Vér, ármány és marhakereskedelem a három részre szakadt országban

Boldogító és igaz közhely: hazánkban a történelmi regény az utóbbi évtizedekben reneszánszát éli. S nemcsak a regény, hanem maga a történelemmel, hadtörténettel meg minden effélével való, nem csupán elméleti bíbelődés: egyre több a hagyományzőrző egyesület, népszerűbb a kísérleti régészet. Ma már kellő elszántsággal bárki megtanulhat maga tapasztotta sárkemencében lepényt sütni vagy honfoglalás kori módszerekkel a maga gyűjtötte vasércből kiskanalat kovácsolni. És – figyelembe véve az egyre agresszívebben hülyítő orwelli és huxleyi művilág-rendet – ez csak addig szabadidőkulturális, úri huncutság, amíg nem fejlődik egyre többeknél tudatos, szellemi önvédelemmé.

Éber tudatra ébredésünk egyik legegyszerűbb lépcsője a jó könyvek olvasása. Tetszik, nem tetszik: jó könyvet venni ma sokkal egyszerűbb, mint jó kenyeret sütni vagy jó csizmát készíttetni. De ha valódi szellemi vértezetet akarunk ölteni, hogy fölvehessük a harcot világunk kísértőivel, a jó történelmi regények bizony nélkülözhetetlenek. A múlt élményszerű vizsgálata során kirajzolódnak előttünk azok a korról korra újratermelődő karaktertípusok és élethelyzetek, amikkel jelenünkben is szembesülünk. Így nem kell politikusok, bankárok, jogászok, kufárok kofalármájára fülelnünk, hanem magunktól is el tudjuk például dönteni: ki hazafi, és ki hazaáruló.

Osztrogonácz Miklós negyedik történelmi regényét, a Véres látóhatárt olvasom. Pontosabban az első igazi történelmi regényét. Nem mintha az első három nem lett volna igazi, csupán a fantasy-elemek hangsúlyossága miatt kilóg a szokásjog szerint vett műfaji kategóriából.

A Véres látóhatár spektruma jóval szűkebb, mint az Ösvények, a Mártírok, az Áldozat, vagyis röviden az Új Kereszt Testvériség trilógia horizontja. A trilógiában a fél világot bebarangoljuk a Kárpát-medencétől Skandinávián át és a Bizánci Birodalmon keresztül India dzsungeléig.

A szerzőtől már megszokottan vaskos, új kötet szigorúan a három részre szakadt ország területén marad. Azon belül is kor legjelentősebb (olykor kizárólagos) gazdasági ága, a kárpát-medencei marhakereskedelem fő útvonalán haladunk, az Alföldtől a Duna mentén (majdnem) Bécsig. Sajnálkozhatna erre a kalandvágyó olvasó, hogy micsoda dolog: eddig dzsungel, meg fantasy, meg minden, most meg valami patás jószágokkal fogunk szerencsétlenkedni majd’ hatszáz oldalon át? A válasz megnyugtató: épp a szűkebb fókusznak, koncentráltabb témaválasztásnak köszönhetőn Osztrogonácz Miklós eddigi legjobb regénye ez.

Szerzőnk egyrészt hatalmas lexikális tudással bír a témában, tehát a tőzsérek (a kor felsővezetői) gondolkodása, a három részre szakadt ország teljesen kaotikus adó- és vámrendszere, a marhahajcsárok egyszerre kiszolgáltatott, szabad és vad élete. Másrészt végighajtani több száz, több ezer vágójószágot az ország(ok)on a kor legnagyobb, tehát legkalandosabb, legkockázatosabb, legéletveszélyesebb üzlete volt.

„A farkasok legalább olyan rosszak voltak, mint a törökök. Hirtelen a sűrűbe vetették magukat, majd egészen máshol tűntek fel. Támadásaikat összehangolták, elkerítve próbálták levadászni a már sebesült állatokat. Ádám észrevett közöttük egy fekete, megtermett példányt. A többiek hozzá igazították a mozgásukat. Az lehetett a falkavezér…

A hajcsárok egy idő múlva összehúzták valamelyest a csordát, melynek a szélén az ökrök szarvval kifelé fordultak.

Ádám egyik embere, Gercseni Tamás rémületében figyelmetlen volt, mire az egyik pánikba esett marha a hasába horgolt, felemelte, félredobta.”

A marhahajtás útvonalán, a Dunakanyar falvain, várain áthaladva tekintünk ki az egész korszakra: a török uralom olykor nyílt, máskor rafináltan bürokratikus könyörtelenségére, a németek számító aljasságára, és a „két pogány közt” gazdaságilag, erkölcsileg, és morálisan széteső országra, ahol az életbenmaradáshoz nem árt szót érteni a portyázó martalócokkal, kóborló hajdúkkal, erdei szegénylegényekkel, emberségükből kivetkőzött végvári vitézekkel. A Véres látóhatár pontos és részletes háttértudással, kellően feszült atmoszférával, átélhetően mutatja be, hogyan is nézett ki hazánk a mohácsi csatavesztést követő időkben (egészen borzongató ez, hisz mindnyájunknak ismerős helyszíneken járunk):

„(…) elesett Székesfehérvár, melynek következtében a hódoltatott és erőteljes adózás alá vetett részeket egészen Győr határáig tolták a pogányok. A korábban virágzó helységek – főleg a déli járásokban – rohamos pusztulásnak indultak. Embertelen, rideg helyek lettek, földjeiken éhezők, elcsapott hajdúk garázdálkodtak. E balsorsú népek marhacsordákat zaklató gazemberekké züllöttek, akiket olykor a végházakból kirontó keresztény katonák koncoltak fel. A Szentmártoni járást ez idő tájt keresztelték Pusztai járásra. Rengeteg sok embert hajtottak el innen a törökök. A módosabbak eladták házukat, földjüket, szőlejüket, vagyonukat, csakhogy szabadok legyenek, s visszatérvén nincstelenekként tengődjenek. A helyzet olyannyira megromlott, hogy a győri káptalan nem jutott munkaerőhöz kiterjedt nyúli és baráti szőlőföldjeinek megművelésére. E helyeket végül ingyen kellett átengedniük a helybélieknek, hogy legalább műveljék.”

A korrajz alapossága olyan fölkészült, a történeti pontosságot a cselekményességgel egy értéken kezelő, kortárs szerzők közegébe helyezi Osztrogonácz Miklóst, mint Bene Zoltán vagy Gál Vilmos. A Véres látóhatár gazdag tárháza a korabeli szokásoknak, életmódnak, gondolkodásnak. Több világ csap itt össze, és nemcsak a végvárak között meg a sáncokon, hanem a szívekben-lelkekben is: a katolikus egyház válságban, a templomokon félhold, közben terjednek a reformáció tanai, de a pogány bálványimádás is (újra?, még mindig?) virágzik. Érdekes, ahogyan ez a sokféle és sok ponton ütköző világ a szereplők nyelviségében is megjelenik: ugyanaz a hős akár ugyanabban a beszédhelyzetben is megszólal hol valamilyen tájnyelven, hol „ízek” nélkül. Ez elsőre különös, ám jobban belegondolva: Mohács után az ország lakóinak jó része kényszerű mozgásban volt. Tömegek menekültek, kóboroltak a szélrózsa minden irányába, az ilyesmiből pedig mindig bábeli nyelvzavar lesz, amit helyénvaló, ha nem is a maga teljes mélységében láttatni, de bizonyos írói eszközökkel finoman érzékeltetni.

Mindezek előterében pedig ármány, cselszövény, szerelem. A karakterrajzok tiszták, egyértelműek. Míg az Új Kereszt Testvériség trilógiában számtalan hős kavargott, ártatlan lelkek mocskolódtak be, gonoszok tértek meg, majd lettek megint gonosszá, és mindegyikből annyi volt, hogy csak kapkodtuk a fejünket, a Véres látóhatárban van egy rettenthetetlen főhős meg egy gonosz ellenlábas, és punktum. Egyikükben sem kell csalódnunk. Logodi Ádám, az egykori mészáros, írástudó diák és végvári vitéz igazi reneszánsz ember, tollforgató kardforgató, szerencsére Osztrogonácz festett bele annyi keménységet, keserűséget, melankóliát, fájdalmat meg dacot, hogy emberi legyen a figura, ne tökéletes. No de az ellenlábas! A trilógiában is rengeteg, gonoszabbnál gonoszabb pofával találkoztunk – most mintha Osztrogonácz mindet összegyúrta volna, hogy előteremtse Cserni Bogdánt, a már születésétől átkozott, szadista, pszichopata hajdút. Hát tőle még Drakula is megijedne:

„– Ide süss! – vett elő az egyik tarsolyából egy kovácsoltvas fémtüskét. – Ezt húzzuk a karó hegyibe. Bár a nyársakat Miska fene aljas módon bezsírozta, mégsem akarom, hogy valamelyik kósza, kihasadó szálka netán eret vágjon, és a végén még idő előtt elvérezzen valaki. Napokig fogtok guvadt szemmel lihegni, öklendezni, egyre és egyre lejjebb csusszanva. A hajcsárokkal kezdjük, végére hagyjuk a disznópásztort.”

Osztrogonácz a nagy ellentétek írója. A rá jellemző stílusjegyeket: a lélekábrázolás mélységeit, a nagyívű dialógusokat, a naturális erőszakkal szembeállított szerelmi tisztaságot, a tobzódó mocsokból előderengő igaz hit láttatását negyedik regényében is megtartotta. Nincs itt csapongás, se mellébeszélés: fegyelmezett ábrázolása ez egy véres, kaotikus, harcos kornak, amiről énekmondóink oly sok dalt zengtek. Történelmi regények kedvelőinek kötelező olvasmány.

Osztrogonácz Miklós: Véres látóhatár. Gold Book Könyvkiadó, Debrecen, 2024.