A sosem volt idill széttörése - Gömöri György A száműzetés kertje című verseskötetéről Boldog Zoltán

Gömöri György évtizedek óta a magyar kultúrával és történelemmel több műfajban is párbeszédet folytató gondolkodó, „zöldpaprika-függő londoni magyar, / akit a Sziget most véd és eltakar” (Aggodalmaim), aki legújabb, A száműzetés kertje című verseskötetében a magyarországi események külső szemlélőjeként az alanyi és a szereplírában is otthonosan mozogva emlékezik és szembesít múlt és jelen történéseivel, majd a záró ciklusban a kert szegletébe vonulva vallomással zárja a panoptikumá alakuló metaforikus teret.

A sosem volt idill széttörése

Gömöri György A száműzetés kertje című verseskötetéről (Komp-Press Kiadó Korunk, Kolozsvár, 2009.)

„Két gyümölcsfa dísziti ezt a kertet:
A szabadság fája, meg az emlékezeté.”
(Gömöri György: A száműzetés kertje)

    Gömöri György alanyi verseinek lírikus párbeszédeit a Kétarcú szabadság című nyitó ciklusban meghatározza az időbeli távlat, amelyre támaszkodva az emlékezet újraértelmezi a magyar történelem néhány meghatározó mozzanatát. Gróf Teleki Pál búcsúlevelének folytatása, újraírása egy bűnrészessé, „pocsék hullarablókká” váló nemzet számvető hangján szólal meg, melynek erős felütése után a Kunmadaras, 1946 című vers csorda-ösztönöket bemutató lírai esettanulmányában a xenofób tömeg a „gázkamrák után alig két évvel” agyonver két idegent, bizonyítva ezzel, hogy a szabadság (vagy annak illuzórikus reménye) önmagában még nem elegendő a változáshoz. A Szabadulás szonettjében a lírai én egykori gyermek-önmagára emlékezve eleveníti fel azt az időt, amikor Budapest ostroma után a gondtalan szabadság érzésével lépett ki a pincéből a felvilági életbe, mit sem sejtve Kunmadarasról, az elkövetkező évtizedekről és a Janus-arcúvá váló szabadság mai helyzetéről. A szabadság – egyetlen időpillanatban is jelen lévő – ellentmondásossága, a történelmi távlat és a jelen tapasztalata a szembesítés helyzetét teremti meg a lírai én és az olvasó számára is.
    A szembesítés keserű csattanója pedig a szabadság eltékozlásának tapasztalata, amely a Kerek évforduló zászlókat lengető fiataljaival, az Egy politikai divatra kulturális és közéleti szegénységet bemutató epigrammatikus rigmusával, illetve a cikluszáró Országértékelő jelzőhalmozásával számvetésre készteti az olvasót is. Számvetésre és olyan belső leltárra, amely a Mi használható a múltból? soraiban festi le korszakok ellenmondásosságát: „a »szegedi gondolat«  nem / a bethleni józanság  igen / […] A vas és acél országa  nem / Márai Kéthly tisztessége  igen”. A szabadság kétarcúságáról szóló aktuális üzenet mozdítja ki a memoárverseket az emlékezés és az esetleges személyesség helyzetéből, és avatja emlékeztetővé, jótékonyan provokatívvá és közösségivé a ciklus darabjait.
    A Nauplion fölött cikluscím is jelzi, hogy a lírai én a történelmi mellett a földrajzi távlat nyújtotta pozícióból olvas egymásra különböző tájakat, mint a Kenwood Parkot és a Szemetes Pestet, Uppsalát és az 1616-os Danckát, vagy éppen Sirmionet és Krakkót. Az alanyiságtól elszakadva olyan szerepversekkel találkozunk, mint a Magyar diák Danckáról 1616-ban különleges európai világot bemutató archaizáló nyelvével vagy a Füst Milán Krakkóban főművet megírni áhító monológjával. A haldokló Dsida Jenő vágyát beteljesítő Napulion fölött útiélménye egy olyan kegyelmi állapotot mutat be, amely a megnyugvás képeit és hangjait szövi a kötetbe, hogy megteremtse a következő, Múzsák, ha találkoznak versfüzér helyzetéhez szükséges egyensúlyt az emlékek között.
    A következő ciklusban válik valódi panpotikummá a kötet, megidézve egy-egy anekdotát Michelangeloról, Vas Istvánról, majd a versbeszélő Odüsszeusz bőrébe bújva fogadja az új híreket Ithakából, és Montaigne-ként látogatást tesz az elborult elméjű Tassonál. A múlt viszfiguráihoz kapcsolódó történetek azonban nem válnak öncélú újramondássá, hanem ugyanúgy, mint a kötet elején található történelmi szembesítésnél, aforisztikus tanulságokkal szolgálnak alkotó és mecénás, szellem és félelem viszonyára. De emellett pellengérre állítják az alkalmazkodó filológust, aki „benyalt a Hatalomnak, most pedig / fennen hirdeti: ő volt az Ellenálló”. A panoptikumban ellenpéldaként kerülő névtelen filológust Gróf Széchenyi Ferenc „földigérő köntösben” álldogáló szobra ellenpontozza, akinek a császártól kapott érdemrend mellett méltóbb megbecsülést nyújt egy köntösére tapadt sárga falevél. A képiségre is egyre érzékenyebbé váló lírai én az Egy Chagall-kép leírása és a Reneszánsz kép Sienából ekphrasziszaiban távolodik el leginkább az aktuális vagy általános tanulságokat megfogalmazó hang helyenként didaktikus üzeneteitől, és válik az önmagáért való szépség kifejezőjévé. Ezen a ponton változik a magyarországi viszonyok külföldi tudósítójából független esztétizáló költővé Gömöri György.
    A száműzetés kertje kötetcímadó ciklusa magában hordozza azt az ellentmondást, amelyben idill és annak folyamatos megtörése feszül egymásnak. Az idilli képekről lerántott lepel az Éjszaka havazott kétarcúságával mutatja be a „tündér hó” szépségteremtő erejét és a madarakra köszöntő lehetséges fagyhalált, melyet a Fészek-sirató árnyal tovább a földre hulló fészek és a hortenzia-bokrok ezzel mit sem törődő buja burjánzásával. A világ működésének szorongató ellentmondásossága a kertben, a mikrokörnyezetben is megtalálható, és a lírai én – talán a képek láttán is – személyes szorongássá alakítja a történelmi tapasztalatot, amikor az Őrangyalban is jelentést író besúgót lát, amikor Marcus Aurelius gondolatát továbbírva inkább birkózáshoz hasonlítja az életet, mint tánchoz. A száműzetés kertjében egyre gyakrabban sejlik fel finom áttétekkel a halál kiszámíthatatlansága, melynek váratalan érintésétől Houdini, a hihetelnen menekülö-művész sem tudott szabadulni. Majd ironikus fényben tűnik fel egy halott barát mobiltelefonjának postafiókjából (Elérhetőség), amely a „pillanatnyilag nem vagyok elérhető” múltból érkező üzeneteként mégiscsak megviccelte az elmúlást, persze a gesztus, hogy a lírai én egy elhunyt telefonszámát tárcsázza, már maga is a halál kicselezésének kísérletét rejtheti magában.
A kötet azonban nem önző módon foglalkozik a halállal, mert az Aggodalmaim soraiból is kitűnhet, talán éppen a bekövetkező tehetetlenség nyugtalanítja a versbeszélőt: „Mi lesz a gyerekekkel, / ebben a mind kegyetlenebb világban, és a nyelvvel, / a magánhagzókkal-virágzó magyarral…”. Ugyanígy az Egy önrobbantó gondolataiból szerepverse is az önfeláldozás dilemmájáról, illetve a Ballada egy iraki lányról a becsületbeli gyilkosságról verselve az elmúlásnak a kertben tapasztalható természetes rendjét állítja szembe a kerten kívüli valóság ember vezérelte önhatalmú döntéseivel. És éppen az Aggodalmaim soraimban válik a Sziget, Anglia a kert metafora konkrét földrajzi térként értelmezhető referenciájává, amely a kényszeres 56-os száműzetés helyéből védelmet és szabadságot nyújtó területté vált, ahonnan rálátás nyílik a múltra, amely szembesíthetővé válik a jelennel, és amely akkor lehetne csak idilli, ha nem a múlt kényszerítette volna ki létrejötétt.  „Korántsem olyan / elszomorító ez a kert, mint sokan képzelik, / de nem is olyan színes, illatos-buja, / ahogy egy sivár bérházból tűnik” – érzékelteti A száműzetés kertje a helyhez kötődő ambivalenciát, majd a paradicsomi állapot allúzióját festve, a szabadság és az emlékezet fáira utalva önmegszólító, már-már bibliai parancsként jegyzi le: „Mindkettőről egyformán kell enned, / és sohasem lehet elfeledned, / hogy bár a kertet magadnak teremted, / az a két fa azért az Istené”. A történelmi emlékezettel és a történelem szülte szabadsággal való bánásmód kérdése a kötet kezdő ciklusához képest a személyes számvetés szintjére kerül, ez a személyesség pedig Vallomássá alakul az utolsó ciklusban.
A vallomásokat szintén az emlékezés indítja útjukra, a „husszonnégy év a házban” (Grantchester Road 46) és 1946 márciusának emléke, „az »arany idök« igérete és a vaskorszak kezdete”, majd a repülés Angliába. De éppen az idő és a háttérben álló események érlelik meg és értékeli át a vallomást, amely az Újraírt slágerszövegben szembesül az nyelv elégtelenségével, és a záró versben (Vallomás) szintén az időre és a majdani emlékezésre bízza a szavakat: „ölelj meg hát, édes felem, / ezt a versemet meg tedd el / inségesebb napokra”.
A bensőséges zárlat is mutatja, hogy a kötet lépésenként enged közel magához. Először a személyes történelembe, az új életre kelő útiélmények közé és egy virtuális panoptikumba, majd a kert meg-megtörő idilljéből a vallomások terébe vezet. Kaiser Ottó ciklustagoló térelválasztó fotói magukban hordozzák azt az ambivalenciát, amely a sosem volt idill megtörését illusztrálva párbeszédbe kerül a szövegekkel. Különösen beszédes a Múzsák, ha talákoznak előtt szereplő, bérházzal egybemontírozott női arc, illetve borítón lévő kietlen kertben a szabadság fájaként burjánzó Aloe vera óriási leveleivel, rajta pedig az apró tüskékkel. A képen látható Aloe vera A száműzetés kertjét olvasva sajátos jellemzőivel a szabadság és a remélt szépség megteremtésének szimbólumává válhat, amely anyagi szinten kozmetikummá alakulva jótékony csodaszerként késleltetheti az elmúlást, tüskéivel viszont megmaradhat figyelmet érdemlő óriásnövénynek. Utóbbi azonban – méreteit kivéve –  kétségtelenül jobban illik kötethez.

Boldog Zoltán