Székelyhidi Zsolt: Jegajade - Második részlet

„Pedig a válaszok mindig ott pihentek benned, Jade. Ott vannak a testeden, a szemeidben, villámgyors elmédben rejtőznek.” - A Jegajade Székelyhidi Zsolt Kossuth Kiadó által megjelentett sci-fi regénye, melyhez az illusztrációkat Zöllner Marcell készítette. A könyv prológusának második részletét az Irodalmi Jelenen itt és most olvashatják.

Székelyhidi Zsolt

JEGAJADE

(Két részlet a regényből)

Prológus

Második részlet

– Üdvözöllek, Uram. Köszönöm, hogy fogadsz ebben a… itt, ezen a helyen. Gondolom, nem titok előtted…
– Lassan, ifjú hölgy! Tudom, miért kerestél fel, tudom, mit szeretnél. Tudom, ezernél is több kérdéssel érkeztél, s mindet rám zúdítanád, ha a szavak oly gyorsan áramlanának át belőled felém, ahogy szeretnéd… Tudod, anyád is mohón éhezte a tudást. Hadd nézzelek! – Archon közelebb lép, csontból készült botja koppan a márványfényű padlón, sokáig visszhangzik még ez a hang, mielőtt elhalkul végleg. Két vaskos ujja óvatosan simít végig a lány arcán. Jade-et villámnyi impulzus rezzenti össze, valami kellemes, megmagyarázhatatlan és egyben riasztó rezzenés, a Könyvtáros hatalmából csekélynyi pillanatra megvillan előtte. – Gyönyörű ifjú hölgy lettél, Jade. Anyád, ó, milyen energikus teremtés, bájos volt tényleg. De te! Te őt is túlszárnyalod.
– Anyám… Ő…
– Tudod, a gyönyörű csak egy szó. Alkalmatlan árnyaltan kifejezni, mit is érez a lény, aki ezt mondja és ezt gondolja. A gyönyör határtalan, mondják, de nem nagyságában rejlik hatalma, hanem milyenségében. Ha megkérded, milyen gyönyörű, akkor látod csak, mennyi szót is használsz el hiábavalóan, s csak közelíteni bírod az érzést.
– Valóban, Uram, Archon… Én, mint tudod, mert hogy az idő sürget, válaszokért jöttem hozzád. Válaszokért, melyeket talán csak te tudhatsz, benned bízom, hogy most, annyi év és kaland után megértem végre…
– Fajodtól ebben nem különbözöl, Jade, ugyanolyan türelmetlen vagy, mint azok, akik évszázadokkal ezelőtt ide látogattak. A titkok és a kérdések öröktől az emberek gyengéi voltak. Pedig a válaszok mindig ott pihentek benned, Jade. Ott vannak a testeden, a szemeidben, villámgyors elmédben rejtőznek.
– Ki vagyok hát, Archon D’Arc, ki vagyok én?! Mondd, felelj, nem bírok egy percet sem tovább, hidd el, hallgatnálak és tanulnék tőled, de…
– Igen! Cserébe viszont meg kell ígérned, Jega Jade, Írisz leánya, minden ember közül a legkülönlegesebb, meg kell ígérned, hogy elmeséled kalandjaidat! Elejétől végéig, idáig, Kaii-ig, hallani akarok mindent! – Archon D’Arc alig láthatóan elmosolyodik, botja enyhén koppan ismét a padlón, száz koppanás rá a válasz minden irányból.
– Ígérem, Archon könyvtáros, ígérem, hogy mesélek, de először kérlek, kérlek! Te mesélj, ki vagyok én, miért vagyok, hogy lettem és mi a rendeltetésem! Mondd el, kérlek, annyira szomjazom tudni, annyira… – Jade meggörnyed egy pillanatig, felrémlenek évszázados kalandjai, a képek, szépek és gonoszak, az álmok és a megannyi hontalan ébredés. – Tudom, Jade! – Archon mosolyog ismét, kedvessége elűzi a lány szemében gyülekező könnyeket. – Semmi nem történik hiábavalóan. Olyan út a tiéd, amit csak te járhatsz. Fajtársaid elbuktak sorra. Az elsők egyike vagy, ifjú hölgy! Az elsők egyike és egyben az utolsóké is.
– Anyád, Írisz, és a hozzá hasonló tojásrakók azért hoztak világra ezer és ezer testvéreddel együtt, hogy újrateremtsétek fajotokat. Hosszú-hosszú folyamat ez, ifjú hölgy, a közös idő szerint négy és egy tized ciklussal ezelőtt kezdődött, mert néped élni akart és akar, s mert te és testvéreid többek vagytok, jobbak és erősebbek az elődöknél. A hajdani emberek nincsenek többé, az utolsók nagyjából négyszáz­hatvan emberi éve vesztek oda a Nagy GurhOngban, ami elérte a földjeiteket is. Gigantikus háború dúlt, több bolygónyi létezés lett semmivé a közös idő szerint pillanatok alatt.
A gurhok félélő, biomechanikus gépek, melyek olyan szintre jutottak más fajokat másolva, amelyen megszerezhették a Huszonhármak Tanácsának elismerését, és hivatalosan is önálló fajjá nyilvánították őket. De alattomossá és gonosszá vált a gurh, tudásukkal nem tudtak mit kezdeni, fajfenntartásuk – elektronikus ösztöneik szerint – kizsákmányolássá aljasult. Terjeszkedni kezdtek, és hihetetlen szívósságuk okán szinte elpusztíthatatlanokká váltak. Elérték a Földet és a Marsot, holdjaitokat és bázisaitokat más rendszerekben. A gurh géphordák rombolni mentek, semmivé lett kultúrátok, városaitok, földjeitek felégtek, eltűntek temetőitek. Emlékeiteket én őriztem csupán és néhány harcos ősöd, aki volt elég merész, hogy felkeressen akkor, amikor a legnagyobb szükség volt erre. Írisz nagyapja, Olmár kezdte el. Segítettem neki, átadtam azt a tudást és azt a hatalmat, mellyel felépíthette a keltetőket és elvethette az emberiség magját másodszor is, az univerzum csöndjében. A humanoidok minden erejét, bátorságát, eszességét, testi és szellemi jóságát gyúrta társaidba Olmár, akinek nevét a Tanács örökre bevésette a Hősök Termébe, emlékül nektek és a jövendő koroknak. Ő a teremtője az új nemzedéknek, Jega Jade, ifjú hölgy. Ő és Írisz, a te anyád. Nem vagy halhatatlan, Jade, de a ti időtökkel mérve száz és félszáz éves vagy már, sokat tapasztaltál és semmit nem felejtettél. Hogy miért nem emlékszel születésedre, magadban kell keresned az okát. Emlékezz, emlékezz Rond Astorra! Ami akkor történt, gátat szab elmédnek. Az ajtót nem nyithatom ki, a kulcsot neked kell megkeresned, ott benn, Jade, legbelül. – Archon kis szünetet tart. Termetes alakja a félhomályban még nagyobbnak látszik, a lány csodálattal vegyes tisztelettel nézi furcsa arcát. Igazat mond a Könyvtáros, a kérdések kérdéseket szülnek, a válaszok is csak a kérdéseket szaporítják. Úgy érzi, fel sem képes dolgozni ennyi új dolgot, a múltra néző ablak koszos üvegén friss, tiszta, átlátszó foltok jelennek meg, az elméje kétségbeesve rakosgatja össze a képzeletbeli kirakós játékot, még csak az elején tart, nagyon az elején…
– Sebezhetetlen sem vagy, ezt tudod is, műkezed bizonyítja. De jóval, igen sokkal vagy erősebb, ellenállóbb és hosszabb életű apádnál vagy anyádnál. Ifjú hölgy, büszke lehetsz ma­gadra! És legyél is, legyél erősebb és rátartibb, mint hajdan élt őseid, és… Pártoljon a szerencse, ha magadban bízol, hozzád szegődik és nem hagy el. Nem úgy, mint halott ezernyi testvéredet… – Archon D’Arc botjára hajol, és pillanatokra csend borul ismét Jade köré. Érzi az ősöreg végtelen szomorúságát, ahogy az felidézi az emberek bukását, a kolóniák pusztulását újra és újra, a kíméletlen vereségeket, amit nővérei és bátyjai szenvedtek el. Talán tényleg ki kell halnia az emberi fajnak? Tényleg ez a sors vár ránk? Jade érzi, nem csak érzi, de tudja, hogy a képek, az emlékek valóságosak, amit Archon közvetít neki. Ahogy a gyönyört, ugyanúgy a szenvedést sem lehet szavakba önteni. Tekintete elfordul, az irdatlan meteorgyűrűvel körbevett bolygót nézi, amint konok vissz­fénnyel uralkodik a külső téren. Kaii lassan kerüli ki, a vontatóhajó – ami a fenséges temp­lomkönyvtárat húzza megszámlálhatatlan eltelt idő óta, teret és utat nem számon tartva – folyamatos sebességgel végzi a manővert. A bolygó felszínén a gáz- és porfelhők percekig mozdulatlanok, a légkör örvényei ebből a távból csupán egymásba fonódó vonalaknak tűnnek. A lány arcára valami meghatározhatatlan nyugtalanság ül ki, visszatekint a Könyvtárosra, aki így folytatja:
– Bizony, nem sokan maradtatok, ifjú hölgy. A kolonizációk sorra buktak, hiába az elszántság, a technika, az univerzum rendelését csak kevesen képesek felülbírálni, valahol mindig akad egy lyuk, egy hibás döntés, egy rossz hely. Ki szállhat szembe a galaktika mindent körülölelő hatalmával?! Ifjú hölgy, az emberiség reményét, csodáját, vagy elestét tisztelhetjük benned. Ha helyesen cselekszel, egy napon úgy köszönthetlek viszont, mint Íriszt annak idején. Jusson eszedbe: nem az utat választod. Te csupán a hogyanok felett rendelkezel. – Archon D’Arc megindul a viadukton keresztül, Jade követi és kérdez, folyton kérdez, de alig bírja megvárni a válaszokat, már újakra kíváncsi. A Könyvtáros nem felel mindenre, talán, mert a lány nem érthetné meg, vagy egyszerűen csak nem szükséges elmondani, hiszen előbb vagy utóbb ő maga fog rájönni, ha itt az ideje.
– Hol találom őket, akik még maradtak és élnek? Hol, Archon, Uram? Mondd el!
– Elszórta őket a szél, Jade. Megkeresheted őket és egybegyűjtheted fajod utolsó sarjait, ahogy Olmár idejében tették. Te képes vagy rá, a lelked mélyén ezt te is tudod. Olyan dologra van szükségük most, amit csak nálad találhatnak meg.
– De mi lenne az, Archon? Mi, az ami bennem van, és én mégsem tudok róla? – Jade kétségbeesve próbál kiutat találni az információk áradatában. Úgy szeretne hatalmas tudással bírni, mint AO Templomának őrzője. Milyen kevés ideje van, és mi mindent szeretne megtudni még! A termeken át százezer lény csontvázát, százmillió különös könyvet és tízezerszer több adattárnát látott, külön termek különböző, halhatatlannak hitt fajoknak, külön rekeszek sorsfordító alkotásoknak, némely akkora, hogy a gigászi csarnok falát teljesen elfoglalja. Űrjárók működő darabjai, hatalmas, eónokkal ezelőtt élt fajok konzervált példányai… Mennyi minden! Mekkora univerzum a miénk! Micsoda végtelen…
– Valahol kinn, sok csillaggal arrébb anyád azt kívánja, utoljára még egyszer lásson. Te hasonlítasz rá leginkább, és ezt ő is érzi. Nem tudja, hol, merre jársz, nem emlékszik a nevedre sem, de eszébe jut a tetoválás, ha csak nehezen is, amit viselsz. A neved, Jega Jade. Ifjú hölgy, a neved. Vár téged, ide érezni szeretetét, mellyel rád gondol. Néhány választ soha nem fogsz megtudni, és néhánynak nincs is jelentősége, hogy megtudd. Néhányat anyád tartogat számodra még, s néhányra te magad jössz rá, amint elhagyod Kaiit. Sétáljunk most, és gondolkodjunk egy kicsit.
– De én még…
– Nem, ifjú hölgy! Nem. A tudás birtokosa pihen és elmélkedik mindazon, amit elmondott, és amit nem. Néhány pillanat múlva Maáh Gömbtermében meghallgatom a történetedet, Jega Jade. Pihenünk ott, a te földed italát isszuk, és kényelmesen elhelyezkedünk. Addig gondolkodj még és hallgass! Ez most a legfontosabb dolog.
Jade mindennél jobban tiszteli Archon D’Arcot így ismeretlenül is, szinte az egyetlen élőlény századok óta, akire nem ellenségeként, hanem bizonyos szinten barátként tekint. Nem vitatkozik, hallgat és megpróbál koncentrálni, a kirakós elemei lassan a helyükre csusszannak. „Emlékezz Rond Astorra!” – csengenek vissza a Könyvtáros szavai. Mi történhetett vele akkor, kivel találkozhatott, ami elvette tőle korai emlékeit? Ó, Archon D’Arc miért vonja meg tőle folyvást a megvilágosulás édes élményét?
Újabb és újabb helyeken haladnak keresztül, Kaii gigászi csarnokai, csodálatos titokrengetege, az eddig ismert szellemi és fizikai tudás múzeuma elvonja figyelmét saját gondolatairól. Ámulat csillan a szemében, legszívesebben rögvest lerohanna és bele­vetné magát a tanulásba, olvasna naphosszat, de előbb végignézné a milliárdnyi tárgyat és eszközt, a galaktika legeldugottabb élőlényeit tanulmányozhatná… Archon türelemre inti, hirtelen érkezik a telepatikus üzenet, össze is rezzen egy picit. – Később, Jade, ha lesz kedved, a komornyikom körbevezet, és sok mindent megmutat, ami érdekel.
– Nem is értem – próbál kutakodni Archon gondolataiban –, miért érdekesek a történeteim. Hiszen Ő mindent tud, mindenhová elér az elméje, a jövőbe lát… Mire számíthat az én életemet hallgatva? A kalandokat is csak ő hívja annak, szerintem…
– Elég, ifjú hölgy! Az alku megköttetett. Te elmondod, amit kértem, mert így lesz jó. Nem nyitok vitát ez ügyben. – Bár a lány nem látja, a Könyvtáros mosolyog megint. Ahogy lépdelnek a Gömbterem felé, Archon D’Arc egyre vidámabb lesz. Bár nagyjából ismeri a történeteket, néhány részlet homályban maradt. – Igen izgalmas dolog lesz mindenre fényt deríteni – gondolja magában, botja egyenletesen kopog a padlón, a visszhangok szinte vég nélkül ismétlődnek a csarnokok falai közt.
– Amikor a gyermeked megszületik majd, Jega Jade – szólal meg a fekete-fehér hllá –, megértesz néhány dolgot. Tudni fogod, mit érez anyád, Írisz, aki reménykedik és visszavár téged. A fiad egy új kor gyermeke lesz, az emberek tiszteletének fog örvendeni életében, halálában pedig oly kegyben részesül, melyet nem remél senki a tieid közül. Az út előtted áll, Jega Jade! Tedd meg, amit meg kell, és az emberi faj újra helyet kap az univerzum történelmében.
Jade megáll. Különös érzés fogja el újra, melyet mostanában gyakran érez. Nem tudja, mi lehet, de valahogy megváltozott. Érzékenyebb lett, ugyanakkor mintha kitárult volna előtte a világ. Ez hát, amiről Archon D’Arc beszél. Egy utód, egy fiú, Írisz unokája. Furcsa nyugalom tölti el. Nem beletörődés, hanem egyfajta lelki béke, melyet – hite szerint – anyja érezhetett, amikor világra készültéről tudomást szerzett. Némán bólint a Könyvtáros felé, folytatják útjukat.
Maáh Gömbterme nem óriási, ahogy azt Jade hitte. Egy olyan monumentális csarnok nyolc sarkához rögzítették, amelyen át viadukt vezet. A Könyvtáron ezen a szinten mindenhol ilyen lenyűgöző méretű hidak ívelnek át. A Gömbterem, mely emberi mértékkel mérve szobányi hely, úgy lebeg ott középen, mint egy kiegyensúlyozott labda, mozdulatlanul, csillámlón. Különös fényjelenségek válnak láthatóvá pillanatokra a felszínén, körbefutják, egymásba olvadnak és kialszanak. A gömb felső részéből pompásan csillogó cső veszi célba a külső teret, Jade távcsőnek gondolja. Archon, mintha nemet biccentene felé, szemei fürkészők, csontbotja koppan újból két egyenletest. Lift érkezik eléjük; egy fénylőn csillogó szerkezet, aljzat és tető nélkül. Csupán két, pajzs alakú gravitor fogja közre utasait, Maáh szentélye alatt.
Jade tétován áll, az öregre vár, ekkor azonban váratlanul maga alatt hagyja a talajt, a levegőbe emelkednek mindketten. Furcsa erőt érez körös-körül, enyhén bizsergő, puha energiát. Gyorsan haladnak a terem felé, melyen most egészen lebilincselő módon, kör alakú nyílás válik átlátszóvá. A gravitor-lift idáig szállítja őket, a fénypászmák ilyen közelről egyszerre tűnnek félelmetesnek és rejtélyesnek, Jade úgy látja mégis, nem bántanák, ha most hozzájuk érne. Az alsó nyíláson, amely éppen akkora, hogy összezárt végtagokkal átférjenek rajta, fellebegnek, majd a láthatatlan szállító erő gyöngéden leteszi őket Maáh fénylő szobájának közép­pontjában. Archon D’Arc leülni hívja a szobán körbefutó, kényelmes kanapéhoz, mialatt a nyílás belseje ismét átlátszatlanná válik.
– Maáh hatalmas utazó volt, a szillék büszke és rendíthetetlen népének vezetője. – A Könyv­táros teát önt a lánynak és magának, majd folytatja. – A szillék földjét világító nap korokkal ezelőtt szupernóvaként forrt és duzzadt iszonyúvá, magába tüzelve bolygójukat. Maáh felismerte a veszélyt, és hajót épített a szillé erősekkel, hogy időben elhagyhassák városaikat és a planétát, amely pusztulásra ítéltetett. Népének legnagyobb részét így Maáh megmenekítette. A szillék azóta bolyonganak galaxisról galaxisra, napról napra, örök utazók. Magukban hordják a fénylés képességét, a szilent, mellyel kereskednek is, a Huszonhármak Tanácsának engedélyével. Ha egy fénylő szillével találkozol és megérint, szinte elapadhatatlan energiára teszel szert, melynek hatása életed végéig elkísér. Fáradhatatlannak, erősnek érzed magad, és egyfajta energiakivetítéssel bonyolult szerkezeteket, tárgyakat mozgathatsz erőfeszítés nélkül.
A szillék vezetőjük elhunyta után érkeztek ide, és kértek meg a Gömbterem felállítására, hogy örök dicsőségben tarthassák emlékét. A Hősök Termében Maáh testének fénylő másolata megvilágítja a csarnokot hosszában és széltében. Ez a terem szillé fénnyel épült, s a felső adó­cső segítségével innen adunk hírt Kaii hollétéről folyamatosan.
A szillék mostani kormányzója, Kollotaár többször ellátogatott hozzám. Igen különös történeteket hoz a Kaiira, jól elszórakozunk, miközben mesél. – Archon D’Arc hörpint a teából, melyet csöppnyi sóval szeret, és a bölcsek polleszével, amit előtte meghámozott már és felszelt. Jade nem kér sót, de a vörös növényből tesz az italba, amely hirtelen neonpiros lesz, pezsegni kezd, kicsit később pedig visszaváltozik normális állagúra.
– Itt vagyunk hát, a fénylő teremben, ifjú hölgy! Most te következel. Kíváncsi vagyok mindenre! – Archon hátradől, lábát a levegőbe emeli, mintha valami láthatatlan támasz kerülne alá, mégis kényelmesen helyezkedik el ebben a pozitúrában. Jade viszont feszeng, újra felmerül Rond Astor, gondolatai közé furakszik, de az emlék homályban marad, így végül elhessegeti a Könyvtáros utalását. Ő is kortyol az italból, mely kifejezetten ízletesnek tűnik és igencsak frissítően hat. Mély levegőt vesz, és mesélni kezd. Könnyedén idéződnek fel az első emlékek. Százötven év távlatából is elevenen, már szinte húsba vájón. Jega Jade halkan beszél és lassan, Archon D’Arc pedig bátorítóan bólint, majd iszik a teából, melyet a pollesz furcsán savanykássá tett.
Bár születésére nem emlékszik vissza, gyermekkora élesen él elméjében. Miközben mesél, nem is sejti, majd számtalanszor fogja említeni a név tulajdonosát, melyről Archon beszélt neki, s mely haraggal töltötte el és félelemmel.
– A holddal kezdem, melyen felnőttem…
 

A regény címlapja.