Makkai Ádám: Emberparány a mindenségben

Makkai Ádám:

EMBERPARÁNY A MINDENSÉGBEN

1.
„A világmindenség bennem forog
és én a világmindenségben” – régi
ez s köztudott. De átkozott korok
könyvégetése – sötétség – kiséri.
    Sok múlik azon is: ki az, ki kérdi,
    prédikál, átkoz, könyörög, morog,
    elődeit átkozza, vagy dícséri?
    Míly hangerővel zúg az a torok?
(Földünk halálát túlélni reméli,
hírek zömét csak hallgatja, nem éli,
a pálinka s a hegyi ó-borok
    utóhatását percekig se’ féli,
    s bár köntösét vasárnap kikeféli
    lehajtott fővel búsan kódorog.)

2.
Lehajtott fővel búsan kódorog
ki megértette, hogy Fekete Lyukak
szélén a döglött kutya mitől ugat,
s hogy eszeveszett, példátlan dolog
    egyszerre élni és halottnak lenni,
    mint az megeshet a szubatomális
    quantumok között, ahol ez „normális”,
    s az őrangyal unottan közli: „ennyi”.
De akármilyen csepp parány vagyok,
kétségbe esni nem elég az ok:
nélkülem más a kozmikus omlett.
    Nem hallatszanának panaszaim,
    nem tudná senki: nő? Parázna hím?
    S nem volna ez a pár vacak szonett.

3.
Nem volna ez a pár vacak szonett
ha nem vergődnék itt parányi lényem
sokféle, tarka élmény-szövetében
jól tudván, hogy bár „haszna” semmi lett,
    „szántottam-vontam én is egy barázdát
    bolyongás közben, itt e föld körén”
    (morzsázgatván Aranyunk  örökén,
    ki szobra belsejéből néha rám lát.)
De mi is lett a többi régiekkel?
Mit lát Kölcsey hogyha olykor felkel?
Mit gondol Weöres? Mit szól Berzsenyi?
    Otthagyták mind névjegyüket az űrben,
    s bár elporladtak ezer földi zűrben,
     él mind tovább, sugárzik, mert zseni.

4.
Él mind tovább, sugárzik, mert zseni,
de mi van azzal aki „csak” közember?
Mindegy hogy mit tesz, pelyvát vagy követ ver,
s mindegy: sorsát meg tudja érteni?
    Mi van lovaddal, avagy  hű kutyáddal,
    van „életrajza” egyes állatoknak?
    Vagy bólintsunk a rég utált okoknak,
    hogy háziállataid sorsa rádvall?
Mi lesz sok lénnyel, melyet eltiporsz,
mint szúnyogot, hangyát s a döglegyet?
talán magam is görbe szög leszek
    kalapács-verte, rozsdás lelki torz?
    Megmarad minden, mint az „ideák”:
    vén tanárban az egykori diák.

5.
Vén tanárban az egykori diák
cikktémák sorsán rágcsál elmerengve:
mi ötven éve „új” volt, elmehetne
s nem köpne szembe érte a világ?
    Ha amit gondolsz, szintén „idea”,
    a „Kozmosz-Napló” kis részévé válhat,
    szerzője tapsra bár hiába várhat,
    s ezért morogva így szólsz: „ide a
kis jegyzettömbbel!” – kézírásodat
magad sem tudod lassan kibetűzni,
de így kell mégis mindent ki-befűzni
    mert minden szavad végiglátogat,
    öleljen Pest, az Alpok havai,
    Északi Fény, vagy napos Hawaii.

6.
Északi Fény, vagy napos Hawaii
mi hullád egyszer végül eltakarja,
„csak gyere bátran!” – hív a végzet karja,
bár bíztatását ritkán hallani.
    „Isten hozott!” – mondjuk az érkezőknek,
    bár ők úgy tudják: törtettek maguk.
    Mögöttük tenger, városok, faluk,
    de sértett önérzetük mégse nő meg,
ha mondod ezt a rég rohadtra unt
intelmet: Fata nolentem trahunt,
volentem ducunt – vén Horatius
    sem tudta szebben – Isten úgy vezet
    hogy rugdalkozva is hozzá símulsz,
    s kezébe képzeled a kezedet.

7.
Isten kezébe képzelt jobb kezeddel
mégy hát az úton, néha még repülsz is,
s bár intenek sokan hogy „jaj, ne kezdd el,
mert kimerülsz ha fekszel vagy leülsz is”,
    elmédbe vésed, hogy utadnak célja
    s értelme van, nincs semmi sem hiába’,
    mert néha vékony: elszakad a cérna
    s a Teremtő hálád hiába várja.
Ilyenkor jajgatsz: „még öt milliárd
rövidke év s az egész tarka Kozmoszt
a Semmi nyeli, bolond billiárd
    golyókként gurul minden szerteszét...”
    Nem járja meg a tudósok eszét:
    mindez volt már, mit múltunk visszahoz most.

8.
Bár mindez volt már, s múltunk visszahoz most,
minden „ismétlés” öntörvényű, „új” –
s bár minden bíztat, sürget „csak tanulj”,
te újjászülöd magadban a Kozmoszt,
    így vergődvén mindig kicsit előbbre.
    Ha „emberségünk” előtt állatok
    bőrében éltünk – „áldott állapot”,
    s embrióként jutottál egyre többre.
Az „ember-fok” után mi jön? – Az angyal,
s még azután? – Arkangyal. Majd az arkhé,
s bár trilliónyi évig tart a balhé,
te is teremthetsz, és ez megvígasztal.
     Van hát „fejlődés”. – S hogy magán segítsen:
    mireánk vár s mibennünk hisz az Isten.

9.
Mireánk vár s mibennünk hisz az Isten!
Ezen merengj el, dúlt ember-parány,
s ha hited rázza bűn, ezer talány
kalózgolyóktól vérző beleinkben,
    s eszedbe jut Hitler s a „Népek Atyja”
    Sztálin Apánk, Pol Pot, Mao-Tse-Tung,
    imádkozz, s mondd: „Erre nem ásítunk,
    ezt elfeledni józan ész nem hagyja”!
De gondold hozzá, hogy a földkerekség
színén a számunk már hatmilliárd,
s bár egymást zúzta sok vak billiárd,
élők dolga, hogy egymást fölsegítsék –
    „félig üres” vagy „félig telt” a bögre?    
    Bűneink által jutottunk előbbre?
 

10.
Ha bűneink által jutunk előbbre,
ez mit jelent? Azt, hogy bűnözni kell?
A „magasabb én-t” vétkünk költi fel,
s a tömegsír a feltámadás gödre?
    „Félig üres” vagy „félig telt” a csészéd?
    Mit mond neked a rút történelem?
    A béke harcod dúlt bőrén terem?
    Magad a gyengék bajnokának vélnéd?
„A cél halál, az élet küzdelem,
s az élet célje e küzdés maga...”
– Madách szerint, bár Lucifer maga
sem jut már túl azon az Édenen,
    amit Krisztus, a Verus Luciferus,
    a legnagyobb bűnösöknek is elhoz.

11.
Sok évtizeddel Kierkegaard előtt
Madách találta fel a küzdelem
célját a Lét s a torz történelem
függvényében: így lett a főbelőtt
    szabadságharcból dúlt, fonák kiút
 – azaz kora egzisztencializmus –
magyari módra, rapszódikus ritmus,
s nem úsztunk meg két világháborút.
Isten „cseles” volt: jól próbára tett
s Lucifer mellé küldte Ahrimánt
– „tudományt” bűnre irgalom gyanánt –
s a szent atom korunk oltára lett.
    S mert „haszna” is van, dupla a kísértés,
    jó küzdés helyett drog-álomba térés.
      

   
12.
Így éltünk itt anyagba gabalyodva:
nedves, mohos az öreg tölgyfa odva –
ez fogta össze emlékeimet –
a Nagy Kaszás nemsoká elvihet –
    vajon egyszerre vág a Nagy Kaszás
    vagy apránként  – babszem-válogatás –
    ez itt a kérdés: nem is triviális,
    lassanként jön, vagy itt is volna máris?
Ha rég itt van, mért hogy csak néha érzem?
Vagy tévednék? Még nem jöhet, remélem.
Rusnya testükhöz mért ragaszkodnának,
kiket a rák vagy szívbaj mérge rángat?
    Így éltem itt, vaktában, süketen,
    halálom jöttét mégse sürgetem.

13.
Halálom jöttét dehogy sürgetem,
ugyanis félek, azaz: rettegek –
(mi voltam én itt? Csak megtűrt tetem?
 Imáim nyögnek, „jaj Uram egek!”)
    Csak itt e földön volna értelem
    Marsra s a Holdra hiába megyek?
    Mért van e Földön annyi förtelem
    szunyog, poloska, mérges döglegyek,
rákos daganat, agyon, prosztatán,
tömegkivégzés, azért hogy talán
lélek koromban legelől legyek
    a kevés Menybe menendő között?
    Behúzott nyakkal, mint egy körözött
    bűnös, sompolygok gyáván, tétován.

14.
Sompolygó bűnös, gyáván, tétován
lófrálva ődöng, majd settenkedik –
hányadik ez? Százhetvenhetedik?
Nyolcszázadik? Vagy ezredik talán?
    (Múlt életeimet számolgatom
    ha nem volna világos, olvasó!)
    Múlt élet-élményt alig old a só
    ha termőföldben tárolt holt atom
rohasztja el az őstermészetet!
Ezernyi rendőr, tőrrel vértezett
állja körbe az atomtemetőt,
    míg palackokban negyvenezer évig
    a hulladékunk lassan meg nem érik
    s lét-értelmünknek így ad szép tetőt.

15.
Lét-értelmünknek az ad szép tetőt
hogy vesztünket már mi magunk okozzuk –
önpusztulásunkat fejünkre hozzuk
mely nagyokos, bár be még sose’ nőtt.
    Földünk kora még nincs öt milliárd,
    csak négy és fél – ugyanennyi van hátra –
    s mi mint egy kétmillió éves lárva
    járjuk a gyilkosság-kálváriát.
Férget eszünk, majd minket esz a féreg,
itt nincs kiút, Karinthynk, ettől félek,
erősebbek nálunk a bogarak,
    és persze jóval idősebbek is,
    sokan rondábbak, sokan szebbek is,
    helyettünk süt bennük az akarat.