Deák Csillag: Hétköznapi istenek – Kölüs Lajos: Zeusz fürdőkádja

Deák Csillag

Hétköznapi istenek

Benyovszky-Szűcs Domonkos otthonosan mozog egy idegen világban, álom és valóság határán. A szépség görög eszményét támasztja fel, teremti újjá. Ahogy a rómaiak szembetalálkoztak a görög szobrokkal, kezdték megkedvelni és imádni őket. Bár új neveket adtak a régi isteneknek, a hasonlóság letagadhatatlan volt.  Benyovszky-Szűcs nem nevez át senkit, sem eszményt, sem érzést, a maga pőreségében mutatja be régi ismerőseit, legyenek azok akár istenek vagy istennők, sőt földi halandók. Mintha ő is ott élne az antik világban. A festő nem a mai világból való elvágyódását festi meg, inkább szembesíti a mai értékeket a régiekkel, mindvégig utalva arra, bár istenekről van szó, valójában emberi eszményekről vitázunk, emberi érzéseket és gondolatokat őrzünk, fejezünk ki.  

Az érzéki gyönyörök világában vagyunk (Eris), a Lakoma idején, Platón szembesíti az embert önmagával. Benyovszky-Szűcs Domonkos az istenekhez fordul, velük múlatja az időt, éli át a szerelmet, legyen az égi vagy földi jelenség. Hajózik, akár Odüsszeusz is lehetne. A mai kor embere is ezer szállal kötődik a múlthoz, az emberiség bölcsőjéhez. Tudatalattijában ott él a múlt, az istenek világa, a halhatatlanság, a szépség imádata, a szerelem örök volta, a test romolhatatlansága, a gondolat és érzés magasztossága. Benyovszky-Szűcs a mai Szküllákról mesél, az eredet csak mint forrás jöhet szóba, különben a mesék világába tartana. Portréit úgy tekintem, mint mai arcokról készült festményeket. A mitológia most paraván, játék, ha komoly játék is, hiszen valaki újraéli, újra átgondolja a görög istenek bonyolult és gazdag világát. A festő egyénít (Danae), szubjektumokat rajzol, és nem a Medúza szemével nézi tárgyait, és nem akarja, hogy azok szoborrá merevedjenek, miként Atlasszal is történt.

Elevenné, átélhetővé varázsolni az isteneket, semmi szidol, semmi rozsdátlanító, elég a foltos festés, a kihagyás, az emlékek töredékesek, mintha valaki most mesélné el azokat. Eszményeket ábrázol, ez egyben a múlt, a kiválóságok keresése, annak bevallása, hogy a mai eszmények, celebvilág nem alkalmas fölfedezni bennük az emberiség boldog időszakát, a pszichét, a szubjektumot, az egyéniséget. Benyovszky-Szűcs utazik, az alvilágba lép, énekel, szerelmeket vall, női testeket ölt, női lelkeket tár fel, keresi az örök élet titkát és forrását. Heroikus vállalás az övé, hiszen olyan úton jár, amelyen a reneszánsz alkotói is jártak, a mitológia világában éltek, szimbolikus alakokat festettek, az égi szférát ostromolták, miközben a keresztény-zsidó hagyomány mítoszait éltették, követték, hagyományt teremtve és folytatva.

Folytonos a veszély, hogy üres frázisokat fest, élettelen testeket és helyzeteket hív életre, nem az időbeni távolság miatt, hanem mert a mai világunk gyakorlatiassága nem engedi meg az elmélyült alkotói munkát, gondolkodást, sikerre buzdít és sikerre éhes. A senki földjén jár-kel, alszik és ébred. Prométheusz I. arcát nem látjuk, napban ég, roncsolódott az UV sugárzásban, felsőteste izmos, kimunkált. Büntetést mért rá Zeusz, méltósággal viseli, nem kiált, hangját sem halljuk. Teste hiányos, akár egy bábu, állványon lóg, függ. Mesterséges intelligencia. Gombnyomásra működik. Prométheusz II. egy haldokló vagy horkoló férfi feje, nyitott szájjal veszi a levegőt. Kimerült, álma menti, hogy tovább éljen.

Humanizálja a múltat, az emberré válás ikonná alakuló isteneit és földi halandóit veszi sorra, azt az időszakot, amikor még Jézus nem élt. Festészeti módja lehetővé teszi, hogy alakjai lebegjenek, olyanná váljanak, mint akik megsérültek, testük hiányos, ennyiben utalás a régi görög szobrokra, a hiányzó vállra, kézre, fejre. Rilke is megküzdött ezzel az érzéssel. Mi nem ismertük hallatlan fejét, / amelyben szemgolyói értek. Ámde porzó / fénytől sugárzik lámpaként e torzó / s nézése benne lecsavarva még / parázslik.^[1] Benyovszky-Szűcs egyszerre keresi az ideált és néz vele szembe. Nem látunk szemet, tekintetet, egész arcot sem igazán, csak torzókat, szándékolt részleteket, hogy szemünk és tudásunk által álljon össze fejünkben a kép, amit őrzünk a görög istenekről, a görög kultúráról.

A test csarnokai a kiállítás címe, belépni valahová, egy szentélybe, egy Pantheonba. Szakrális tér, egy égi világ, amelyhez kötődünk itt a földön. Benyovszky-Szűcsnél a test mint templom jelenik meg, az örök élet helye és ideje. Bezárva egy testbe, egy börtönbe, a szabadság különös varázsa, miként is lehet onnan szabadulni, ha nem vagy halhatatlan, bár arra vágysz. Nem a gondtalanság korába visznek a képek, hanem a folytonos változások terébe és idejébe, az ellentétek világába, ahol küzdelem folyik, olykor tétre menő és véres küzdelem az életért, a gyönyörért, a szerelemért, a szépségért, a kincsekért, a halálért.

A festő nem jósol, nem válik Kasszandrává, bár Apollót megidézi, így kivívhatja haragját is, ha nem jól festi meg a férfiideált. Deheroizál is a festő, szeplőtelenít, a maga karcosságával egy isten nélküli világban alkot, nem lágyul el teremtményeitől, mer távolságtartó lenni és önfeledten szólítja meg az isteneket, akiket a tökéletesség tükrében néz és lát. A titokra nyitott művész, nem a keresztény istent keresi, bár nem is mondja, hogy elhagyta volna. Kiinduló- és végpontja az ember, a halandó lény, akit az istenekhez mér. Hogy útja hová vezet, nem tudjuk, csak sejtjük, valami megragadhatatlan, és az éppen az isten. A festészet kimeríthetetlenségét is bizonyítva, a végső titkokig igyekszik elhatolni, hogy láthatóvá tegye őt. Végtelen keresés ez, anélkül, hogy feloldódna a kételkedésben vagy a pesszimizmusban.^[2]

Kölüs Lajos

Zeusz fürdőkádja

Benyovszky-Szűcs Domonkos: Metamorphosis – A test csarnokai című, Tat galériabeli kiállítása is bizonyítja, hogy… nincs más továbbélés, csupán az élők emlékezetében való megmaradás, nincs más feltámadás, csupán a feltámadás az élők emlékezetében.^[3]

Az antikvitás világa egyre távolodik a ma emberétől, miközben egyre közelebb érzi magát az istenek világához, amely átlátható volt, szabályait ismerte és gyakorolta, sőt elfogadta, élete szerves részeként. Nem szállt szembe az istenek döntésével, csak kivételes esetekben. Bűnhődni is az istenek döntése által bűnhődött. A teremben látható művek mindegyike 2014-ben született. A harmóniakeresés magától értetődő, és látni, az istenek ábrázolása épp a harmóniát tagadja, veti el. Benyovszky-Szűcs magáról és hitéről vall, szabadságvágyáról, az alkotás gyötrelmeiről, bánatáról, megélt és sosem megélhető szerelmeiről. Próba elé állítja magát, mit tud kezdeni az antikvitással, azzal az embereszménnyel, amely létrehozta azt, amelynek érvényességét ma sem vitatjuk, csak belátjuk, ma mégis megvalósíthatatlan. Vállalkozása lehetne eleve kudarcos is, hogy nem az, annak köszönhető, hogy mer pogány lenni, mer rákérdezni az istenség voltra, mibenlétére. Visszavesz istenségük halhatatlanságából, földi szemmel nézi, kortársaknak tekinti őket. Endümión érzéki szája maga a kihívás, egyszerre erotikus és homoerotikus, mában gyökeredző érzés. Pride ünnep Budapesten. A karakteres, foltos arc idézi meg a görög férfi egy ifjú utáni vágyát.

Ió alszik, szendereg, elcsábításra vár, fülében ékszer, tisztában van azzal, hogy szép, hogy szépnek kell mutatkoznia. Eldönthetetlen, most a csábítás előtt vagy után van. Megkísértette már a sors, vagy épp most hagyta magára, ha felébred, űzött vaddá válik, mert egy másik asszony visszaköveteli tőle férjét, szeretőjét. Atlasz válla és felsőteste leégett, a naptól és a mindennapi tehertől. Izmos felsőtest, megedződött az évek kemény munkája alatt. Tarkóját látjuk, lehajtott fej, mintha tudná, mi a sorsa, mi vár rá a jövőben. Beletörődött sorsába. Férfias testet látunk, amely nem lázad és úgy szabad, hogy nem szabad. Belső börtönébe zárva él. Börtönének kulcsát másvalaki kezében hiszi, holott önmaga lenne a kulcs, a szabadító.

Hádész láthatatlan, arca köddé vált, nincs szem és száj, nem kerülhetünk szembe vele. Elfolyó arc, akár egy vízi hullát látnék. Itt nincs semmi istenes vonás nagyon is pőrén ábrázolt test némán fordul felém. Ahogy a halálnak sincs arca, csak azt gondoljuk, hogy van, csontváz alakban, kezében kaszával jelenítjük meg. Benyovszky-Szűcs a lehetetlenre vállalkozva idézi meg a halált, az elfolyó időt. Szemelé I. az általam legtitokzatosabb művek közé tartozik. Dionüszosz anyja, formátlan keblet vagy egy festőállványon lógó testet látok, nem tudom eldönteni. Mámoros nő képe merül fel bennem, aki eszét veszve jön rá, mi történt vele. Erisz képe világosabb, az érzéki száj, a félig hunyt szem csábító és erotikus egyszerre. Tablókép is lehetne valamelyik tévéadásban. Nem celebet látunk, itt van érzés és érzelem, ez az arc nem maszk, ha annak látszik is. Erőt sugároz és szenvedélyt, már-már kéjes csókra nyílt szájjal fordul az ismeretlen férfi felé. Elbűvöli, megigézi, és ezt el is hisszük róla, mert megtapasztaltuk erejét. Szemelé II. sem segít megfejteni, kit is látok és miért úgy, ahogy látható. A pixel szétesik. A második kép az egyesülés képe is lehet, az ártatlanság elvesztéséé.

Danaé érett nő, kontyba fonva hordja a haját, látni engedi fedetlen vállát, ez már önmagában is kihívó mozdulat, mert azt sejteti, hogy teste is fedetlen lehet. Nem biztos. Önmagába mélyed, a föld felé néz, vagy álomba merülten fekszik a kereveten? Férjes asszony, aki egyszerre csábít és csábított. Benyovszky-Szűcs kisméretű képe számomra az egyik meglepetés, a hatása és egyszerű megformálása miatt. Vénusz fejtartása is profilba hajló, fekvő alaké is lehet, de egy vízben úszó nőé is. Tejben-vajban fürdik, erotikus utalás az egyesülésre, a vágyra, hogy nő lehessen. Hegyes orra elüt a szokványos szépségideáltól, Benyovszky-Szűcs a saját Vénuszát teremti meg.

Héméra hanyatt fekszik. Az éj és a homály uralja testét, amely mintha megfeszülne, és most hozná világra Uranoszt. Orfeusz szájából dal jön, megbántott férfi arcát látom, valami nem sikerült. Kézenfekvő lenne Euridikére gondolni, aki továbbra is az alvilág foglya marad. Többről van itt szó, a szerelem elvesztéséről, a halálról, amely megválthatatlan. Orfeusz jobb keze nem látható, mintha már letépték volna a menádok. Priapusz hátát látjuk, a férfi nemisége rejtett, elrejtett, csak az erős váll, a test fedetlensége jelzi a férfiasságot. Szkülla mellei fenségesek, köztük lenni és elhajózni az maga a kihívás, maga a veszedelem. Egy hang sem kell hozzá, csak egy szem. Vagy fél szem. Diána most is vadászik, első pillantásra a walesi hercegnő jutott eszembe, akinek szépségét senki sem vitatta. Fedetlen mellel tekint alá, a mélységbe, messze, lehet, hogy önmagába. Nehezen képzelem el, hogy szűz istennő lenne a képen. Hogy képes lenne ellenállni egy Apollón kinézetű férfi csábításának.

Benyovszky-Szűcs hétköznaposítja az istenek világát, közel megy hozzájuk, hogy mi is közel érezzük magunkhoz őket. Szerethető és földi világ. Nem az Olimposzról néznek le ránk, hanem a liftből kilépve találkozunk velük, akár a metrón, vagy az utcán, egy kirakat előtt. Nem kirakatvilágot látok, hanem egy érzéki festő alkotásait, végig a jelenben járunk. A test kiismerhetetlen csarnokaiban.