Lauri Otonkoski versei

Lauri Otonkoski a kortárs finn költészet kiemelkedő alakja. Személyesen legutóbb Isztambulban találkozhattunk vele, most három versét közöljük a "Tengervízégből lehulló angyalok" című kötetből, melyet Domonkos Johanna fordított magyarra.

Lauri Otonkoski versei
 

Bartók

Négy fal, szoba,
és éjjelente prédára vadászó négy félelem.
Amint az ütőhangszerek,
vonósok és a cseleszta
fülembe döntik fekete fényük,
elválasztom a légben rezgő utakat,
és falakat,
a félelmeket
egy pillanatra távol levőket,
és az örökkévalókat.
 

Credo

Kertbe menj,
    mint szobába, olvass lehullt leveleket
        kétes üveg homályában, és gondolj rá,

ki szólt ( árnyékba húzódtak az emberek
és barátságos szavakkal érintették egymást),

ki járt (kráterben kihűlt a láva),

ki lepihent ( sokan hűsítették homlokuk parttalan tengerben),

de gondolj őrá is,
ki nemcsak szól, jár
és lepihen, hanem harmadnap reggelén feltámad
    mint mindennap,
ágyából, dolgozni megy, tenni-venni, szeretni.

S ha író vagy,
bűvöld gondolatod szavakká,
melyeket aztán eladsz
    és fölfalsz.
 

Parole

1.
Reggel,
mely némán is követel,
mint konok zsarnok,
        láthatatlan,
aki szavakkal széttöri az ürességet a keringő pályákon,
aki tudja,
csak az ember, ha túl közelről hallgatja,
hiszi
a világot világ kinézetűnek.

2.
De olykor mintha célt érnék vagy készen lennék.
Olykor megtorpanok a küszöbön,
        mint egy halott, súlytalanul
és holnap híján.

Olykor furcsa hazában lakom.
Senkié.
Szavak óceánjába nyugszik a nap.
Megint tovább mehetek.

3.
Nap, elvárások képeként.
És hang, mint a mozdulatok, el
            vagy felé.
És magány, az elmélet, mely elsajátítandó.
Mindez elvész az éj homályos folyosóján.

 
4.
Hát mi az a törvény?
Amint ártatlan kortyot akartam
inni a kagylóhéjból, meghallottam
a tenger távoli válaszát.
Partszikla repedéseiből megéreztem a föld régi és bölcs ízét.
A te könnyű tánccipellődből akartam inni,
mint ki fürge bokát szeret.
Nos, mi a titkos törvény,
mely felettem ítélkezik?
És ki fektette le?

Egyre mélyebbre nézek, mi lehetett volna,
mi lesz még, konokul és engedély nélkül.
Nézegetem és hallgatom még azt is,
amiről nem szavakkal mesélnek.
Csengők! Trillák! Glockenspiel!
Zengnek fák és orgonahangok, tompán és tisztán,
mint a földkéreg,
melyre hangok hullanak, tétova forgácsok.
Csak zene.
Vagy álom.
Vagy csönd.

5.
Olykor rá gondolok,
ki a történelem első estéjén
elültette ezt az örök történetet.

Én ág vagyok. Vagyis mondat.

Vagyis fa. Vagyis erdő.

És magamban teljesen eltévedten.
Ennyit akartam bevallani.
Mielőtt kérdeztél.

6.
Valahányszor örömmel üdvözöltünk téged, éj.
Annyiszor látszott körte alakú
hold az éj
bársonyboltján.

7.
Elhallatszott ez amoda is, hmm?
Elég hangosan beszéltem?
Arról is, hogy a fa alatt alvó zseni fejére
a rossz tudás fájáról
hullott a meglátás.

Eszembe jutott-e szólni a kenyér áráról
és a tengerről, mely utolsóként még megcsókolja a föld szegélyét,
málló arcát, a tenger,
bölcsebb évszak.

Vagy újból elszámoltuk a napnyugta ívét,
oly sötét van már, az elemek fekete légben
lebegnek.
A fal hirtelen könnyű és jelen van,
akár egy kikristályosodott árny.

Eszembe jutott-e szólni, kertelés nélkül?
Vagy saját lényegem körül keringtem
körbe-körbe,
s kedvem múló örvényét fúrtam
e misztikus földkéregbe.
Ide, az aljra az ég parányinak látszik,
mint a farkas szeme.
Hidegnek, mint sárgaréz gomb.

Nevezzétek, ahogy akarjátok!
        (tristis est anima mea)

Domonkos Johanna fordításai