált. A mélyen izzó fájdalmat a kocsmárlási joggal bíró iparosok oltogatták: 1643 ipa­rosból 102 volt ser-, bor- és pálinkaárus.
A kávéházi, éttermi életet az egyletek, „klubok" pótolták ab­ban az időben. Ott volt a NEMZETI KASZINÓ, amelyet még Bölöni Farkas Sándor hívott létre, a TARSALKODÓ és a TI­VOLI, Szeliga József étterme, ahova az urak be-beültek tarokkozni, adomázni. Később, a kiegyezés éveiben az egyletek társadalmi ré­tegződés szerint alakulnak. Az ÚRI KASZINÓ báró Jósika há­zában volt, ott évi díjként 25 forintot szedtek; a POLGARI TÁR­SALKODÓ a báró Apor ház felső emeletére költözött 1843 óta, s évenként 9 forintért lehetett látogatni; az IPAROSOK EGYLETE a Nagypiac soron, a Hincz házban rendezkedett be, és 138 rendes tagjától mindössze 4 forintot követelt. Biasini szállodájában és ét­termében is megnőtt a forgalom, s előkelő, sőt híres vendégek dol­gában csak a NEMZETI SZÁLLODA ÉS VENDÉGLŐ kelhetett vele versenyre. A Kelet című napilap 1879. szeptember 12-i szá­ma szerint Kolozsvár közönségére páratlan élvezet vár, mert Joa­chim, a hegedűkirály, és Brahms, az európai hírű zongoravirtuóz és zseniális zeneszerző még a hó folyamán Kolozsvárra jön, és hangversenyt ad. Olyan szerencse ez, amellyel csak Liszt látogatása vetekedhet...
A hatalmas sikerű hangverseny után Brahms és Joachim a város néhány vendéglátó előkelőségével és zenei kiválóságával a Nemze­tibe ment át vacsorázni, ahol Bem apó egykori prímása, Salamon János muzsikált. A szálloda és étterem a későbbi New York helyén állott, és egyemeletes épület volt. Brahms­nak gazdag tapasztalatai lehettek már a magyar cigányzenéről, de Joachimot bizonyára hegedűsként is jobban érdekelte most a sírva vigadás mesterének játéka. Salamon János nem is vallott szégyent, sőt úgy játszott, hogy Joachim az egyik szám után oda­hívta magához, kezet szorított és koccintott vele; de ez csak az egyik emlékezetre méltó dolog, mert ami utána következett, az sem igen fordult elő akkoriban a világon. Miután a két nagy ven­dég megvacsorázott és tíz óra körül pihenni indult, a lépcsőn föl­felé lépdelve megállt, mert tisztán hallotta, hogy valaki Bach Chaconne című, szólóhegedűre írott művét játssza. Egymásra néz­tek: vajon ki lehet az? Talán másvalaki is koncertezik Kolozsvá­ron rajtuk kívül? A portán érdeklődve végül azt a meglepő választ kapták, hogy a hegedülő nem lehet más, csak a szálló főpincére, akit Nagy Gábornak hívnak.
Mindezeket a 85 esztendős Lakatos Pista bácsi közléséből tud­juk, aki építész és zenetörténész egy személyben. Azt is ő meséli el, hogy a legendássá vált főpincér egyike volt Kolozsvár legjobb műkedvelő hegedűseinek, s vonósnégyese rendszeresm szerepelt a jótékony célú zenei rendezvényeken.
A század végén lebontották a Nemzeti Szálló egyemeletes öreg épületét, s Pákéi (Pékey) Lajos, a kiváló építész, a Mátyás-szobor talap­zatának és az unitárius kollégium épületének tervezője megbízatást kapott egy világvárosian előkelő és kényelmes szálló megtervezésé­re. Így épült fel a HOTEL NEW YORK eklektikus stílusban, s a századforduló táján emelt más házak között mindmáig belváro­sunk egyik legtekintélyesebb épülete. Az önérzetnek ezzel a fel­hőkarcolójával mintha új korszak nyílna meg és sorra nyitná a vendéglők és kávéházak, éttermek, éjjeli mulatók, kaszinók, klu­bok, egyletek ajtait. Hiszen a századforduló puszta szóból világ­hangulattá vált; annak a kifejezőjévé, hogy valami végképp és fáj­dalmasan elmúlik. A polgárság azonban végre nagykorú lett, meg­szabadult a felsőbb rétegek gyámkodásától, mind erősebben hal­latta hangját a politikában, s átvette a szót az irodalomban. A századforduló embere a teljesebb megismerésre törekedve egyebek között fölfedezi a szagok és az ízek birodalmát és az érzékterü­letek egybejátszását. Aztán meg a polgárság ott akart lenni a friss hírek forrásánál, véleményt akart mondani a világ alakulásáról, s számára minden új kávéház, bensőséges gyülekezőhely szellemi nye­reség volt; a kereskedelmi utazóknak, birtokosoknak, közvetítőknek pedig mindezen felül még anyagi nyereség is.
Pillantsunk bele a New York szálloda és kávéház vendégköny­vébe: Gróf Bethlen Arpád birtokos, Pékty Ferencné birtokosné, Majevsky Sándor lovag, birtokos; Báró Bálintitt József birtokos, id. Daniel Gábor főreadiházi tag; Sargati Sarolta magánzáné, Deés; Winkler Ottó utazó, Lipcse... Talán  ehhez az 1897-es bejegyzéshez hasonló előkelő névsor az oka annak, hogy a város egyszerűbb  polgárai elérhetetlenül fényűzőnek képzelték a New Yorkot, s hogy mindjárt megnyitása. idején egy kedves és tanulságos anekdota született róla. Eszerint egy rangrejtve utazó nemesember, aki tájékozódni kívánt a közállapotokról, betévedt ebbe a ragyogó kávéházba, és egy csésze feketét kért. A pincér azonban, miután végigmérte szerény öltözetében, szóba sem akart állni vele, amíg frakkban s lakkcipőben nem jelenik meg. A rejtélyes vendég' szó nélkül távozott. Egy óra múlva a legelőkelőbb .öltözékben tért vissza, egy veder kávét kért, és mindjárt belegyömöszőlte sujtásos- zsinóros mentéjét: „Nesze, ruha., igyál kávét, mert neked hozták, nem nekem!" — kiáltotta.

A góré támogatást esd
Amikor Kelemen Lajos, a híres erdélyi történész, K. Fodor Já­nossal 1902-ben kiadja a Kolozsvári kalauzt, már egy polgáro­sodó nagyváros házigazdájaként vezeti az idegent és ajánlja az egyfogatú és a kétfogatú bérkocsit, amely a vasúttó1 a városba visz, onnan pedig kívánságra a Vigadóba, a Színházba, hangver­senyre vagy más előadásra. A NEW YORKban és a KÖZPONTI­-ban, ahol elsőrangú konyha és kávéház van.(...) Megtudjuk, hogy Biasini turistaszállójában a gyertya külön 30 fillér, hogy meg lehet szállni az ANGOL KIRALYNŐ-nél is, de a szerényebb igényűek jobban teszik, ha egyenesen a MAGYAR KORONÁ-ba indulnak.
Aki enni és inni óhajt, annak rendelkezésére áll az Úri kaszi­nó, a Központi, az Iparosok háza, a Pilseni ősforrás, a Kispipa, a Hercegovina, a Sétatéri kioszk és a Csizmadia-szín. A kávéházak közül a legelegánsabb a Kikaker új helyiségével és szecessziós fes­tésekkel, utána következik a Nagy Gáboré, a Bánffy ház udvarán kerttel, az Európa, ahol főként hideg étkeket és palacksört szol­gálnak fel, az Orient, a Hungária és a Szecesszió. Kolozsvár élénk kultárváros, de lakóinak száma még 1910-ben is csak hétszázzal haladja meg a félszázezret. Ehhez viszonyítva gyanús gyorsaság­gal szaporodnak a kávéházak: ha átlapozzuk a korabeli újságokat, észrevesszük azt az ijedtséget és zavart is, amellyel egy-egy újsü­tetű tulajdonos reklámoztatja frissiben megnyitott üzletét. Néme­lyikük már nem is csak kéri a közönség támogatását, hanem pártfogásért esd, mint például Heiman Sándor, a JÓKAI  KAVÉHÁZ tulajdonosa, aki reggelig nyitva tart, és a farsangi idény alatt éjfél utánra friss korhelylevest ígér mindenkinek, bizonyára füg­getlenül attól, hogy nála kedvesedett-e meg a vendég, vagy már betintázva jött hozzá.
 Vannak azonban fölényes és magabiztos vállalkozók, akik nem félnek sem versenytől, sern válságtól, s a holnapot még a mánál is pezsgőbbnek látják. Ilyen a CZELL FRI­GYES ÉS FIAI brassói cég, ez megvásarolja a legrégibb sörgyá­rat, amelyet a monostori rend létesített 1579-ben. Az összes ét­termeket és mulatóhelyeket ő látja el a híressé vált Czell-sörrel, s maga is csarnokot nyit a város szívében, a Mátyás király téren.,
A Rónai-mutatóban, amely Biasini szállodájának a keretében nyílt meg, az első magyar kabaré- és varietétársulat a világ leg­nagyobb csodáját ígéri Aga, a lebegő hölgy személyében, míg a sétatéri kioszkban Földesi Szerén, az első magyar cigányprímasnő muzsikál .. .
Egyébként egy csésze törökkávé ebben az időben 20 krajcár. volt, egy pohár sör 7 krajcár.
Az imént fölbukkant az egykori Nemzeti szálloda és étterem legendás főpincérének, Nagy Gábornak a neve. Ekkor már a Köz­ponti szálloda, kávéház és étterem tulajdonosa, s új szakmájában is őt övezi a legnagyobb tisztelet és megbecsülés. A művészlelkek nem a New Yorkban, hanem őnála szállnak meg, a világ bármely részéből érkezzenek is: ennél a művelt, zeneértő embernél érzik a legjobban magukat, aki a vendéglátóipar valóságos reformátora. Ő javasolta elsőként azt is, hogy Kolozsváron nyissanak külön iskolát pincérek és szakácstanulók részére, s abban tanítsanak illem‑ és fölszolgálástant, szakácsművészetet, borászatot, pincészetet, üz­leti kalkulációt, könyvviteli ismereteket, idegen nyelveket, s csak az iratkozhassék be a szakiskolába, aki elvégezte a négy középis­kolai osztályt.
 Nagy Gábor oly kiemelkedő egyénisége volt a város polgárosító tőrekveseinek, mint a maga idejében Biasini. Nem cso­da, hogy halálakor Dr. Nagy Károly református püspök búcsúz­tatta, s az összes cigányzenészek egyesített zenekarának gyászin­dulója kísérte.

Világháború lett, kérem ...
Nem múlik el évszak, hogy Kolozsváron ne nyílna ismét egy­két újabb vendéglő, kocsma. Pedig akkor már baljós várakozással volt tele a világ, ha nem is lehetett sejteni, hogy Szarajevó miféle tragédiának lesz az első jelenete. A vendéglősök 1914. január 3-4. között Marosvásárhelyen kongresszust tartottak, és figyelmez.tették a közvéleményt arra, hogy a pénzügyi hatóságok korlátlanul osztogatják az italmérési engedélyeket, aminek következtében egyik vendéglő a másik után megy tönkre, s azt is hangoztatták, hogy az iparág létét alapjaiban érinti a vasárnapi általános munkaszünet.
A méltatlankodók hangját azonban hamarosan elnyomta ágyúdörej, és a Vendéglősök Naptárában Vénfogadós álnéven valamelyik irodalombarát kávés vagy főpincér poémát írt a nagy drámáról:
Világháború lett, kérem, amelynek parázsa
 A föld minden csücskét lángra lobbantotta

Egy másik évfolyamban viszont már a francia konyha leg­újabb különlegességeire hívja fel a figyelmet a szolgálatos ínyenc­mester; közöttük elsősorban a szamár-, macska- és lóhúsra, a ku­tyahússzeletkékre és a patkányból készült csemegékre, mintha a párizsi kommün válságos napjait akarná cinizmusból fölidézni.
Bizony nem ment valami fényesen a vendéglősöknek és a ká­véháztulajdonosoknak sem, hiszen hús hiányában alig lehetett összeállítani egy tisztességesebb étrendet, a kávékészlet pedig oly kicsi volt, hogy déli félháromtól este nyolcig nem volt szabad feketét kiszolgálni. A Malom utcában, a Szénatér környékén s a város néhány eldugott részében lómészárszék- és hentestelep nyílt, de hűtőgépek nem voltak, és annyira tisztátlanul kezelték a húst, hogy a város lakói felhördültek, és a sajtóban körriport jelent meg ezzel a kiáltó címmel: Dögbús-telepek a belvárosban!
Aztán kikezdte a vendéglátóipart száz más baj is. A kolozs­vári pincérek helyzetük javításáért mozgalmat indítottak, rögzített fizetést és százalékot akartak. Mert igazságtalan, mondották, hogy míg a nagy kávéházak pincére 500-600 koronát is megkeres, a fölszolgáló pincér három hónap alatt a markába csúsztatott bor­ravalóból sem tud egy cipőre valót összehozni.
Ebben a hangulatban szinte komikusan hatott a kéttucatnyi kávéház és vendéglő előkelősködő címe: THALIA, EURÓPA, GRAND CAFFÉ, WESSELÉNYI, HINDENBURG...
A Jókai utcában, sarokra építve működött a TRANSILVANIA kávéház, amely szerény táblácskán hirdette előkelő nevét. Kilenc­száznégytől a háború befejezéséig sok kézen ment át, legutoljára a Giza nénié volt. Neszményi Böske tíztagú női zenekara muzsikált esténként a kávéházban, de a hölgyek szívesebben ültek az, asztaloknál fiatal tisztekkel és uradalmi tiszttartókkal, mint arniyen szívesen és jól muzsikáltak. Giza néninek sok baja volt a rendőrséggel és az erkölcsös riporterekkel a lányok miatt, akik sehogy sem akarták tűrni, hogy a rendőrség beleszóljon az életükbe. Giza néni akkor jött ide  — mondja a nosztalgikus riporter —, amikor a háború kitört, s akkor ment el, amikor Linder hadügyminiszier „Nem akarok több katonát látni!" kijelentése pontot tett a végére. Nem lehet tudni hogy volt-e valami összefüggés Linder kijelentése és Giza néni távozása között, elég annyi, hogy szélnek eresztette a lányokat, és eladta a kávéházat.
Tovább virágzott azonban a várfal tövében, a Búza utcában a város legelegánsabb és legdiszkrétebb mulatója. Ide jártak valamikor a kolozsvári notabilitások, legtöbbnyire tisztes és nős emberek ... Szépen berendezett hely volt, tükrökkel, pálmákkal. Nagy társaság jött itt össze annak idején. A szegletekben úri murik folytak, 60-100 koronában számítottak egy üveg pezsgőt, s gyakran megesett, hogy valaki egy ezrest hagyott ebben a mulatóban. A legjobb palik közé tartozott egy gyáros, akinek a neve aranybetűkkel volt beírva a mulató történetébe...

A búskomor fiekkenkirály
Rápolti József, a népszerű flekkenkirály a kolozsvári elme­gyógyintézet lakója lett 1922 nyarán. Az utóbbi idők rossz üzlet­menetei tették tönkre — szüntelenül panaszkodott kartársainak, hogy vendéglője nap nap után ráfizetéssel dolgozik, s ez úgy megviselte, hogy búskomorságba esett; aztán hirtelen kitört rajta a téboly, és be kellett szállítani az elmekórházba. Ugyanez év októ­ber elején Szinetár József, a DACIA kávéház tulajdonosa felosz­latja üzemét, és tizenegy üzlethelyiséget szab ki belőle. Hason1ó gondolattal foglalkozik Falk Imre, a PARK KAVÉHAZ góréja is. Rá egy esztendőre Kassay Károly, az EURÓPA kávéház tu­lajdonosa, nem bírván a fokozódó költségek terheit s a nagy adót, annak ellenére, hogy a kávéháza a főtéren egyedülálló üzlet volt, eladta az Albina banknak. E válság megértéséhez tudnunk kell azt is, hogy Costin pénzügyi főtisztviselő az ugyancsak válságba jutott román opera támogatására kétszáztól négyszáz százalékig emelte a vendéglők és kávéházak zenei adóját. A tulajdonosok száztagú küldöttsége tiltakozást jelentett be, és sztrájkkal fenyege­tőzött, végül is a háború alatt bevezetett napidíjat a prímás esetében ötvenről harmincra, a többiekét huszonötről tízre csökkentették, azzal az érveléssel, hogy a zenészek a napidíj mellett továbbra is tányéroznak.
 Erre aztán Puskás Béla, Körösi Dudu és a többiek bemondták, hogy eltörött a hegedű, vagyis sztrájkot hirdettek... A pincérek 20%-ot követeltek a jövedelemből, a tüdőbetegek számára szanatóriumot s a 19 évesnél fiatalabbak részére az éjjeli szolgálat eltörlését. Ezek a mozgalmak elsősorban mégis a vendéglátóipar fejlettségét bizonyítják, mint ahogy az is becsü- letére válik Kolozsvár városának, hogy 1922 tavaszán megjelenik a Hotel című lap első száma, amely beköszöntő soraiban együttműködést hirdet a szállodások, veneléglősök, kávésok, cukrászok, kocsmárosok között. Egy esztendő múlva pedig új folyóirat indul be Alimentatia — Élelmiszer címmel.

Vargabéles repülőgépen és a tizermyole karátos húsleves
Krónikánk vége felé közeledvén hadd szóljunk inkább mégis a boldogabb időkről, amikor egy enyedi bortermelő gazda a hordójára fölugorva szétkiáltozta, hogy csak egy lej litere a tisztán kezelt Leánykának, míg kissé odébb tőle huszonöt baniért árulták a tojást.
A húszas évek második felétől az ismétlődő gazdasági válságig s annak kiheverése után a második világháború előestéjéig új föllendülés következett az egész ország s Kolozsvár életében is. 1930-ban már 29 étterem, 7 nagyobb kávéház, 14 cukrászda és 12 szálloda volt bejegyezve; a lakosság száma 98 555.
A kávéház most már valóban az a hely, aminek szánták: friss értesülések forrása, vélemények cserehelye, eszmék pezsdítője, vitafórum, fáradt idegek pihentetője, távirati iroda, apró kölcsönök kamat. nélküli hitelbankja, szabadegyetem, facéroknak és vékonypénzűeknek második otthon, hiú embereknek színpad, amelyen tetszés szerint bármikor fölléphetnek, hogy- magukra tereljék a figyelmet. Mesélik, hogy például Szabó Dezső, noha szűkmarkú volt, bőséges borravalót adott a New York-beli pikolónak, csak hogy valahányszor társaságban látja, bizonyos időközökben menjen oda az asztalához, hajoljon meg, és szóljon így: „Szabó Dezső író urat kéretik a telefonhoz!"
 Különben a két világháború között a kávéházak nevezetesebb irodalmi események színterei is voltak: az Unió utcai nagykávéházban állott a Helikon-asztal, ahol a folyóirat s a Pásztortűz szerkesztői, vidékről belátogató munkatársai is megfordultak; az Európa kávéházban volt asztala S. Nagy Lászlónak, a leghosszabb életű erdélyi lap, az Erdélyi Szemle főszerkesztőjének; a New Yorkban pedig a Korunk asztala és társalgási szeglete, a Dumaposta már a maga idejében fogalommá vált, hiszen ott itta feketéjét a Mord Major: Gaál Gábor.
Az óvári KISPIPÁban főtt a világ legfinomabb, tizennyolc ka­rátos aranypöttyöktől ragyogó húslevese. Borbáthné főzte ezt a csodálatos húslevest, mint ahogy ő volt a párolt és sült húsok leghíresebb szakácsnéja is. Akik megszokták a konyháját, követ­ték őt életének minden fordulóján, s még akkor is nála étkeztek, amikor a háború után, csábító kis vendéglőjét föladva, a lakásán terített meg naponta négy-öt tucatnyi rajongójának és tisztelőjének.
Élt akkoriban Kolozsváron egy alacsony, vékonyka ember, Szita Károly urambátyám, neves karmester és zenetanár egy sze­mélyben. Nem lehet tudni, hogy a neve hasonult-e hozzá, vagy ő a nevéhez, mert úgy mondják, valóban szitakötőhöz hasonlított. Ennek ellenére nagyevő volt, soha be nem telt a jó falatokkal.
 Akkoriban vette volt át a CSIZMADIA-SZINt a Szentegyház utcában az ugyancsak alacsony, de 110 kilós Orosz bácsi, aki önérzetes ember volt, s lehetetlennek tartotta, hogy a felesége kony­háján jól ne lakjék ez a semmi kis karmester. Meg is hívta ebédre, részint szánalomból, részint becsvágyból. Szita Károly evett, evett, sokáig és sokfélét, végül elvörösödve zavartan falállt, hogy ő min­dent köszön, de most már mennie kell. Orosz bácsi sértődötten kérdezte:
--- Ugyan hova siet úgy?
Szíta szomorúan nézett maga elé.
-- Valahol csak ebédelnem kell ...
Lehet, hogy a sok finomsággal nem tudott betelni, az ajzotta föl ezúttal is: a vegyeskáposzta, a háromszínű-tál, amely a Csizmadia-színnek ebben az időben különlegessége volt.
A Kispipáéval vetekedett ebben az időben a DARVAS-féle ven­déglő hírneve, s ha egyszer megírják az erdélyi gasztronómia fej­lődését, azt a családot külön fejezet illeti meg benne. Darvasék hegpompásabb s máig is utánozhatatlan különlegessége a vargabéles volt, s aki megkóstolta, azt mondja, hogy utána hiába kísérlete­zett ő maga is, hiába tért be száz más előkelő konyhára, mert olyat többet nem evett. S ne gondoljuk, hogy ez túlzás, mert Darvaséktó1 még a háború alatt is repülőgépen vittek friss var­gabélest Pestre, ahol mégiscsak konyítanak valamit a sütéshez, főzéshez... Vajon mi lehetett a titka Darvas mamának? Valaki azt mesélte, hogy egy ízben nem kapván tehéntúrót, savanyított tejet vásárolt a piacon, hiszen már nem mondhatta vissza a ren­deléseket. Ő maga füllesztette a tejet, abból készítette a túrót s a vargabéles oly kellemesen és eredetien édes-savanykás lett, hogy ezután mindig ezt a módszert használta. Másrészt pedig a gyúrt tésztát szinte pehelyszerű vékonyra nyújtotta, megtépte, mint a tollat, amitől a sütőtálban egészen laza, könnyű, foszlós lett... Egyébként Darvas néni a három gyerekének hagyatékként egy-egy szakácskönyvet adott a maga száz eredet receptjével...

Hogyan sírok én, gazember?!
A ZOKOGÓ MAJOM épülete ma már nincs meg, de tovább él a romantikája. Valamelyik napon, amikor a romos és poros telek lábánál megálltunk s kissé megilletődve pillantottunk a téglarakásokra, azon tűnődtünk, hogy is fűzhet annyi embert oly sok emlék, hála és szeretet ehhez a zsebkendőnyi helyhez, amely a megszépítő távlatból az emberi fölszabadultság és otthonosság katedrálisa lett? Bár lehet, hogy e távlat nélkül is valóban az volt. Mert Androvics, aki a harmincas évek vége felé nyitotta meg üzletét a vármegyeháza szomszédságában s pár percnyi járásra a nyári színkörtől, maga is mélyen demokratikus érzelmű, fölszabadult ember volt, aki abban lelte .örömét, hogy kicsi vendéglőjét fiatal tanárok, hivatalnokok, mindig éhes és szomjas színészek, írók és újságírók meleg fészkévé, vonzó otthonává varázsolta a maga sze­mélyiségével.
Bármiről folyt is a vita, ő sosem szólt közbe, hogy ne veszélyeztessék üzletét túl liberális eszmék szétharsogásával, hanem épp ellenkezőleg; teljes védelmet nyújtván minden szabadgondolkodónak, éberen fülelt az utca felé, s ha gyanút fogott, mindjárt odaintett valamelyik asztalhoz, s a borospohár oltalma alatt konspiráló emberek egy lendülettel már át is léptek az ő lakásába, amelyet épp e célból csupán. egy függöny választott el a vendéglőtől. Közben Androvicsné, a kedves Mamuka, aki részt vállalt ebből a missziób61, buzgón hordta a nagy tál csipkésen rezgő főtt hűsokat e szellemes és tehetséges szegénylegények elé, mintha  a fiai volnának, s javarészükkel tegeződő bizalmasságban is volt, így szólván hoz- zájuk: „Egyetek hé, ne éhezzetek, mint otthon!" Tulajdonképpen ez a romantikája a Zokogó majomnak, s nem az, hogy ott az erdélyi konyha ismert inyencségein kívül valami más különlegességet is lehetett kapni.
Zokogó majom . .. De vajon ki volt a névadó? Én, amikor regényem címéül kölcsönvettem a szellemes firmát, amelyről úgy éreztem, hogy Kolozsvár sorsát, történelmét jóban és rosszban egyaránt kifejezi, azt a változatot éreztem hitelesebbnek, amely szerint Hektornak, a pikolónak volt ebben a legnagyobb, a kezde­ményező szerepe. Állítólag ő mondta a tartozás törlesztéséért ku­nyeráló szódavizesnek, hogy a góré fizetésképtelen s különben is most épp kolerás, vagyis bánatában betintázott, és ott sír a bilirárd­asztalra hajolva, mint egy majom. Androvics úr meghallotta ezt, és lecsapott a cipószájú pikolóra. De hadd idézzük a többit a Zokogó majom című regény prológusából épp attól a pillanattól kezdve, amikor Androvics fölkapja a dákót:
— Hogy sírok én?!... Mondd csakk ki még egyszer! ... Ho­gyan zokogok?!  Mint egy majom? ... Vagy tán gorillát köptél ki a szádon?! .. .
A vendéglős hol jobbra, hol balra vágott, aztán a mozdulata elakadt, s csak állt nagyra kerekített szemmel és fölhúzott szem­öldökkel: valami tétova öröm csiklandozta meg.
— Szóval zokogó majom? ... Hát persze! ... Erre régebb is gondolhattam volna! ... Zokogó majom ... Zokogó majom ...
Aztán akkorát kiáltott, hogy a padló szinte földobta a pikolót. Mikor Hektor odabátorkodott, így szólt hozzá:
— Ebben a pillanatban elnyargalsz Grátzhoz, a firmafestőhöz és megmondod, hogy hivatom!
Miután pedig a kispincér kifordult, Androvics úr kerek poty­kaszájjal kacagni kezdett, majd a biliárdasztalra borult, és han­gosan felzokogott .. .

Profán templomok
Magányosan kószálok Kolozsvár ódon utcáin ... Bepillantottam városom néhai vendéglőinek, kocsmáinak, kávéházainak világába. Mennyi ember, mennyi arc a zsivaj, a pecsenyefüst és a csörgő poharak mögött: vidámak és szomorúan tűnődők, kékre borotváltak és szakállasak, előkelőek és gyűrt kalapúak; tanárok, kishivatal­nokok, színészek, napidíjas szerkesztők, akik hálásak egy jó fala­tért, egy aranyló szikrákat szóró fröccsért, egy eredeti véleményé­rt,  egy meleg pillantásért. Mint ahogy a művészet elsősorban a megbántottaké, a sérülteké, úgy őket fedi gyógyítóan a kisvendég­lők, olcsó kávéházak homálya, ahol a néhány krajcáros illúzió mindig föltáptálja bennük a fogyatkozó hitet, a reményt, az élet­szeretetet és az emberszeretetet. Az ő profán templomuk ez a sok kis üzlet, ahol társaikon kívül csak a bádogsöntés visszhangozza egyelőre a véleményüket, amelynek kifejtésében e1-elakadnak, amikor a HITEL alatt megpillantják a festett almát.
Kellett nekik a közösség és a közönség, ahol a figyelő tekintetek fényében néhány percig fölváltva szónokok és bölcselők le­hettek a maguk fél bora és kis szódája mellett, vagy kávéscsé­széjük távoli titkokat szétpárologtató illatában; ahol lehettek: VA­LAKIK, akiknek a véleményétől függ a vi!ág további menete, miközben a pincér a kötelező udvariasságba beszámítja a feltétlen egyetértést s a jóváhagyó bólogatást. Ezek az emberek nem tud­tak volna megmaradni szobájuk négy fala között. A visszanyelt szavak rozsdás szögei előbb-utóbb kiszúrták volna a mellüket, ha időnként nem találkozhattak volna a maguk Fórumán, hogy ki­fejtsék véleményüket az élet menetéről és az egyedül üdvözítő esz­mékről. Így hát ők köszönhetnek a legtöbbet ezeknek a borral, császárkörtével, keleti kávéillattal megszentelt helyeknek: talán az életbenmaradásukat is.
Az utóbbi évtizedek fejlődése sok újdonságot hozott a világon, s nálunk is; de hova lettek azok a kis szegletek, ahol két ember békében, csendben, bensőséges hangulatban véleményt tudott cse­rélni? Azoknak az asztaloknak vasalásillatú hófehér abrosza egy­re távolabb lebeg az időben, mint a tányérnyi bárányfelhő, amely már a láthatár peremén dereng. Vajha rákönyökölhetnénk még, figyelőn, udvariasan, egymás véleményét áhítattal hallgatva ...