Tar Károly: Pánik – részlet

Mi ez a női szépségek keretébe ágyazott, selyemfüves völgy mélyére rejtett, változatosan furcsa, hangulatoktól függően nyitható-csukható, titokzatos kapu? És mi ez az örökös pánik, amely a nagyvilágra tártan, izgalmakban bővelkedve folyamatosan körüllebegi az emberiséget?

Amikor a katolikus leánygimnázium évzáró bálján, az iskola zárt parkjában rendezett fáklyásmenet a végéhez közeledett, az egyik szeleburdi lányka megbotlott a saját lábában, és égő fáklyájával megérintette a sor szélén felügyelő apáca főkötőjét. Az apáca-tanárnőnek, mindenki szeme láttára, meg kellett válnia fejfedőjétől. Pillanatnyi zavarában ezt olyan ügyetlenül tette, hogy fekete szatén ruhájába is belekapott a láng.
A pánik csak néhány percig tartott, mert az apáca közelében tartózkodó mézeskalácsos mester, aki angyal-szőke Gréta nevű lányának iskolai előmeneteléért mindenkor minden áldozatra képes volt, gondolkodás nélkül az apácára vetette magát. Testének férfiasan lüktető mentőmunkáját olyan ütemesen pergő hangok kisérték, mint amilyeneket a magukról megfeledkezett házinyulak okoznak párzáskor, az ilyen eseményhez is szűkre szabott ketrecükben. Miután a mester, a tüzes apáca világiasra sikeredett sikongatása és sóhajtozása közepette, izmos teste alá gyűrte a lángokat, munkájába kissé belefeledkezett. De szerencsére, a félelemtől és az irigységtől besárgult jóravaló férfiak léptek a park porondjára, és sietve levakarták az önfeláldozó tűzoltásával másféle tüzet gerjesztőt a ruganyos tűzfészekről, s így a lángok további terjedése, mint azt a határtalan képzelőerővel rendelkező szolgálatos újságíró írta, azon nyomban „önön hamvába fúlt”.
Másnap, a helyi bulvárlap első oldalán, vastag betűs szalagcímben hirdette és „óriási pánik”– ként szétkürtölte, a kicsi, de a fontos eseményekre mindig óriási érdeklődést mutató városban, az elkövetkező generációkban is rendkívüli érdeklődést keltő hírt:

ÓRIÁSI PÁNIK AZ APÁCÁK BÁLJÁN

Az igazi szenzáció, amelyért aztán évekig szóbeszéd tárgya lett az apácák bálján történt baleset, a nyomda ördögének munkája volt. Az akkor még ólombetűs nyomdákban, kézi szedéssel készültek a címek. A címszedő, feltehetően nem figyelmetlenségből, hanem kaján vigyorral, a pánik szó két magánhangzóját felcserélte.
Kapkodták a lapot. És az üzleti érzékkel megáldott tulajdonos, divatosan hetyke bajuszkája mögé rejtett mosollyal, második és harmadik kiadásban is megjelentette lapját, amely olyan gyorsan fogyott, mint a helyi gyógyszerész szombatonként piacra dobott, mindig más és más illatú, egyesek szerint a férfiasságot is erősítő, gumióvszere.
Nem mondható, hogy már kisgyerekkora óta izgatta ez a betűcserés szó. De élete során mindegyre átértékelte jelentését, tartalomhordozó voltát, tűrte, szenvedte sorsalakító meglepetéseit.
       Merthogy férfinak születtem.
Sokan még ma is véletlennek tüntetik fel ezt a ma már csak bonyolult műtétekkel megváltoztatható tényt. Megmosolyogtatta minden ilyen feltevés, amikor teljes bizonyossággal állíthatta, hogy nyilvánvalóan a szükségszerűségnek köszönhette nemisége sokak által nyíltan dicsért, és női kezek által is jól megmarkolható bizonyítékát. Ugyanis fogantatásának időpontjában, apja idegileg kiborult állapotban leledzett. Anyja nem sokkal, alig két hónappal azelőtt tért vissza, hogy meleg családi körben hozza életre, hűtlen szeretőjétől fogant nővérét, és hogy hű férjét így megajándékozza az apaság örömeivel.
A természet törvényei mindig a gyengébb nemnek kedveznek.
Férfinak kellett születnie, mert apját a hirtelen rátörő apai érzések idegileg is megviselték. Elgyengülése riadóztatta a természetet, amely végtelen bölcsességének köszönhetően és zseniálisan ismétlődő szabályainak megfelelően, fiúként küldte őt a láthatóan meggyengült férfitábor erősítésére. Ebből következően, férfisorsát vállalva, gyakran megesett vele, hogy kisebb-nagyobb, olykor pedig tüneményesen óriási pánikba esett.
Valójában most, amikor nála is eljött a férfikor kapuzárási ideje, értette meg igazán e gyakran szóban forgó testrész rejtett értelmét. Furdalta a lelkiismeret, hogy fiatal korában nem tulajdonított kellő figyelmet különlegességeinek tanulmányozására. Nem vette észre a történelem alakulására gyakorolt hatását, a hétköznapok minőségét meghatározó tulajdonságát, nyilvánvaló életfontosságát. Elhanyagolta azokat az alapos tanulmányokat, amelyeket csak az igazán megszállott férfiak folytatnak. Amikor irigylésre méltó kitartással, a megszállottak makacsságával, örökösen gyakorlatra áhítozva, éjjelüket-nappalukat a nőknek áldozva, verejtékes türelemmel azokat a állatinak mondott titokzatos élvezeteket kiismerni akarják.
„Kell lennie valami magyarázata annak, hogy leszámítva a különböző pozitúrákat, örökké ismétlik azt az aktust.”
Na, itt megakadt... Kissé összekuszálódtak gondolatai.

Miről is van szó tulajdonképpen?
Mi ez a dolog, mi ez a micsoda?
Mi ez a női szépségek keretébe ágyazott, selyemfüves völgy mélyére rejtett, változatosan furcsa, hangulatoktól függően nyitható-csukható, titokzatos kapu? És mi ez az örökös pánik, amely a nagyvilágra tártan, izgalmakban bővelkedve folyamatosan körüllebegi az emberiséget?

Szülővárosában elmagyarosodott szászok, zsidók, bolgárok, lengyelek és néhány albán család keveredett az elmagyarosodni kész románsággal. Valamikor ebben a kisvárosban mondták ki először Európában a vallásszabadságot, de az ő idejében erről csak néhány értelmiségi tudott, és a főtéri református templom papja emlékezett róla némely ünnep alkalmával, amikor a toleranciáról kellett szót ejtenie. Ezért aztán az egyszerű polgárok, az örökösen büszkélkedőkhöz és dicsőségre vágyókhoz hasonlóan, leginkább „a három P városa” címmel illették, és dicsérték is szüntelenül, szürke szülővárosát.
A három P közül, persze, ki ezt, ki azt részesítette előnyben. Akkor még nem volt divatban a gyakori közvélemény-vizsgálat, s a maga rövidnadrágos idejében habozás nélkül a POGÁCSÁT tudta az első helyen, utána a PECSENYE következett. A harmadik P-vel akkor még nem tudta mit kezdeni.
Azt sem tudta még, hogy miért nyúlkálnak olyan láthatóan mennyei élvezettel a fiúk, a házunk mögötti patakban, a kombinéban velünk fürdőző lányok lába közé.
Akkoriban a patakparti bokrok alján található mély lyukakban való tapogatózás hozta izgalomba, pedig többnyire csak halszagú, üres markát bámulhatta az azokban való kutakodás után. Pont ezt a szagot érezte akkor is, amikor a nagyobb fiúk hencegve orra alá nyomták a melles lányok lába közét simogató kezüket.
Helena, akinek gránátalmamellek dudorodtak a fürdőruhája alatt, bátorította.
Neked szabad, biztatott mosolyogva, miközben trágár szavakkal fékezte a méhként körülötte rajzó fiúk ösztönösen elszabadult és lányok szerint bak szagú hancúrozását.
Nem kért az ilyen előnyökből.
Tudta, hogy Helena engedékenysége a külvárosban előkelőnek számító pogácsás fiának szól, de mert a bajor eredetű pogácsás nem az apja volt, hanem csak nevelőapja, akit rokonai minősítésre éhes hajlamuknak engedve mostohaapának hívtak, illetéktelennek érezte az ezzel járó előnyöket. És az is zavarta, hogy Helena kisebb, megszámlálhatatlan sok testvére, félig pucéran futkározott nádas széli házuk körül, s amikor félénk pofával kimerészkedtek a városba vezető főútra, koszos markukat könyörögve nyújtották az arra járók felé.
Helena felkínálkozása menekülés a nyomorúságból, gondolta sajnálkozva, és ugyanilyen érzések fékezték vágyait, amikor érettebb társai az akkor még engedélyezett nyilvánosházakba hívták.

És akkor sem gondolt a „harmadik P”-re, amikor egy napsugaras délelőtt, rövidnadrágja alól, hirtelen valami színtelen, gyorsan hideggé vált folyadék bugyogott elő. Ijedten szorította magához, a vele szemben álldogáló, nála fejjel magasabb Annuskát, akit éppen a lótetűkkel való halászat előnyeiről oktatott nagy elszántsággal, mert ösztöneimtől vezérelve mindig is tanítónak képzelte magát. Megbabonázottan, kitágult szemekkel figyelt rá ez a lány, és nem ellenkezett, amikor önkéntelenül magához vonta. Egy pillanatra sem érdekelték a lány blúzán átsütő, forró mellbimbói, ölének bársonyos melege, combjainak feszült keménysége. Nem hitte, hogy érzéktelensége mutatkozott meg ily módon. Inkább, mert valamiféle felszálló ködben érezte magát, mintha kiszabadult volna a földi létből, súlytalanul lebegett a végtelen űrben, angyalnak vagy az istenek közé valónak képzelte magát.
Később ezt az érzést, tudatlanságában, szerelemnek neveztem.
Egyébként, amikor nyugdíjba vonulásának tízedik esztendejét, pohár sörrel egymagában ünnepelte, akkor sem tudta, hogy mi a szerelem.

„Nem voltam jó, és nem voltam rossz ember. Jártam az utam, mint mindenki más. Folytatása, magától érthetően, nem okoz gondot. Napjaim sorakoznak, mint a hosszútávfutó beidegződött lépései. Az sem izgat, hogy mikor szakítom át a célszalagot.”

Szülővárosától messze került. Azt sem tudta, hogy sok, vagy kevés nővel volt dolga. Mihez képest? Nem volt fontos számára a nyilvántartás. Aki akarta, azt gondolkodás nélkül megkettyintette. A gyenge nemi erőszakot is mímelnie kellett néha, ha egyik-másik nő szemében félénk kíváncsiságot, netán sóvárgást látott, s azt, hogy fehér bőrén pirosan hullámzó foltokban kicsapódott a vágy okozta zavarodottság.
Eljött az ideje, hogy összeszámolja azokat a nőket, akik meghódított, akik magukra húzták, s akik alá és fölé feküdtek, mert bizonyára valami olyant akartak tőle, amit másoktól nem kaphattak. Mit? Nem tudta, mi lehet az, amit tőle kaptak, amit tőle vártak. Eddig még nem jutott ideje arra, hogy ezen rágódjon. De érezte, hogy lehet valami értelme ennek a dolognak is. Na, nem azért, mert attól félt, hogy a végső elszámoláskor orrára húzzák az elhalasztottakat, hanem mert féktelen önzésével kell majd egyszer szembenéznie. Ha csak a maga örömét hajszolja, és nem figyel arra, hogy örömöt is adjon, mi értelme ágybeli alakításainak, tivornyáinak. Hiszen mindig is arra vágyott, hogy valami olyat nyújtson, amitől pucérságukat tetézve, tovább vetkeznek a nők, néhány pillanatra odaadóan feltárják legbensőbb szépségüket, s a párzás sodró révületben, tudat alatti jóakaratukban, vele együtt döngetnek majd rikoltozva a mennyország kapuján.

Nőnek még nem fizetett, és én sem fogadott el pénzt, még ajándékot sem, szolgáltatásaiért.

Rögeszméje, miszerint az lehet az igazán nagy és emberhez méltó érzés, amely mágikus erővel szorosan összeköt minket valakivel, akit a titokzatos véletlen mellénk rendel. „De ehhez nem feltétlenül szükséges testünk összeforrottsága. Amikor a másik hiányáért, magunkat siratva és szégyellve, időnként akaratlanul is felzokogunk és álmunkban lucskosra sírjuk a párnánk, mert úgy hozza a sors, hogy imádott társunk elhagyott, fájdalmunkban felriadva ölni is tudnánk. Talán ez az az érzés, amit szerelemnek nevezünk.”
Mint minden halandó, maga is erre vágyott.

Makacsul, egész életén át babusgatta hitét, miszerint az ő ideje még hátra van. Mindenkinek lehet egyféle perpetuum mobile-gondolata, ami magától jár, és nem hagyja nyugodni, ezzel fekszik és ezzel kel. „Ugyanazon apró sárdarabokat alakítjuk, forgatjuk magunkban szüntelenül, mint a fecskék fészekrakáskor a maguk formálta galacsinokat, amelyből fészket, az ember pedig jövőt épít magának.”
Hitte, hogy nem léphet le a térképről anélkül, hogy meg ne ismerné az igazi szerelmet.
Gyönyörű, nagy, makrancos vadról álmodott, akiért érdemes éveket, vagy, ha úgy adódik egész életében, lesben állni, hogy apró figyelmességgel megszelídítse, kezes báránnyá, dörgölődző cicává formálja, olyanná, aki szerelmében felnézzen reá, paradicsomi kéjben részesíti, miközben szelíden kielégíti a férfiasságához szükséges hatalomvágyát is.

Egyszer egy távoli faluban járva, vadásztársaságba csöppent. Valakinek ott engedélye volt őzet lőni, őt is meghívták a vadászatra. Puska is került, és a vendégnek kijáró figyelmességgel beállították a közeli erdő tisztásán, a térdig érő lucernás szélére, ahol másfél órás ücsörgés után, az erdő széli bokrokkal benőtt árokból, tőle alig háromméternyire, éppen elébe szökellt a suta állat. Egymásra csodálkoztak. Abban a pillanatban olyan súlyossá vált az ölében tartott fegyver, hogy képtelen volt felemelni. Az őz fehér fenekét mutatva eltűnt a helyi rengetegben. Bosszankodtak a vadászok, s korholták, mert nem használta ki szerencséjét. Ezt a fiaskót úgy magyarázta magának, hogy az a szelíd és ruganyos őzike nem őt választotta, hanem másnak tartogatta magát.
Rögeszméje szerint, az őzikék sem szerethették őt. Nem ismerték, nem tudhatták, hogy a neve: Jó Jenő. Hiábavalóan viselte nevét. „Engem senki sem szerethet. Nem ér a nevem.”. Hiábavalóan jónak érezte magát, s mert nem szeretik, neki sincs joga valakit is szeretni. Annyit tehet, hogy a hajdani cselédlányokhoz hasonlóan, felmegy valamely fővárosba, és ott sétál minden szombat este a folyóparton, ahol, hátha majd valaki belé szeret, ahogyan ezt gyerekkorában a cselédlányok énekelték olyan elszántsággal, mint a szűz lányok, akik elhatározták, törjön, szakadjon, véget vetnek érintetlenségüknek. Nyegle gondolat volt.  Ahelyett, hogy mélyebben kutakodott volna magában, ahogyan azt a bölcs görögök tették. De akkor már senki sem emlegette a görögöket, Szókratésznek még a nevét sem ismerték abban az osztályharcos környezetben, ahova született, ahol élnie kellett. A jót ott naivnak, lagymatagnak, esetlennek, félszegnek, révetegnek, „papalágynak” nevezték. Nevében hordozza sorsát, végzetét? Badarság. Nem akart mindenáron jó lenni.

„Várnom, türelmesen várnom kell a csodát. Nem fontos, hogy szeressek. Az kell, hogy engem szeressenek. Az önismeret óvodájában, magamat semminek tudtam, s mint a szél hordozta gyomnövény magja, arra vártam, hogy valahol, valamelyik szempárból, a nekem vetett föld puha életterében, rám tűzzön a melegen mosolygó napsugár.”

Utólag be kellett ismernie, hogy végül is felnőtt, gyom között gyommá lett, burjánzó érzéseivel valamennyire emberségessé vált, és ez a folyamat nem mehetett végbe valamiféle szeretet nélkül. Ezek szerint vagy ismeretlen felhők mögül sütött reá a szeretett, vagy figyelmetlenségének betudhatóan, azt sem vettem észre, amikor időnként zuhogott reá valahonnan valamennyi fény, s melengette benne a dicséretes emberi jóérzéseket.
De azért olykor több volt neki a kutyája szeméből kiolvasott ragaszkodás, az eb farkcsóváló hűsége, mint valamely bizonytalanságokkal tele, nehezen létrehozható, őszinteséget méricskélő, kételkedéssel, gyanakvással járó emberi kapcsolatokkal való próbálkozás.
Jenő, Jenő! Életed felmenő! – biztatta magát öniróniával. „Hát jó! Jóóó…. Legyek, ha kell!”

Nem ment ki a fejéből…

Az este bekopogott hozzám a szomszédasszony. Ez a fiatal, magas, tenyeres-talpas fiatalasszony a napokban költözhetett mellém. Nem voltam itthon, amikor érkezett, mert minden nyáron, szabadságnyi időre visszatérek szülővárosomba, hogy örökösen ne valahol, hanem éppen ott érezzem magam otthon, ahol a napvilágot megláttam. Közben, ezen a nyáron valószínűleg éppen távollétemben meghalt az a töpörödött öregasszony, akit azért utáltam, mert minden délután kiült lakása bejáratának előterébe, és olyan ráérősen cigarettázott, hogy hozzám is átkanyarodott a dohányfüst. Nálam, olykor még télen is, szinte egész nap nyitva áll az ajtó, szellőztetek minden erőmmel, mert amikor tíz esztendővel ezelőtt ideköltöztem, és először benyitottam másfélszobás garzonomba, hirtelen megcsapott az előttem lakó, falakba ivódott savanyú szaga. Bizonyára, ez a régi lakó is olyan összeaszalódott kilencvenkilenc esztendős banya lehetett, akibe szívesen költözik valamely purgatóriumi levegőt árasztó ördögfióka fertelmes bűze. Mit tehetnék, szellőztetek olykor éjszaka is, hogy feledjem az orromba ragadt utálatos szagokat.
Néha a magam szagával sem vagyok elégedett, pedig már igazán megszokhattam volna a reám rakódott nyolcadik évtized után. Néha, amikor önkéntelenül hátra simítom maradék hajszálaimat, és önműködően csöpögő orrom alá kerül a kezem, amely előbb a fülcimpám mögött bolyongott és vakarózott, olyan fertelmes lábszagnál is büdösebbet érzek, hogy a megdöbbenéstől felugrom. Ilyenkor nagyot kiáltok: Disznó! Aztán a tükör elé botorkálok, hogy lássam, valóban én volnék az, aki a saját szagával sem tud kibékülni. Vén hülye!
A dohány illata nekem kimondottan büdös. Tízéves koromban hagytam abba a dohányzást. Addig dugiban szívtam, naponta tíz volt az adagom. Nevelőapámtól észrevétlenül elemelhettem ennyit, mert rám bízta dűznis Szimfónia cigarettáinak töltését. Pajtásaimnak is jutott belőle, mert másként tekintélyre szert nem tehettem, délutáni találkozásainkon, amikor a kerti filagória félhomályos padlásán rendszeres fütyi-szemlét tartottunk. Hernyó, minősítette lefitymálóan, fejletlen szerszámomra pillantva a nálam négy évvel idősebb Pati, aki dorongját lóbálva büszkélkedett előttünk. Sejtettük, hogy nagy jövő áll előtte, s nem csalódtunk, amikor a háború utáni fogolytáborok mulattató történeteinek egyikén, messze híres, hősként szerepelt. Legendákba illően, azokban a kenyéradagra menő ráérős kártyacsatákban, Pati, sokak bámulatára, persze hatásvadászóan, hatalmas és felajzott farkával ütötte a bankot…
Vén hülye! Mi a fenéket irkálom én itt összevissza?!
Azt magyaráznám, hogy azért nem szeretem a cigarettafüstöt, mert nevelőapán egyszer rajtakapott a dohányzáson, de nem szidott, csak felajánlotta monogramjával cirkalmazott ezüst cigarettatárcáját. Ennek persze rettenetes ára volt. Az kívánta, hogy attól kezdve nyíltan dohányozzam.
 Népes családunk vizslató közönsége előtt kellett elszívnom egy Szimfóniát. Megpróbáltam. Húgom kérdő, anyám sajnálkozó, nagybátyám rosszalló, öcsém vigyorgó, mostohatestvérem kárörvendő tekintete tüzében cigarettám elaludott, taknyom-nyálam eláztatta a cigarettapapírt, a dohány füstje és íze egész életemre megkeseredett a számban.
S amikor ez valamely öregasszony szagával elegyedik… Hát ezzel engem ki lehet kergetni a világból.

Már megint mi a fenéket irkálom én itt összevissza?!
Még hogy érdekelne engem a saját szagom? A fenéket!
Kanyargós gondolatim tömkelegéből csakis azt szeretném feljegyezni, hogy elmélázhassak fölötte, hogy az este bejött hozzám Katherina. Csak éppen annyit szeretnék magamnak emlékül lejegyezni, hogy az este, csak úgy, a világ legtermészetesebb módján becsöngetet hozzám. Le kell írnom ezt, mert úgy tűnik, fontos ez számomra. Olyan fontos, hogy nem bízhatom senyvedő emlékezetemre.
Nálam tompán berreg a csengő. Nem szeretem az éles hangokat. Bántják a fülemet. Merthogy minden reggel félórákat tisztítom belőlük a feketedni, és kemény galacsinná alakulni kész gyanta színű fülsárt. Fiatalkoromban erre nem kellett gondolnom, soha, egyik szeretőmnek sem kellett megszólnia engem ezért. Bezzeg most… Pedig most sem szoktam elhanyagolni magam, rendszeresen zuhanyozom, savanyodásra hajlamos izzadságszagomat férfiaknak ajánlott izzadságátlókkal tompítom. Na de hagyjuk ezt…
Apám, gyufaszállal tisztította a fülét, miközben felolvastam neki az Ellenzék fontosabb híreit. Talán így kívánta jelezni, hogy minden szavamra figyel, s biztat, hogy ne lankadjam, ne kámpicsorodjam, mert döcögős olvasásomat tisztátalan füljáratai rovására írja…
Szóval, berreg a csengőm, odacsoszogok, miközben arra gondolok, ki a fene lehet, hiszen még szomszédjaim is csak nagyritkán, csengetnek ajtómon. Ajtómról messzire virít a reklámtiltó felirat, hogy a reklámcédulákkal bagóért szaladgáló bevándorlók is elkerüljék. Újságot sem járatok, mert az újságkihordók olyan rendesek, hogy hajnali négy óra tájban érkeznek ajtóm elé, s amikor bedobják az ajtónyíláson a kilónyi helyi lapot, az akkorát puffan, hogy legszebb álmaimból is felriadok. Hajnali négykor, játékos nők lopakodnak az ágyamba, és nem győznek csodálkozni azon, hogy előrehaladott korom ellenére micsoda keménységgel büszkélkedhetem. Én meg, javíthatatlan naiv ember módjára, jól odanyomom nekik. Sajnos csak álmomban. De azért vidáman ébredek, s az sem keserít el, hogy azok a szépnek és kívánatosnak képzelt lányok és asszonyok, már sehol sincsenek, és az is csak képzelgés, hogy hajnalonként szinte átfúrom egykor gyémántos szerszámommal a matracom. A postás pedig csakis délelőtt jár, nem csönget, csak bedobja postaládámba a számlákat, a felekezeti és más ingyenes helyi lapokat, amelyeket a kutya sem kért, de küldik szeretettel, mintha nem sejtenék, hogy a Metro-ért és a City-ért naponta magam megyek a városba, merthogy ez hozzátartozik egészségügyi sétámhoz.
A központba, ha jól kilépek, húsz perc alatt még esős időben is eljutok. Mégsem állítom, hogy a városban lakom, mert egyemeletes házunk valósággal belesimul a körülöttem pompázó erdőnyi parkocskákkal, bokrokkal és fákkal szegélyezett kerékpárutakkal és az aprólékos gonddal gondozott temető határolta kicsinyke völgybe.
 Utcánk az egyik oldalán, az úttal párhuzamosan mindössze három, többnyire öregek által lakott épület áll. A másik oldalon, az utcára kissé ferdén merőlegesen három egyemeletes szalagház, mindenik öt-öt család elkülönített, ultracsöndes lakhelye. A házak között két biztonságos gyermekeknek felszerelt játszóhely, a finnek aprólékosan kidolgozott ötletes csúszkáival, mászókáival, hintáival és homokozóival. Arról pedig fogalmam sincs, hogy miért kapta az utca az Országbíró nevet. A temető mögötti parkban, gondozott fák lombjai alatt, a megyeközpont üveg-irodái lapulnak.
Elég az hozzá, hogy az este, amikor az északi országokban annyira sajátos félhomály uralta a tájat és a lelkeket, nyitom az ajtót, hát ott áll Katherina. Mosolyog. Olyan természetesen, olyan nőiesen, olyan bájosan tette ezt, hogy rögtön elhittem, tudja, mit akar. És hogy akkora a hajlandóság benne, mint a macskákból folytonosan kitüremkedő, édes simulékonyság. Persze, hogy egyből reám ragad a mosolya. Néztük egymás vidáman, mint azok a régi ismerősök, akik mindenféle malacságot kipróbáltak már együtt. Szerettem volna, ha ez a néhány pillanat örökké tart.
Katherina szeme nagy és barna…
 Szóval, rögtön elkezdtem aprólékosan leltározni. Haja dús, kötegben összefogva, zsiráfnyakát is nyugtáztam sietve. Aztán indulok lennebb, széles, gömbölyű vállakat látok és kereknyakú blúzából kikívánkozó erős melleket…
Minden, de minden ismerős! Nagyon is ismerős!
Az ám!, mondom, köszönését a tőlem telhető férfiassággal fogadva, s látom rajta, hogy érti. Bizakodom, hogy valóban ért engem, felfogja mohó pillantásom értelmét. Olyan érzékkel, érzékiességgel áldott nő, aki, mint a bárányfelhők komótosan úsznak, kényelmesen elterülnek vágyaink egén és az éginek képzelt ágyban.
 Rég elfelejtett gyermekkorom karádykatalinos hangján szól. Azt mondja, hogy ő Katherina, a szomszédom.
Kom in, kérem szívélyesen, Úgy teszek, mintha félreállnék az ajtóból, de csak mímelem, hogy belépésekor, feszes testéhez minél nagyobb felületen hozzáérjek. Nem finnyás, belép. Karjában, mint valamiféle pólyában, göngyölt ruhanemű, talán puha ölelésre kész fürdőköpeny.  
 Szeretnék zuhanyozni, szól és körülnéz a előszobámban, ahonnan a fürdőszoba nyílik.
Rendes, gondolom, és dicsérem magamban. Honnan tudja ez a nő, hogy a tiszta nőket szeretem?
Hű, micsoda formás fenék, nézdelem körbe, s nehezen állom meg, hogy ne simítsak egyet szoknyája képzelt ráncain.
Ma festettek nálam, takarítottam, de a fürdőben csak holnap végeznek a vízszerelők, magyarázza Katherina, és újból engedélyt kér arra, hogy használhassa a fürdőszobám.
Hogyne, persze, csak tessék!, hadarom és tiszta törülközők után kutatok a fürdő felé vezető folyosó szekrényében.
Köszönöm, köszönöm, hoztam magammal mindent, int le Katherina, és eltűnik a fürdő ajtaja mögött. Nem zárja magára az ajtót, bizonyára látta, hogy úriemberrel van dolga.
Csakhogy az ajtó nekem nem akadály, látom, amint kibújik ruháiból, zsemlemellei könnyeden himbálóznak hajlongásakor. A víz zubogva öleli körül erős bokáját, s amint ballábbal belép a kádba, hosszú combja megfeszül, feneke alján, villanásnyi időre láthatóvá válik vörösbarna mókuskája. Hátát mutatja s karcsú derekát, lehajolt a csaptelep felé, hogy szabályosan domborodó, pucér fenekét csodálhassam. Állati ösztön késztet, hogy hátulról… Arcát fordítja felém, pajkos mosollyal biztató pillantást küld  fehér válla fölött,s  közben magamögé húzza az átlátszó fürdőfüggönyt. Körvonalai így még rejtelmesebbek. Gyönyörű látvány. Illik az ilyesmit naplóban megörökíteni?...
Nézni szabad, nyugtatom magam, s miközben hessegetem magamtól a szép látomást, ijedten gondolom, hogy a valóságban már nem láthatok ilyet.