Irodalmi Jelen

Retkes Máté a Szoborhistóriákról

2009. szeptember. 13. - 12:06

„Képzeljünk csak el”- mondotta néhány éve professzorom az egyetemi katedrán – „egy olyan várost, egy olyan világot, mely csak és kizárólag egyenesekből és derékszögekből, semleges színű, szürke és fehér falakból, pontosan határozott, matematikai számításokon alapuló élettérbe helyezi az embert; ahol minden akkora és éppen olyan, és se több, se kevesebb, pont annyi, amennyi.Efféle élettér, ilyen ház, város, ország menthetetlenül lehangoló és a lelket elborzasztja, színeit kioltja, szürkévé teszi, mint a ruha, amit túl sokszor mostak már. Manapság ezt tapasztaljuk, ezt a „sokszor mosott” állapotot. Minden fakóbb, s annál inkább, minél színesebb és harsogóbb a minket körülvevő világ – annál inkább érezzük a belső, láthatatlan szürkeséget, az idők végét.

Retkes Máté

Prohászka László

"Szoborhistóriák" c. könyvéről

Mindennapos vizuális élményünk a minket körülvevő utcák képét, a tereket és házfalakat meghatározó, néma és mégis oly beszédes szobrok, domborművek sokasága. Mindennapos élményünk, ennek ellenére (talán éppen ennek okán) keveset tudunk róluk és pillantás nélkül sétálunk el mellettük.
Holott – s ezt biztosan hiszem – hiányuk azonnal feltűnne, afféle szemérmetlen űrként tátongana életterünkben, és gondoljuk csak el! Miféle üres és komor matematikai számítás ütemére járnánk- kelnénk olyan városban, olyan világban, amit a művészet kisebb-nagyobb felvillanásai, megnyilvánulásai nem tarkítanának, nem tennének színesebbé freskók és grafittók, domborművek a falakon és faragások az ablakok körül?
„Képzeljünk csak el”- mondotta néhány éve professzorom az egyetemi katedrán – „egy olyan várost, egy olyan világot, mely csak és kizárólag egyenesekből és derékszögekből, semleges színű, szürke és fehér falakból, pontosan határozott, matematikai számításokon alapuló élettérbe helyezi az embert; ahol minden akkora és éppen olyan, és se több, se kevesebb, pont annyi, amennyi.
Efféle élettér, ilyen ház, város, ország menthetetlenül lehangoló és a lelket elborzasztja, színeit kioltja, szürkévé teszi, mint a ruha, amit túl sokszor mostak már. Manapság ezt tapasztaljuk, ezt a „sokszor mosott” állapotot. Minden fakóbb, s annál inkább, minél színesebb és harsogóbb a minket körülvevő világ – annál inkább érezzük a belső, láthatatlan szürkeséget, az idők végét.A gyertya, ami eddig égett, egyre kisebb lánggal ontja fényét, s lassan kialszik. Ez lelkünk fénye, ez a belső ragyogás az, ami szoborra, festményre kiárad, s az attól más lesz és több, mint mestermunka, mint iparos szaktudás. Ettől a fénytől, mely a sötétet, a szürke létet, ha nem is tagadja, de el – és megveti, ettől kel életre a mű. És ez a belső fény kell, hogy átjárjon mindent, ahol ember él, mert ez a megkülönböztetés ember és állat és növény és kő között: hogy a fák lombja önnön magától bocsátja e fényt. Csipkézett tengerpartok maga-maguktól árasztják, ontják energiáikat, akár az állatok, s az ember. De csak az ember képes arra, hogy ezt az energiát (mely fentről ered és csordogál belénk) értelme szerinti formákba közvetítse! Hogy alakítson és alkosson és létrehozzon valamit, melybe saját fényét engedi; ami ettől a fénytől átlényegül és több lesz, nem sokkal, de pont annyival, amennyivel eszünk és tudásunk szerént nem lehetne.
Köztéri szobraink és apró faragásaink, domborműveink, freskóink, finom mívű mozaikjaink e szürkeség ellen vették fel a harcot akkor, amikor a veszély, melynek pallosa most igazán fejünk felett lebeg, nem jelentkezett olyan nyilvánvalóan, mint napjainkban. Lelkünk épségét hivatottak megtartani.
Mert „szép” és „új” épületeink, melyeket egy zavaros kor maga is zavart építőművésze (e „művész” miatt elnézést kérek) emel évszázados épületeink közé, sőt, helyére (!) bizony nem bővelkednek lélekemelő, szellemet építő, szép részletekben, megnyugtató, harmonikus díszekben.
Hiszen díszes oromzat, tojássor és szívléc, Atlasz-figura a kapuzat oldalán mind-mind anyag, idő és pénz elherdálásának tűnhet egy olyan időben, ahol az új szép és jobb is, mint a régi, s ami szép, az drága, s ami drága, azt gyorsan el kell készíteni, mielőtt elvesztené frissességét. Ez a neofília, melynek végét érzi már mindenki, s mely ellen egyre többen kelnek harcra. Az idő spirálisan mozog, ez mostanában megmásíthatatlan képzettemmé vált, s ebben a spirálban lefelé és felfelé mozogni is lehet. A lefelé mozgáshoz semmi szükség a „felesleges” cicomára, idő és pénz pazarlására (e kettő, mint tudjuk, összefügg), ha gyorsabban és könnyebben és egyszerűbben kell, hogy felépíttessék épület, kiköveztessék tér, lebetonoztassék útszakasz.
Ismét másvalakit kell emlékezetem tartisznyájából az olvasó elé idéznem. Építész barátomat, ki manapság ritka hozzáállásával olykor kivívja a szakma rosszallását, s aki szerint „az épület olyan dísz nélkül, akár a szépasszony némi smink nélkül.”
Épp ezért azt mondom: a város is csak másnapos, hajnali hölgy pezsgőzés után, kócosan és nyomottan, unott kifejezéssel fénytelen szemében (mint aki már sok mindent megélt…), míg nincs szobor és park és díszes házfal, melyek megszépítik és a lélek és a szív örömére szolgálnak. Prohászka László megpróbálkozott azzal, hogy az emlékezés kőbe vésett, bronzba öntött jeleit, a főváros díszeit csokorba kötve olvasója elé tárja.
A „Szoborhistóriák” az 1994-es „Szoborsorsok” bővített, új kiadása színes fotókkal és az azóta bekövetkezett változásokkal. A könyv nem titkolt célja volt ugyanis, hogy a szoborállítások miértjét és történetét olvasói elé tárva megvilágítsa az azóta bekövetkezett eltávolítások, át- és visszahelyezések sokszor meggondolatlan és oktalan baklövéseit. A létrontás, az értékvesztés sokszor tragikus történeteivel találkozhatunk, ha a könyvet kézbe vesszük. Politikai agitáció, végletekig kondicionált elmék és tompa gondolatok miatt hány és hány műremek került kalapácsok védtelen áldozataként sittes konténerbe, vagy pincék dohos odvaiba, esetleg olvasztókemencék tüzébe! Olvasni is szörnyű, hogy sok-sok hetes, hónapos, esetleg éves munka, összpontosítás és isteni sugallat elvetemült, földi („talajszinti”, inkább így fogalmazok) elvek és elméletek, rossz gondolatok sugallatára ízzé-porrá törve autósztráda alapozásaként használtassék fel, vagy rosszul összefércelt, rosszul mintázott szobor-karikatúrák talapzatát építsék belőle. És hány ilyen esetről számol be e könyv, mikor egyet lebben a politika szele, és szépséges szobrok hajlanak a földig tőle!
Hány és hány művész osztozott a hamvasi sorsban, megfosztva élettértől és lehetőségtől, mégsem megalázva, mégsem megfosztva méltóságától! A politikai szobordöntések - úgy tűnik -, kimentek a divatból, s az eltávolításra ítéltetett művek szoborparkokban találnak új helyre, ami igazán örvendetes, Prohászka erre is nagyon szép fejezetekben reagál és üdvösnek tartja ezen intézményeket (s jómagam is osztom ezt a véleményt).
E könyv sokrétűbb, mint első látásra tűnik. Szobrászként magam is elsősorban nyíltan vállalt témája okán szerettem bele. Olvasás közben azonban szavak között és mondatokban egyaránt több réteg bontakozott ki. Emberi sorsok és hozzáállások sokasága rajzolódik elénk, sőt! Egyetemes gondolatok fogalmazódtak bennem, melyek kiegészítettek korábbi, és útnak indítottak újabb gondolatokat. A múlt század sorsdöntő változásait olvasva, vagy méginkább azok hatásait betűzgetve arra gondoltam, milyen szép is lenne, ha ilyen könyvek más témákat felölelve is szerzőre és kiadóra találnának. Egy kissé megbékélhetnénk a múlttal és a múlt tévedéseivel, meggondolatlan tetteivel. Mert az irodalomban, a képzőművészet egyéb ágaiban, az építészetben, az oktatásban is találhatnánk számtalan "rosszul átgondolt elhelyezést, felülbírálatot", sajátos "ledöntéseket" - éppen csak nem szobrokat, de embereket (írókat, költőket) döntöttek le lábukról, elefántcsonttornyaik romjai közé, vagy épületeket (épületek falaival együtt festmények vásznait a porba temetve), vagy tanárokat, professzorokat döntve le a katedráról.
Többet is olvashatunk hát Prohászka László könyvében - emberi butaságról, tiszteletlenségről és tisztességtelenségről, értékek értéktelenné tételéről, becsületek és hosszas, keser-édes munka romba döntéséről. De olvashatunk a reményről is, hogy mindezt megbocsáthatjuk, hogy még visszafordulhatunk, hogy még ha nem is kivétel nélkül, de visszaállítható - no nem minden szobor, mely elpusztult, de valami abból az emberi tisztességből, mely egyre inkább elveszettnek tűnik.