Irodalmi Jelen

Bárdos József: Kísértetregény - Harmadik fejezet

2009. október. 19. - 16:48

Úgy látszik, megőrültem, állapította meg Szerémi, miközben hazaérve automatikusan bekapcsolta a számítógépét. Hallucinálna? Talán orvoshoz kellene mennie? (Ezt elhessegette: tudta, ha orvoshoz megy, biztos betegnek találtatik.) Először két napja este történt, hogy valaki beleírt az életébe. Azt hitte, rossz vicc. De azóta újra és újra megjelent. Egyszerűen ír a képernyőre. És mindegy neki, hol van, próbálta rendbe szedni gondolatait hősünk. Itthon, vagy a könyvtárban. Mintha ez a legtermészetesebb dolog volna. És ráadásul tudja, hogy egy regényen dolgozik. (Na jó, legyünk pontosak: csak dolgozna, de még egy sort se sikerült leírnia.) És még ebbe is belebeszél. Azt mondja, írjanak scifit. Még hogy írjanak! Így, többes számban!

Bárdos József

Kísértetregény

Harmadik fejezet,
amelyben beindulnak az események

Úgy látszik, megőrültem, állapította meg Szerémi, miközben hazaérve automatikusan bekapcsolta a számítógépét. Hallucinálna? Talán orvoshoz kellene mennie? (Ezt elhessegette: tudta, ha orvoshoz megy, biztos betegnek találtatik.) Először két napja este történt, hogy valaki beleírt az életébe. Azt hitte, rossz vicc. De azóta újra és újra megjelent. Egyszerűen ír a képernyőre. És mindegy neki, hol van, próbálta rendbe szedni gondolatait hősünk. Itthon, vagy a könyvtárban. Mintha ez a legtermészetesebb dolog volna. És ráadásul tudja, hogy egy regényen dolgozik. (Na jó, legyünk pontosak: csak dolgozna, de még egy sort se sikerült leírnia.) És még ebbe is belebeszél. Azt mondja, írjanak scifit. Még hogy írjanak! Így, többes számban!
Szerémi már előző este Freudot olvasott, hátha ez valami tudatalatti izé, és az öregúr kiokosítja. Hogy mi ez, valami belső hang, ez a szöveg a monitoron, hogy mit jelent. De semmi ilyet nem talált. Ami azt illeti, tulajdonképpen írhatna scifit. Mindig is érdekelte ez a műfaj. Hogy vajon mit esznek rajta az emberek. A lehetetlent, a titkokat vagy éppenséggel azt az optimizmust, amely minden igazi scifit jellemez. Hogy a világban mégiscsak van valami titokzatos cél és értelem. Lehetne belőle egy magyar Asimov. Na jó, az talán nem. Megelégszik azzal, ha csak egy magyar Lem lesz belőle (Mindig ilyen szerény volt!)
– Elszántad végre magad, hogy munkához lássál? – jelent meg most már nem is váratlanul a kékbetűs szöveg a képernyőn.
– Ki vagy te? – csapott le rá Szerémi.
– Mit tudom én. Vagyok, aki vagyok, ahogy egyszer valaki nagyon nevezetes mondta.
– Tudom: Az Úr Mózesnak. De te csak nem maga az Úr volnál?
– Na nem. Nem hinném. De ha másként fordítanánk a héber szöveget, talán rám illene.
– Hogyan?
– Várj csak. Így: Vagyok, aki van. Az vagyok, aki itt beszélget veled a monitoron. Ez nem elég neked?
– Nem.
– Akkor mit mondjak? Szellem. Ez megfelel?
– Szóval kísértet?
– Az jobban tetszik?
– De ez nem egy kastély a skót felföldön. Amelyhez hivatalból jár a kísértet. Ez csak egy városka itt a porföld közepén, egy vacak kis albérlet ebben a semmi házban.
– Nem vagyok válogatós. Nekem ez is megfelel.
– És mióta kísértesz itt? Évszázadok óta? Vagy most érkeztél? És az én saját, különbejáratú kísértetem vagy?
– Nem mindegy neked?
– Végül is… Most engem kísértesz.
– Na látod.
– Ez piszok jó! A csajoknak a könyvtárban le fog esni az álluk.
– Gondolod?
– Hát? Nem fogják elhinni!
– Ez az.
– Micsoda?
– Amit mondtál. Nem fogják elhinni.
– Gondolod, hülyének néznének?
– Miért, te nem azt gondoltad először, hogy valami betegség? Ezért olvastál Freudot az este, nem?
– Honnan tudod?
– Láttalak.
– A számítógépből?
– Nem mindegy?
– A számítógépben laksz?
– Most ott vagyok, nem?
– Én kérdeztem előbb.
– Én meg válaszoltam.
– Szóval benne laksz a gépben.
– Dehogy. Te is írsz a monitorra, mégsem képzeled magadról, hogy benne lennél a gépben.
– Hát akkor? Kívülről betörtél a gépembe?
– Úgy is képzelheted.
– Mert nem úgy van?
– Muszáj besorolnod valami zűrös kategóriába?
– Az embernek mégiscsak tudnia kellene, hogy…
– Mit?
Szerémi elakadt. Tényleg. Mi a fenét is kellene tudnia az embernek? Aztán újra a kék betűk kezdtek szaporodni:
– Gondolkoztál már az új scifink történetén?
– Mondtam, hogy nem szoktam scifit írni. Nem nekem való.
– Ugyan már! Senki sem született hóna alatt a kész regényével.
– Honnan tudod?
– Több dolgok vannak Földön és egen, Horatio…
– Tudom, tudom.
– A mesebeli galamb is mindig azt mondta, túdom, túdom. Inkább kezdjünk hozzá.
– Na! – Szerémi akkorát ugrott, hogy nemcsak az egeret sodorta le, de ahogy ellökte magát, hajszál híján a monitor is leesett a megbillenő íróasztalról. Nem csoda. Az utolsó mondat ugyanis nem a képernyőn jelent meg. Hanem meleg női hangon szólalt meg valahol hősünk közvetlen közelében.