Nincs többé Nyugat - Nyugat-est a PIM-ben
Példaértékű irodalmi estet tartottak szeptember tizenötödikén, kedden a Petőfi Irodalmi Múzeumban Budapesten. A hatvan percesre tervezett rendezvény legfőbb értéke elsősorban nem az volt, hogy egy pillanattal sem volt több, mint a betervezett, s még csak nem is az, hogy a négy kiadvány, amelyet bemutatni kívántak izgalmas, tartalmas, színvonalas, változatos dokumentumai nagy irodalmi folyóiratunknak, a Nyugatnak, hanem és főleg az volt jó és kiemelkedő: hogy a hozzászólók pontosak voltak, megfontoltak, lényegre koncentrálóak és önkritikusak. Mégis, tudósítónk azzal a nosztalgikus komorsággal ért haza, hogy nincs többé Nyugat. Miért nincs?
Nincs többé Nyugat
Nyugat-est a PIM-ben
A PIM főigazgatójának E. Csorba Csillának megnyitó szavai után, melyben kitért a sokak által ismert és kedvelt Nyugat-busz, és Nyugat emlékév eredményeire, Tarján Tamás lendületes és határozott bevezetőjében azt mondta, hogy „Valamennyien a Nyugatból léptünk ki…” – s ebben van némi igazság. Ezen az esten a „Nyugat népe” című tanulmánykötetet, a Nyugatot bemutató igényes és tartalmas fotóalbumot, a „Kelettől-nyugatig” című interaktív térképeket tartalmazó CD-ROMot, és a Nyugat szerzőiről készült filmeket tömörítő DVD-t mutatták be. Tverdota György kiemelte, hogy a kultusz-kritika és a kultusz-kutatás fontosságát a mai filoszok igencsak érzik, s a kultusz végeredményben, mint pozitív lehetőség merül fel, hiszen segíthet népszerűsíteni a szépirodalmat, az olvasást akár. A száz évvel korábban született Nyugat-örökséghez szerinte pozitív viszonyunk van, s a Nyugat elsősorban modernizációt jelentett, a modernség térhódítását, s ma már „amikor a Nyugatról beszélünk: magunkról beszélünk”, míg az eltelt száz esztendő lehetőség a szembenézésre.
Tarján Tamás, Tverdota György, E. Csorba Csilla, Kelevéz Ágnes
és Szilágyi Judit a PIMben
Elsőként az interaktív térképet ismerhette meg a nagyszámú közönség, mely nem csak a PIM két kutatójának: Kelevéz Ágnesnek és Szilágyi Juditnak a munkáját dicséri, hiszen kiemelték hány és hány kutató dolgozott együtt velük e kiadványok létrehívásában. Elmondták, hogy kép és szöveg újfajta, harmonikus kapcsolatára törekedtek, mely a XXI. századi muzeológia eszköze kell hogy legyen, s melynek létrehozása az országot járó Nyugat-busszal indult. A térképen való böngészést – e sorok írójának is kedves - Szegeddel kezdték, mely a kutatás végére kiderült, hogy a legtöbb „nyugatos” vonatkozást tudja mutatni. Szilágyi hozzátette, hogy „Bennünket is meglepett, hogy a Nyugat, amiről azt gondoltuk, hogy tipikusan budapesti lap rengeteg vidéki kapcsolattal rendelkezett.” Mert talán akkor is, mint most, valójában Magyarországon a vidék és a főváros elválaszthatatlan kéne hogy legyen mindenben, de ezt már csak én teszem hozzá. Jogosan vetődött fel a javaslat, hogy ezeket a kiadványokat lehetne oktatási segédanyagként használni, mert bizonyosan élővé, megfoghatóvá, láthatóvá, elképzelhetővé teszi az egykori költők és írók életét, terét, világát ez az értékes gyűjtemény, mely „egyszerre lexikon és játék”. Márpedig játszva a legjobb tanulni. Az országos térképet, melyen elég sok „nyugatos” szerző vonatkozását találjuk, követi a budapesti térkép, melyen lakhelyeket, szerkesztőségeket, kávéházakat találunk képekkel, oda vonatkozó, vagy ott született írások részleteivel. Hogy csak egy példát emeljünk ki: mind a filmen, mind a térképen megtaláljuk a Zeppelint, és a képeslapot, melyet Karinthy írt Kosztolányi bosszantására. A filmen pedig Karinthy érkezik a Zeppelinnel és még egy mondatot is elmond dicsérve a technika fejlődését. Az irodalomtörténet nagy figuráinak magánéletébe, intim szférájába lépünk be, de ami a legfontosabb, nem tolakodóan, nem bulvárosan. A példa előttünk pedig inkább Babits legyen, mint Anettka, inkább a Nyugat, mint a bulvár. Ezt persze nem könnyű elmagyarázni, de az ilyen kiadványok maradéktalanul vonzóvá, kedvessé teszik azt a világot, ami pedig nem volt könnyű, nem volt egyszerű. Szinte valamennyi szerző nehéz, nagyon nehéz életet vitt végig, magyarként, íróként, s ami a legfontosabb: emberként – gondolom magamban halkan, de az est tovább pörög, s már a NYUGAT KÉPESKÖNYVnél tartunk, melyben több mint 500 kép található. Itt meglepő önkritikát fogalmaztak meg a beszélgetők, de talán erről a könyvről még bővebben is olvashatunk az Irodalmi Jelen oldalain. Amit azonban nem szabad szó nélkül hagyni, az a szerkesztők által is kiemelt csapatmunka. Együtt dolgoztak, összegfogtak, ahol lehet segítették egymást, úgy tűnik tehát a Nyugat hálás téma máig is, egy ilyen széttartó világban: összefogó erővel bír.
Ezután következett pár mondat a NYUGAT MOZIról, amelyen 11 felvétel van, összesen 18 perc, ami megmaradt a nyugatosokról. A mozi egyébként Ady temetésével kezdődik, és igen finoman hangolták egymás után a különböző kisfilmeket. Itt is elhangzott önkritika, például, hogy a kisfilmek között nem lehet léptetni, valahányszor az ember meg akarja nézni, mindig elölről kell kezdenie, de erre egy szerény javaslatot tennék, egyszerűen valamennyi felvételt egyesével fel kell rakni az Internetre, mindenki számára elérhetővé tenni, s bár lehet, ez a DVD keresletét kissé visszavetné, de a többi kiadvány ismertségére igen jó hatással lenne. Különösen kell az ilyen ismertség az olyan nehezebb, vaskosabb kiadványnak, mint a negyedik a NYUGAT NÉPE című tanulmánykötet, mely – mint Tverdota ezt külön ki is emelte – inkább konferenciakötet, s mint „minden konferencia: egyenetlen színvonalú”. Elmondta, hogy lett volna lehetőség válogatásra, de ehelyett inkább a konferencián részt vevő 31 szerző szövegét rakták bele, vagyis a konferencia teljes anyagát. A szerkesztést az a szürkeeminenciás Sárközi Éva végezte, aki már bizonyított a József Attila-fotóalbummal is többek közt. Miután kiemelték a három intézményt, amely részt vett a tanulmánykötet létrehozásában (az ELTE BTK, az Irodalomtudományi Intézet és a PIM) szerényen és szimpatikusan hangsúlyozták, hogy nagyon jól tudják, hogy „másutt is voltak konferenciák, másutt is keletkeztek értékes megszólalások a Nyugattal kapcsolatban” – de ők inkább ezt a konferenciát próbálták teljes egészében bemutatni. Tarján Tamás foglalta össze a bemutató est konklúzióját, mely szerint a mai megosztó szemléletekkel szemben a Nyugat összehozó erőnek bizonyult, saját maga érdeméből.
Így zárult a Nyugat emlékév, s én már otthon nézem ezeket az értékes korongokat, klikkelek Karinthy Zeppelinjére, Palicsra, Csöngére, Esztergomra, a Japán kávéházra, vagy éppen a Margitszigetre. Mennyire megváltozott minden. Mennyire menthetetlenül megváltozott minden. Nincs többé Nyugat. Miért nincs? Mert másra van szükség? Mert másképpen élünk? Az emberek akkor is, most is: megszületnek, élnek, meghalnak. A különbség: a köztes idő eltöltése. Például, hogy ezek az emberek szerettek élni. Minden fájdalom, nehézség ellenére, az derül ki, hogy összejártak, ittak, ettek, szerelmeskedtek, beszélgettek, olvasták egymást, odafigyeltek egymásra. Szóval ezek a Nyugatosok emberek voltak, és ezt nem szabad elfelejteni mikor szépen, a hagyományt és lángot megőrizve: továbblépünk.
Weiner Sennyey Tibor
