Harmonia praestabilita
A MINDENHATÓ
gondolom az ismétlődő dolgokat
melyek a szabadság szükségszerűségéből
születtek
gondolataimmal keveredik az anyag
amelyből lettem
s mely lehetővé tette
hogy azt gondoljam róla
milyen megnyugtató létének
szükségszerűsége
melyről a változó téridőben
mindig másként gondolkodom
ekkor érzem újra
hogy létezem
tebenned
teveled
teérted
teáltalad
SPINOZA
(léted szükségszerű okok
véletlen sorozata)
a lélek isteni természete
léted szükségszerűségéből ered
nevezd ezt szabadságnak
érzelmeid eszményi állapotának
míg hiszed s féled
ismeretlen erők
uralkodnak rajtad
vesd el mind
higgy a csábításnak
önmagadnak
FORRADALOM
a hit szükségét
ne véld tehernek
hisz az anyag természete
forradalom
csak a szereplők ereje
váltakozik benne
egy szép napon
ezért leszel
halhatatlan
AZ ÚR FURA RÖGESZMÉJE
semmiben lobogó lélek az ember
könnyen rászokik arra hogy van
mesébe ágyazza a mindenséget
elvárja
naponta vesse rá Isten
vigyázó szemét
ha vét mások ellen
elvárja
ne számítsa azt fel az Ég
csak az Úr fura rögeszméje
a bűnbeesés
az ember elvárja
senki se vegye észre
mások testén gázol át
hogy a többiektől
egy lépéssel előbbre legyen
a megmérettetések örök győztese
szeretni érdekből
osztozkodni marakodva érdemes
HA MAJD FELNÉZEL AZ ÉGRE
nincs már titok
mit látni érdemes
elektronok és pozitronok szerelmes
táncot lejtenek
tűnődjön ezen a felhevült képzelet
sebesebben tágul a téridő
mint amilyen gyorsan szalad a fény
ne csodálkozz
ha egy éjjel felnézel az égboltra
s alig látsz rajta egy-egy csillagot
AZ UNIVERZUM PEREMÉN
fényévekre távol egy galaxis közepén
fémes csengésű végtelen kacag
a ködtisztáson pálmafa áll
ágán vörös tollú madár énekel
olyan meghatóan
megfeledkezel a boldogtalanságról
az egyre táguló tér
fagyos magányáról
talán
a holnapi penzumról is
észre sem veszed
szíved gravitációs ereje
meggörbíti a téridőt
mélázva ülsz az univerzum peremén
hallgatod a vörös tollú madár
önfeledt énekét
AKTUS
tekintetük egymásba nyílt
megcsillant csontjaik közönye
a lázadás fájó akarata
a felismerés hiábavalósága
a húsukba harapó vad kiáltozás
kitárulkozó ölük szabadságérzete
reszkető pilláik súlytalansága
lüktető testük vágyakozása
selyem alá rejtett
lihegő örömük
mindebből
semmi sem volt igaz
HARMONIA PRAESTABILITA
a vidéket ma vihar tépázta meg
felszakította az alig gyógyult sebeket
száz évnél idősebb fákat döntött ki
megrongálta a vezetékeket
belőled kapott szárnyra ez a vihar
a te indulataid korbácsolták fel szeleit
a lelked elégedetlenségéből fakadtak
az ég savas könnyei
s mert nem akartál rólam többé hallani
feldúltad a világot körülötted
dühtől remegő kézzel
tépted szét
az egyensúly törékeny szálait
