Bizánc, a közönségbarát opera

Kortárs opera, amelynek gyönyörű dallamai otthon is a fülünkben visszhangoznak, modern zenemű, amely történelmi keretben mesél a mai ember morális válságáról – a Kolozsvári Magyar Opera Bizánc című előadásának ősbemutatóján jártunk.

Bizánc, a közönségbarát opera

Merész próbálkozás kortárs operát választani a Magyar Dráma Napját megünneplő előadások tárházból. A mai opera zömében disszonáns dallamokból tevődik össze,  olykor már-már sérti a fülünket, ki akarunk menni a nézőtérről. A színpadkép és a  játék gyakran annyira elvont, hogy csak azok képesek értelmezni, akik jól ismerik a zenei világot. Kortárs operát nézni kihívás a laikusnak, de szakmabelinek is embertpróbáló, és ritkán nyújt akkora élvezetet, mint amekkora erőfeszítés végighallgatni.

A Kolozsvári Magyar Opera Bizánc című előadása, amelynek a hét végén volt az ősbemutatója, ennek homlokegyenest ellentmond. Selmeczi György zeneműve ugyanis – amely Herczeg Ferenc közismert, 1904-ben bemutatott drámáját használja föl – minden túlzás nélkül közönségbarát.  A librettót a zeneszerző és Kapecz Zsuzsa költő írták.

Az előadást megelőző sajtótájékozatón a zeneszerző hangsúlyozta: legfőbb célja, hogy a nézők otthon érezzék magukat a műben. Olyan zeneművet szeretett volna alkotni, amelyet a fürdőkádban is fel tudunk idézni. Ennek hallatán persze joggal gondolhatjuk, hogy mindez csak csali, amolyan reklámfogás, hogy teltházas legyen az ősbemutató. Amíg nem látjuk, halljuk, nem hisszük el, hogy a kortárs opera ilyen is lehet. Ha meg valóban ilyen, nem lesz-e túl szájbarágós, giccses, ódivatú?

Ezen töprengünk, miközben az esős vasárnapi koraestén készülődünk a nagy évadnyitó momentumra, még akkor is, ha tudjuk, hogy a művész eddigi munkássága garancia az értékes szellemi termékre, a  minőségi muzsikára. De szerencsére hamar eloszlanak a kételyek. Már a zenekari nyitány meggyőzi a fület, hogy itt valami nagyon kellemes, selymes, érzékeket gyönyörködtető alkotásról lesz szó. Úgy kezdődik, mint egy klasszikus zenemű, kissé patetikus, jelzi, hogy történelmi opera, ráhangol az izgalmas időutazásra.

Pillanatok alatt ott is vagyunk 1453 májusában, Bizáncban, pontosabban a császári palota előtt.  Egyetlen nap (bár sokkal többnek érzékeljük) jeleníti meg a Bizánci Birodalom bukását, Nagy Konstantin végső küzdelmét a törökökkel.

Az első felvonásban színre lép Zenóbia, a császárné bizalmasa, aki álmot lát, és megjósolja a birodalom bukását. A jelenet nagyon szép, viszont a Zenóbiát alakító Molnár Mária énekművész színpadi játéka elég vérszegény, magasságai sem mindig sikerülnek. Ellentében a császárnét alakító szopránnal, Egyed Apollóniával, aki annyira szuggeszíven játssza a szerepet, hogy  egy-egy ária könnyet csal a szemünkbe. (A Misztérium-ária az előadás egyik legszebb zenei része). A fiatal énekművésznőnek egyáltalán nincs könnyű dolga, a császárné karakterének megformálása nagy kihívás a komplex zenemű grandiózus jeleneteiben.  

Egy összezavaradott uralkodófeleséget kell alakítania, aki férjét teszi felelőssé Bizánc bukásáért.  Harcos, erős férfira vágyik, és mivel férjében nem találja meg, a  nagy hódítóban, a szultánban véli felfedezni a “tigrist”. Kislányosan álmodozik arról, hogy bevonul a török sereg, és a szultán háremében ő is helyet kap.  A karaktert elsősorban a lelki vívódások teszik izgalmassá. Az egyik pillanatban meg szeretné mérgezni a császárt, aztán a másikban meggondolja magát, a lelkiismerete győz. A második felvonás végén megbizonyosodik arról, hogy az igazi hős, akiről mindig álmodozott, tulajdonképpen a császár, hiszen utolsó erejével is védeni próbálja a birodalmat, hősies tettét még a török is elismeri. Halálát nem bírja elviselni, szíven szúrja magát, és férje holttestére hull.

A császárt Pataki Adorján viszi színre, aki nem először kápráztatja el a közönséget énekművészi képességeivel, ebben az előadásban azonban színpadi játéka is nagyon erőteljes. Lenyűgözi a nézőt, igazi hőst látunk megtestesülni a színpadon, akitől a vészhelyzetben mindenki elfordul, alattvalói elárulják. A népet és közvetlen barátait, udvarát jobban kecsegteti, hogy megtartsák vagyonukat, és vallásukat szabadon gyakorolhassák, mintsem számkivetettként kövessék uralkodójukat a kilátástalanságba.

 Az erkölcsi és morális válság fertőjévé válik Bizánc, ahol minden és mindenki pénzre váltható, még Demeter – Rétyi Zsombor –, a bolond testvér is, aki naivul elhiszi, hogy belőle lehet az új császár. Az uralkodónak csak két hűséges támasza marad:  Giovanni, a zsoldoskapitány, akit Sándor Árpád játszik, és a hűséges, szerelmes szűzleány, Herma, Covacinschi Yolanda alakításában. Mesterien viszi színre Szilágyi János a cselszövő pátriárkát, aki kulcsfigura, ő nyitja meg a török előtt a város kapuit, és inkább behódol a szultánnak, mintsem hűséges legyen urához.

Az előadás érdekessége, hogy mindenik karakter egy-egy színes, az emberi kapcsolatok elsekélyesedését jelképező kis láncszem a történetben. Kiemelkedő a kalmár szerepe, akit Laczkó Vass Róbert alakít, ő a bukott városból is megpróbál hasznot húzni.  De említésre méltó a Mányoki László által színre vitt filozófus is, akin nevetnünk ugyan, de egyfajta Bohémélet-nosztalgiával. Nagyszerű alakítás Albert Ferenczé is, aki Ahmedet, a szultán unokaöccsét játsza. Ahmed inkább egy hazug, a veszély elől megfutamodó árulót juttat eszünkbe, mintsem  véreskezű török vezért. Mivel az ellenséget jeleníti meg, talán szerencsésebb lett volna félelmetesebbé tenni.

A rendezés kiváló, Zakariás Zalán mindvégig úgy tudja mozgatni a tizennyolc szereplőt, hogy az operát nagyon mainak érezzük. Mindez a díszlet és a jelmez egyedisége és nem utolsósorban a természetes színészi játék miatt is sikerül neki. Az előadás az opera és a dráma világa között egyensúlyoz, mindkét műfajból merít. A zene nagyon összetett, klasszikus és kortárs elemek egyidejűségére törkeszik, hallunk Bartókra emlékeztető dallamot, de puccinisat is felfedezhetünk, helyenként pedig a keleti dallamvilág kap hangsúlyos szerepet.

A díszlet a maga egyszerűsgében nagyon hatásos, odavonzza a tekintetet. A lépcsőkre történelmi városok, városállomok nevei (Athén, Karthágó, Pompei) vannak írva, mellettük megsemmisülésük időpontja.  Ha egy mai európai város – Budapest vagy Kolozsvár – neve is ott állna,  azt az érzést kelthetné,  hogy nemcsak a történelmi birodalmak omolnak össze, hanem a mi világunk is elveszőben van.

Az opera ugyanis Bizánc elestét csupán keretként használja az értékválságban szenvedő 21. századi világ bemutatására, s mindezt azáltal teszi igazán hitelessé, hogy a klasszikus értékeket keveri a kortárssal. Ez nemcsak a zenei részek, hanem a jelmezek révén is kifejezésre jut. A császár és a császárné korabeli viselet hord, míg az alattvalók ruházata csak félig-meddig az ezernégyszázas évekből való, palástjuk alatt a mai kornak megfelelő zakót viselnek.

A nem mindennapi, nagyon friss, gondolatébresztő előadás bebizonyította, hogy a kortárs opera is tud közönségbarát lenni. A Bizáncot egyébként a nyár folyamán előbemutatóként a Miskolci operfesztiválon is előadták, más szereposztásban. Legközelebb október 30-án tűzik műsorra a Kolozsvári Magyar Operában.

Varga Melinda