"Ha Radnóti sorsát pusztán emberi sorsnak tekintjük, és nem zsidóságát, kitaszítottságát, a fasizmus szülte kényszerkörülményeket hangsúlyozzuk (mint például a Mint a bika…, Járkálj csak, halálraítélt és számos más verse kapcsán), nagyobb esélyünk lehet arra, hogy az idegenség tapasztalata helyett közelebb kerüljön azokhoz is, akik fenntartásokkal fordulnak a másság felé." - Jordán Tamás és 600 diák mondott verset Radnóti emlékére Abdánál. Az eseménnyel párhuzamosan szintén Abdán rendezték meg, Dr. Fűzfa Balázs vezetésével azt a konferenciát, ahol Radnótiról és a "Levél a hitveshez" című verséről volt szó. Az egész hétvégén át tartó Radnóti-konferencián a legismertebb hazai kutatók és irodalomtörténészek vettek részt. Köztük lapunk munkatársa, Boldog Zoltán is, akinek előadását most közöljük.

Boldog Zoltán

Kétségek a Radnóti-versek taníthatósága körül

a kompetencia-alapú oktatástól a tolerancia-alapú oktatás felé (provokatív kérdésfelvetések)

Szeretnék vicces és sokatmondó lenni, hogy szórakoztató és tanulságos legyek. Szeretnék súlyos mondatokat lebegtetni a levegőben, nem véve tudomást arról, hogy a mélység, bármennyire is szeretném, nem a mondataimban, hanem a befogadókban keresendő. Szerettem volna megnyerő mikrotanítást hozni, hogy Radnóti költészete megtalálja helyét mai kirakatvilágunkban. De csak kétségeket hoztam, mert valójában magam sem tudom, hogyan lehetne Radnóti szövegeit tanítani. Inkább csak azt sejtem, hogyan nem lehet. És nem is biztos, hogy jól.

Az érettségin gyakran megkérdezem azoktól, akik a Radnóti-tételt húzták, mit gondolnak: hogyan érezné magát a költő napjainkban. Ilyenkor nem adok kapaszkodókat a válaszhoz, hogy emberként, állampolgárként, tanárként, íróként, férjként vagy gazdaságilag, kulturálisan, esetleg horribile dictu: politikailag gondolom. A válaszok többsége enélkül is örömmel deklarálja: nem kellene félnie. Megnyugtató válasz, hiszen látszólag azt tükrözi: a mai egy sokkal író- és emberbarátibb világ. Megdöbbentő válasz, mert ezek szerint Radnótinak mint az előbbi, intencionált identitásokat ötvöző személynek meghatározó attribútuma a félelem egy most érettségiző diák fejében. Még megdöbbentőbb volt azonban egy érettségi utáni magánbeszélgetés az egyik hasonló véleményen lévő, néhány órával korábban maturált emberrel, aki azzal egészítette ki válaszát: nem kellene félnie, mert ma már nem neki kellene félnie. Milyen megnyugtató is ez. Az már szinte mellékes, hogy cinkos fenyegetőzéssel vagy részvétet sugalló sóhajjal hangzott el a mondat. Mellékes, mert befolyásolhatatlan. Mellékes, mert Radnóti – nevezzük így – sorspéldázatának kudarca ma már jól érezhető. Radnóti sorspéldázatának kudarca pedig a magyartanároké is.

De hogyan kapcsolódik mindez az irodalomtanításhoz, a magyartanár esetleges felelősségéhez? A magyartanár, az ország, a kultúra vagy talán a világ vallott kudarcot?
Nehezen megválaszolható kérdések, melyek azonban Radnóti Miklós sorspéldázatának és ezzel összefüggő költészetének tanítására, a kudarc tanulságainak levonására ösztönözhetik a pedagógust.

Mert Radnóti halála ott vall és ott vallott kudarcot, hogy nem elég. Nem elegendő, mert Radnótit szinte kizárólag a halál felől vagyunk képesek olvasni és megérteni; a sorsa, sorspéldázata felől. Radnótit szó szerint keresztre feszítjük, bármennyire is ízléstelen éppen Radnótival kapcsolatban ez a kép. Keresztre feszítjük, amikor a bori notesz, a holokauszt, a tömegsír, a zsidó sors példázata felől olvastatjuk vagy hagyjuk olvasni.

Ezért minden vers mögött ott tolakodik a halál, legyen az a Bájoló (jaj, de szépen is élhetett volna az istenhegyi kertben – jegyezhetik meg a verset olvasván), amelyet egyébként csak egyetlen tankönyv idéz. Vagy legyen az akár a Pirul a naptól már az őszi bogyó, amely a Mohácsy-szöveggyűjteményben az origót képviseli, az abszolút nyugalmat, amihez képest az összeomlott idillt, az emberi helytállást összesen húsz vers példázza.

Legyen ez a vers akár a Levél a hitveshez (jaj, hát még a halál árnyékában is a kedvesre gondol – szoktuk megjegyezni magyartanárosan, és persze ebben igazunk is van). A példákat lehetne még sorolni, hiszen a leggyakrabban használt tankönyvek kizárólag a lassan meghaló Radnótit mutatják be, a krisztussá váló figurát, az embertelenséget meghaladó ember feletti embert – újabb groteszk metafora!

A tankönyvek és szöveggyűjtemények többsége így hatásvadász, akár ez a néhány kép, mert egy olyan teleológia mentén mutatja be Radnóti költészetét, amely így, a humánum minden erejével együtt is hiteltelenné lesz. Radnóti költészetén, életén, sorsán, sorspéldázatán a halál, a krisztusi végzet lesz a csattanó. Ez a csattanó, amely az életmű kitüntetett helyén áll, minden vers csattanójává válik, ami pedig azzá válik, magában rejti a veszélyt, hogy bagatellizálódik.

A halál így nem elegendő, mert túl sok. Túl sok ahhoz is, hogy megértsük a helytállást, mert arra is ránehezedik a súlya. A zsidó sors krisztusivá váló példázata, a halál vallástól is független, kikerülhetetlen pátosza.

Mit kell tennünk akkor, ha a halál, Radnóti halála nem elegendő? Ha a diákok talán értik, de át nem érzik ezt a sorsot? Ha a halálra kihegyezett narratíva csődöt mond, és ezzel mi is csődöt mondunk? Pláne, ha tetézzük is még szavainkkal? Ha a kompetencia-alapú oktatás csak arra elég, hogy megértsék a szöveget, de arra már nem, hogy az empátiára való hajlam fejlesztésével toleránssá is tegyék az olvasót

A választ nem tudom. A kudarc következményeit viszont látom. Látom az egyre intoleránsabbá váló fiatalok és felnőttek viselkedésében. Megtanítottuk Radnótit, de csak megtanítottuk. A halála felől. És nem értünk el vele semmit. Nem kellene talán élni hagynunk, ha már nem tudunk mit kezdeni a sorspéldázata körüli pátosszal? Nem kellene a szellemtől elszakadva a lélekkel is érteni Radnóti költészetét? A léleknek befogadhatóvá tenni, ha már a szellemnek felkínált sorspéldázat ellaposodott?

Ha Radnóti sorsát pusztán emberi sorsnak tekintjük, és nem zsidóságát, kitaszítottságát, a fasizmus szülte kényszerkörülményeket hangsúlyozzuk (mint például a Mint a bika…, Járkálj csak, halálraítélt és számos más verse kapcsán), nagyobb esélyünk lehet arra, hogy az idegenség tapasztalata helyett közelebb kerüljön azokhoz is, akik fenntartásokkal fordulnak a másság felé. Ha a költői magatartást, szerepet hangsúlyozzuk az egyébként kiváló eklogákkal, melyekkel az olvasó egyszerű diákként nehezen tud azonosulni, akkor lehet, hogy csak a költői szerephez kötődő válaszként csapódik le az egyébként is nehezen kontextualizálható, de zeneiségével annál megnyerőbb műfaj

Mert azt – jobb esetben – a diák, de még a tanár sem tudhatja, hogy milyen érzés vallási hovatartozás miatt kiközösítettnek vagy mellőzött költőnek lenni, de azt igen vagy legalábbis nagyobb eséllyel, hogy milyen szerelmesként élni a szeretett fél távollétében, milyen nehéz körülmények között néha tehetetlenül tűrni. Félni, és félve is helytállni. Így nem csak azt érthetik meg, hogy félt, és hogy miért, mitől félt, hanem megismerhetik ennek a félelemnek a legbensőbb természetét. Azt az oldalát, amelytől mindenki irtózik. És talán ettől ébredhet részvét a fiatal olvasóban, aki átélni és átérezni nem tudja a fasizmus fojtogató mindennapjait, a zsidó sorsot (hiszen esetleg nem tartozik közéjük), a költő kínlódását (hiszen esetleg nem költő és még csak nem is értelmiségi), de ezen nehezen elválasztható szerepek közül a minden más identitástól mentes emberrel szemben együttérzést tud tanúsítani. És éppen erre kiváló vers a Levél a hitveshez. Egy szerelmes ember tiszta hangja, akit a háború elszakít a kedvesétől. Mert így talán átérezhetőbbé válik, hogy milyen emberi kapcsolatokat tett tönkre a világégés, anélkül, hogy az lenne a lényeg. Átérezhetőbbé, hiszen a magánélet apró rezdülései velük is megtörténhettek, míg a fent említett helyzetek többsége valószínűleg és remélhetőleg soha.

Az empátia így sokkal kisebb léptékkel alakítható ki, mert nem azt kéri, hogy érezz együtt a munkaszolgálatossal, a hamarosan meghalóval, hanem azt: érezz együtt a szerelmessel. A Levél a hitveshez nem egy fenyegető egyetemes veszély hangján szólal meg, hanem egy kétségbeesett szerelmes személyes, vallomással teli hangján. Elnyújtott allegóriák és kiválóan felépített, de éppen azért a lírai én hitelességét némileg visszafogó képek nélkül.

Ezért, a személyesség legmagasabb foka miatt alkalmas a Radnóti-napló a tolerancia-alapú oktatásra. Különösen a Naplónak néhány részlete. Gyakran ugyanis éppen mi, magyartanárok intjük csendre Radnótit, amikor elmondjuk helyette, amit ő is elmondhatna. Ráadásul legtöbbször tévesen. Érdemes lenne felidéznünk és idéznünk órán a Naplóból származó szemelvényeket. Most én is ezt teszem, kissé hosszan, elnézést érte:

„Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem szellemiségnek és lelkiségnek és költőségem meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim.

[…]

A zsidóságom életproblémám, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel, hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek […]. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el a gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és máskép gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, háromhónapi munkaszolgálat és tizennégynapi büntetőtábor után is.

Nem érzem zsidónak magam. Hát nehéz megmagyaráznom s nehezítésül még hozzátehetem, hogyha valláshoz egyáltalán közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm.” (1942. május 17.)

Ha merész lennék, azt állítanám, hogy ezzel a néhány, naplóból származó sorral azt bizonyíthatjuk: Radnóti tulajdonképpen nem volt zsidó. Pontosabban: nem úgy volt zsidó, ahogy az általában tankönyvben található odavetett megjegyzésekből és szóban ismertetett életrajzokból megtudható. Így lebonthatunk több falat is. Egyrészt azt, amit a tankönyvi és a tanár szájából elhangzó életrajz állíthat. Másrészt azt, amely napjainkban az erősödő előítéletek, a fokozódó intolerancia mentén újraépülni látszik. Ezzel bebizonyíthatjuk, hogy zsidózni sem olyan egyszerű. Nem egyszerű, mert a megkülönböztetett sem azonosul azzal, amit ráaggatunk. Vagyis nem száz százalékig azonosul. Hogy zsidó és zsidó között van különbség, de zsidó és magyar között nincs.

Mindezzel nem azt kívánom sugallni, hogy meg kell feledkeznünk Radnóti zsidóságáról, a fasizmusról mint elsődleges kontextusról a versek tanítása során, csupán azt, hogy ezek túlhangsúlyozása a kompetencia-alapú képzés követelményeinek talán megfelel, de emberileg kudarcot vall. Csak azt szeretném jelezni: máshogy kellene Radnótit tanítani. Bátran, emberien, akár még hatásvadász módon is. Ha ezzel eredményt érünk el. Úgy, ahogy Tarantino teszi a holokauszttal a Becsetelen brigantikban. Megbontani a tabukat, melyek még mindig túl erősek. Nézőpontot váltani, és belehelyezkedni Radnóti gyilkosainak bőrébe, akik kényelemből öltek. Vajon milyen lehet az ő szemszögükből megírni Radnóti utolsó napját? Vajon hogyan élhettek életük további részében? Ki kellene próbálnunk minden utat, ha már ez a mostani kudarcot vallott.

De fölmerül még egy zavarbaejtő kérdés. Miért gondolom, hogy aki nem mutat érzékenységet Radnóti sorspéldázatára, az a költészetében vagy a Naplójában megjelenő egyes helyzetekre igenis érzékeny lehet? Azért, mert Radnóti sorsa az emberi helytállás példázatán keresztül elhatárolódásra is sarkallhat. A vállalt magatartás ugyanis halálhoz vezetett, ami talán krisztusinak tűnik, de nem az, ezért nem csak ízléstelen, hanem hibás metafora is. Azért mert a sorspéldázat patetikus, de a pátosz miatt monumentális és átláthatatlan. Csodálatot válthat ki, de együttérzést sokakban nem. Félelmet válthat ki, de empátiát kevésbé. A nyugat-európai ember egyébként sem tud mit kezdeni a halállal, és inkább nem vesz róla tudomást, mint ahogy Radnóti haláláról sem.

„Nem kellene félnie, mert ma már nem neki kellene félnie.”- idézhetjük fel. Ma már tehát csak az lenne a különbség, hogy nem Radnóti Miklósnak, hanem Jónás Tamásnak kellene félnie? Neki kellene félnie azoktól az emberektől, akik nem az emberi intolerancia egyetemes működésére figyelnek Radnóti sorspéldázatát elemezvén, hanem egy zsidó munkaszolgálatos halálára? Pedig, ha egy hozzánk hasonló ember sorsára figyelnének, nagyobb esélyük lenne a megértésre.

Nem tudom, hogy úton vagyunk-e az írástudók újabb árulása felé, de a nagy menetelésben néha felemelhetjük a fejünket, habár manapság a magyartanítás igencsak erőltetett menet. Újabb ízléstelen, záró metafora.

(A helyszínen készített fotókat a szerző, a bélyeget Takács Tibor készítette a szerző ötlete alapján.)