A kötet zárófejezete – Az ember és a hangya – madáchi színekben – első látásra Az ember tragédiája paródiájának tűnik, de ha a többszörös áttételeket figyelembe vesszük, azt kell mondanunk, hogy annál jóval több, főként nem a Karinthy-féle stílusparódiákhoz hasonlítható. Az alapgondolat – az Úr az ember helyett a hangyát teremtette meg a hatodik napon „hogy az embernek szolgáljon, mint jelkép, / ha nem fűlik a foga munkához egyébként” kissé meghökkentő, következésképpen a költőnek végig kell vezetnie az ember-hangya párhuzamot a 15 madáchi színen, bár nyilván a jelenkor visszásságaiért felelős embert bírálja (Madách is a maga korát bírálta híres művében).

Ihlettől ihletig

Öt évvel ezelőtt jelent meg egy Eszteró-kötetről (Gondolatok a hölgytárban) írott kritikám, melyet megőrizve újraolvashatok. Meg kell állapítanom, hogy nehezen tudnám más szavakkal kifejezni legújabb kötetének (Nirvána gombostűje, Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, 2009.) „kóstolgatása” közben érzett első benyomásomat: Eszteró István verseiben elsősorban vagy mindenekelőtt a forma uralkodik. Mai posztmodern költészetünkben ez olyan ritka jelenség, figyelemre méltó érték, ami azonnal elnyeri tetszését az olyan versolvasónak, aki – mint jómagam is – ismeri és szereti, s így értékelni tudja az antik, kötött vagy úgynevezett nyugat-európai, modernebb versformákat, a pontos ritmust, a tökéletes rímeket, asszonáncokat, a játékosságot vagy a zeneiséget szolgáló verstechnikai elemeket. Ebben a kötetében Eszteró nem csak a hexametert és a pentametert kezeli mesterien, hanem olyan ritkább kötött antik formákat is, mint a szapphói vagy az alkaioszi strófa, a japán eredetű haiku vagy az angol limerick.
Igényes költő igényes olvasóknak – írtam annak idején korábbi kötetének kapcsán. Jó, ha az olvasó tisztában van a különböző versformákkal és műfaji fogalmakkal, mert enélkül csak részben tudja felmérni e kötet jelentőségét, vagy mondjuk inkább így: nem tudja teljes mértékben értékelni és élvezni mindazt a költőiséget, amit a kötet nyújt. Ezzel korántsem akarom lebecsülni a versek – hogyan is mondják manapság? – mondanivalóját, üzenetét, gondolatiságát, eszmeiségét, de tény, hogy jónéhány versben a forma hamarabb és könnyebben tetten érthető első olvasásra, mint a fent felsorolt a tartalomra vonatkozó fogalmak. Ennek oka azonban nem csak a formai bravúrban rejlik – hiszen ez nem öncélú bravúroskodás –, hanem a szerző kifejezésmódjának elvontságában, gondolatiságában, ami az ízlésesen kiállított kötet fülszövege szerint „Szabó Lőrinc mélységből felizzó tiszta gondolatainak rokona” (Mészáros Ildikó). Jómagam inkább József Attila gondolati lírájával rokonítanék néhány Eszteró-verset, annál is inkább, mert ez a rokonszenv közvetlenül is megnyilvánul több darabban.
A kötet hat ciklusra oszlik, ezek tematikailag eléggé elkülönülnek egymástól.
Az Ihlettől ihletig című első ciklusban a szerző a mű keletkezéséről, az alkotás nehézségeiről és szépségeiről tesz őszinte, sőt, bátor vallomást. Ez utóbbi jelző leginkább a címadó versre (Ihlettől ihletig) illik, mely szerint a költői tehetség az isteni teremtéssel kerül párhuzamba:

„Röpke sugallat szétporló planétái között érsz
botladozó, csonkult ceruzáddal a kétes egészhez,
tán a nagy Isten is így ül csillagokat huzigálva
gyűrt felhőgomolyok közt íróasztala lapján,”
-------------------------------------------------------
„s épp nem semmi a káoszt
Isten partnereként így átrendezni világgá.”

Ez a párhuzam a ciklus többi versének szürrealista képeiben is föllelhető (A Föld, a Múzsa, Szavak fölött, Mez).
A második ciklus, a Találkozás című, régi, meghitt emlékeket felidéző és megörökítő elégikus hangú versekből áll. Egykori múzsák elevenednek meg nosztalgikus hangon: Gyilkos-tó, Örök adósként, Karácsony, Angéla. Szójátékra épített vers az Ó, fülek, Fridák, Fruzsinák, képvers formájú a Bűbaj, szellemesen tréfás a Vígballada, és különösen meghitt hangulatú, a ciklus többi darabjától eltérő tárgyú záróvers (Egy bölcső felett).
A Nirvána gombostűje című harmadik ciklus alaphangja az ifjúkor, az évek, maga az élet múlásába való rezignált megnyugvás, beletörődés:

„Szépnek véled a kelyhet, lám, mily mesteri díszek
Környezik égi tavát, inni belőle ma még
Isteni volna, de holnap már a virága behorpad,
Ujjal unottan tol félre fakó tüneményt.”

vallja a költő Metamorfózis című epigrammájában. Hasonló hangú a Furcsa egy ajándék, az Állomás, a Monológ vagy a nosztalgikus hangulatú Kolozsvári utcák. Ide kerültek az egykori félelmes és fájó emlékeket felidéző „kórházi versek”, a Névsor és a Tabula rasa és az édesanyjának emléket állító Fekszem, nyugágyban. Költői bravúrról tanúskodó „önéletrajza”, a József Attila születésnapomra című versének formájában írt Pár stáció: „66 éved nem kevés, / pár stáció, s a nem levés / határ /akár, / ezért a passzust (hol lehet?) / kifordítani lelkedet, / ha kész / a kéz.” Egyes darabok viszont arról tanúskodnak, hogy e kései versek költője mégsem fogadja lázadás nélkül a „Nirvánát”. A gombostűre tűzött lepkék, az egykori szépségek szimbólumaiként tovább izzanak és világítanak, és az idősödő költő „más képletek szerint” gyűjti magába az elmúlt örömöket:

„más képletek szerint gyűjtöm magamba,
ami nem hallgat már bujtó szavamra,
s lobogok tovább izzó szenvedéllyel.”
(Más képletek szerint)

E szimbolikus, néha kissé nehezen dekódolható gondolati verseket két hozzáférhetőbb stílusú és / vagy aktuálisabb témájú versciklus követi.
Azért szeretlek címmel összegyűjtött verseivel más költőknek, művészeknek – József Attilának, Anavi Ádámnak, illetve Bartók Bélának állít emléket. Az előbb idézett Pár stáció s az itt szereplő Vigasztaló, Flórához, József Attila üdvözlése nem hagy kétséget afelől, hogy Eszteró szívéhez nagyon közel áll József Attila. Az utóbb említett vers a költő születésének 100. évfordulója alkalmából keletkezett:

„Ahogyan egykoron Thomas Mannt kérted,
halkan lépkedve járulunk elébed
gyermekek, ifjak és őszülő vének,”
----------------------------------------
„szálljon arcunkra szellem és szerelem,
s mint ki szűzi pőrén fizetett hittel,
világ világán maradj velünk hittel.
(József Attila üdvözlése. 2005)

Bartók szülőhelye körül című költeménye is a szó nemes értelmében vett alkalmi vers. 2006-ban, Bartók születésének 125. évfordulóján íródott, akárcsak az Anavi Ádám 97. születésnapjára írt Tréfás versezet és a szintén hozzá szóló Száz év múltán, melynek szomorú története, hogy a híres temesvári költő már nem olvashatta ezt a hozzá előre megírt verset, mert pár nappal a 100. születésnapja előtt elhunyt.
Külön helyet foglalnak el a kötetben Eszteró politikai színezetű, inkább úgy nevezném: magyarság versei. A ciklus címe és bevezető verse, a Haikon, áttételesen utal – haiku formában – az áldozatvállalásra:

„Máglyáról szentek
az imák barnult falán
ikonnak mentek.”

Az anyanyelv megmaradását féltő (Miként a hazajáró) vers után két-két költemény állít emléket 1848-nak és 1956-nak. Különös szépségű, népballada formájú verse A megvert lány balladája közvetlenül a jelenkorba vezet (a szlovákiai magyar lány, Malina Hedvig sorsára utal). A ciklust néhány tömör, időszerű gondolatokat rejtő haiku (17 szótagos japán versforma) és négysoros epigramma zárja. Bármelyiket érdemes volna idézni, de talán legtömörebb és legszellemesebb a Sz(ajk)ózat:

„Szajkónk feledte,
míg magot magolhatott,
a sz(ajk)ózatot.”

A kötet zárófejezete – Az ember és a hangya – madáchi színekben – első látásra Az ember tragédiája paródiájának tűnik, de ha a többszörös áttételeket figyelembe vesszük, azt kell mondanunk, hogy annál jóval több, főként nem a Karinthy-féle stílusparódiákhoz hasonlítható. Az alapgondolat – az Úr az ember helyett a hangyát teremtette meg a hatodik napon „hogy az embernek szolgáljon, mint jelkép, / ha nem fűlik a foga munkához egyébként” kissé meghökkentő, következésképpen a költőnek végig kell vezetnie az ember-hangya párhuzamot a 15 madáchi színen, bár nyilván a jelenkor visszásságaiért felelős embert bírálja (Madách is a maga korát bírálta híres művében). Eszteró meghökkentően abszurd, de rendkívül szellemes görbe tükröt állít a ma embere elé. A humortól sem mentes képei az időszerű politikai és társadalmi kérdéseket vetik fel: a köpönyegforgatást, a nemzet vagy nemzetiség önfeladását, az anyanyelv használatát (és annak akadályozását vagy az arról való önkéntes lemondást), a mai tanuló ifjúság tiszteletlen viselkedését, mely a fél-analfabetizmushoz vezet, a levegő szennyeződését és a környezeti ártalmakat, a közelmúlt történelmi és politikai eseményeit. Nem tagadható, hogy ezek a problémák áttételesen vetődnek fel, így néha nem könnyen értelmezhetők.
Az egyes színeket – melyek megegyeznek a madáchiakkal – mottók vezetik be a limerick-formájú versekhez (angol eredetű ötsoros versforma), ezek ironikus szövege összhangban áll a színeket jellemző hosszabb szövegekkel. Például a Falanszter-szín mottója Ceauşescura és rendszerére utal:

„Élt egy suszter, ki megunta
kopácsolni pincelyukba,
elrikkantotta magát:
sorakozó, kutyafák,
s felállt faszegből a hunta.”

Madách jövőképe mára megvalósult, de kissé másképpen, mint ahogy képzelte: az eszkimó-színben nem hűlt ki a Nap, nem jegesedett el a Föld. Ellenkezőleg a lég egyre jobban melegszik és szennyeződik:

„A föld flaszter mázán Renault, Ford, Toyota,
kinek nem hiányzik, füstgomolyt toj oda.”

Kétségkívül: Az ember és a hangya fejezethez ismerni kell egyrészt Madách művét, másrészt a történelmi, politikai, társadalmi, tudományos, közéleti utalások eredetét, azaz a jelenkori helyzetet. Csak így értelmezhető a költő „üzenete” a ma emberéhez.
Eszteró István új kötete nem könnyű fajsúlyú olvasmány, benne elmélyedni meglehetősen időigényes. De érdemes, mert a verskedvelő olvasó különleges „csemegét” kap, és ezúttal is meggyőződhet a szerző kivételes tehetségéről.

Brauch Magda