Irodalmi Jelen

Elátkozott Uhtred

2009. október. 22. - 07:15

Háborúban a hétköznapi erkölcs nem jegyzett valami, a győztes katonának mindig igaza van.

Megjegyzem, ha Szvatopluk fiai képesek felülemelkedni személyes sérelmeiken, a Nagy-Morva birodalom a végveszélyben képes még egyszer feltámadni, a néhánytízezer fáradt, menekülő magyar lovast, sátraikban vacogó, magukat magyarnak nevező asszonyt és gyereket néhány hét alatt felmorzsolhatná. És ez a jegyzet szlovákul íródna.

Elátkozott Uhtred

"Uhtred dánná lesz, megküzd dánságáért a született dán gyerekekkel, aztán dánként harcol, öl, dánként hallgatja a történetmondót, a vak viking történészt, dánként talál lányt, és miután a belső viszályok miatt fogadott apja és más viking főnökök egymást gyilkolják, angolként tér meg az Anyaszentegyház kebelére mindazon tudás és gyakorlati tapasztalat birtokában, amit a vikingeknél felszedett, és ami felnőve – vélhetőleg - nagy katonai vezetővé teszi. Ennyi a történet. Bonyolulttá az teszi, ahogy a huszonegyedik század olvasója egy fiatal angol herceg szemével él, jár, kel, figyel, értelmez és értékel közel ezerkétszáz év távolából. És láthatja, az ember nem változott sokat." – ezzel zárul a Bernard Cornwell angol történelemről készülő nagy sorozatának előző regényéről, Az utolsó királyságról írott recenzióm. A második regény, a következő időszak legalább annyira olvasmányos, mint az első. Csakhogy. Az angol történelemről hozzávetőlegesen annyi ismerettel rendelkezik a nem történész mezei olvasó, mint a Zarathusztra nyelvi szerkezeti felépítéséről, mert magyarok vagyunk, és a magyarok nem akármilyen nép, a magyart a magyar történelem foglalkoztatja, ha egyáltalán, innen, az ismert magyar történelem felől kerítek analógiát, hogy kép tiszta legyen, miért érdemes elolvasni.
   A honfoglalás korában vagyunk (időben nagyon közel a viking és a magyar honfoglalás), a besenyőket nyomja a korabeli felmelegedés legelőkre gyakorolt hatása, a szárazság és egyebek, ők nyomják maguk előtt a magyar törzseket a Kárpát-medencéig. Néha, amikor nagyon közel jutnak a besenyők, és ha a permanens menekülés miatt szégyenkezik a törzsi főnökség, harcolnak, mert harcos fajta, de többnyire futnak nyugat felé a még harcosabb besenyők elől. Így érkezünk Szvatopluk avar és szláv lakosokkal ritkán lakott földműves-birodalmába, amely birodalom éppen kutyául van, a főnök fiai egymás embereit öldösik, egymás birtokát vadásszák, ami ritkán segíti a védelmi erők koncentrálását. A helyzet éppen megfelelő, hogy Árpád és a hét vezér előbb az Alföldön, később a Duna nyugati felén megpihenjen, földvárak és védett telepek mögé húzódva megerősödjön, és ha nem kötelező tovább menekülni, maradjon.
   Cornwell történetében ugyancsak szerepet játszik a korabeli globális felmelegedés, de nála úgy, hogy a vikingeknél (dánoknak nevezi őket) a javuló időjárási viszonyokat generáló globális felmelegedés demográfiai robbanást okoz, a viking eszik és szerelmeskedik, aztán megint eszik, újra szaporodik, nincs egyéb szórakozás. Ebből következően a vikingek egymás szájába lógnak, és mert rosszul tűrik, a viking arra különösen érzékeny, ha egymás szájába lóg, ölik egymást. A főviking egyik-másik törzset diktatorikusan száműzi, feloldandó a véget nem érő testvérharcot. A száműzöttek – nyilván nem jókedvűen – felmálházva legendás hajókat, lakható terület után kutatnak a környéken, ahol majd kiötlik, mi legyen tovább. Így jutnak el a ma Angliának (Nagy-Britanniának) nevezett mocsaras, esős, hideg és több szinten békétlen földdarabra, ahol egy Alfréd nevű király uralkodna, ha tudna, de egyszerre több igénylő is benyújtja kérelmét a koronára. A megosztottságot itt a szászok, britek, skótok közt nem a hatalomvágy, hanem a beóvakodó, és a híveknek paradicsomi mennyországot ígérő katolikus egyház okozza elsősorban.
   A szászok az ötödik században települnek le Britanniában. A kilencedik századra belakják a ma ismert Angliát. Ekkor érkeznek éhesen és kiátkozottan a vikingek, és trükkökkel, mint ahogyan mi Szvatopluk birodalmát (emlékszünk a fehér ló legendájára?), erővel, és válogatott módszerekkel felszámolják az angolszász királyságokat. Az előző regény (Az utolsó királyság) azt meséli el, hogyan végzi Northumbria, Mercia és Kelet-Anglia, A fakó lovas az angol feltámadást. Onnan indít, hogyan sodródik "Wessex a pusztulás szélére, s válik kis híján történelmi lábjegyzetté" – írja Cornwell. "878 első hónapjaiban Anglia eszménye, az angol kultúra és nyelv élettere alig néhány négyzetkilométernyi mocsárra korlátozódott. Még egy vereség, s talán sosem jöhetett volna létre az, amit ma Angliának hívunk. Helyette alighanem Dánia lenne, ez a regény pedig a dánok nyelvén íródott volna." A hatalomszervező viking technikát a lehetőség alakítja, mégis a leghasznosabbak egyike. A félelmetes, de kis martalóccsapataikkal nem verhetnek le erős királyságokat, ezért szerződéseket kötnek, maguk mellé állítják az egymással marakodó, meggyengült királyságok urait, és miután pozícióik erősödnek, ellenük fordulnak és végeznek velük. Háborúban a hétköznapi erkölcs nem jegyzett valami, a győztes katonának mindig igaza van.

   Megjegyzem, ha Szvatopluk fiai képesek felülemelkedni személyes sérelmeiken, a Nagy-Morva birodalom a végveszélyben képes még egyszer feltámadni, a néhánytízezer fáradt, menekülő magyar lovast, sátraikban vacogó, magukat magyarnak nevező asszonyt és gyereket néhány hét alatt felmorzsolhatná. És ez a jegyzet szlovákul íródna.
   Néha de Coster klasszikus Thyll Ulenspiegeljében találom magam. Jó mondatok, laza történetvezetés, pörgő dialógusok, látható, felismerhető szereplőgárda, konfliktusok és konfliktuskezelés, komor, egyházzal súlyosbított történelmi háttér, jelen idő, egyes szám első személy, remek, élő magyar nyelvű fordítás, kettős identitású (egyszerre viking és angolszász) főszereplő, bonyolult, de mégis értelmezhető hatalmi és vallási téboly, és ami e kettőből lecsapódik a köznépre. A harc egyszerű értelmezése, ahogyan az értelmezés ütközik a szentfazék – friss katolikus – király gondolkodásmódjával. Ahogyan egy tehetséges Uhtred "hadnagy" rendszert teremt a káoszban, és ahogy megtalálja a helyét a maga kettős világában: "Azelőtt sosem gondolkodtam ezen, ám azon a fagyos napon hirtelen megértettem: a dánok közt csak annyira lehetek fontos, amennyire a barátaim azok, barátok nélkül pedig olyanná válok, mint akármelyik föld nélküli gazdátlan harcos. A szászok közt lehettem csak önmagam, csak a szászok közt nem szorultam rá másvalaki nagylelkűségére."
   Történelmi lektűr, fiktív főszereplővel, mégis megállítja az olvasót. Azt is, aki amúgy nemigen foglalkozik történelemmel. Forgatja a kislámpát, keresi a jó szöget, ne ragyogjon a papír, mert a történelmi lektűr többnyire szép kiállítású, kemény borítójú, vastag könyv, jó minőségű famentes papírra nyomva. Így jártunk annak idején Gárdonyival is, az Egri csillagok maga az extra történelmi lektűr, pontosan így Jókai történelmi regényeivel, A kőszívű ember fiai maga a történelmi extraklasszis lektűr (majd el kell tűnődni azon egyszer, miért Bécs 1948-át írta meg, miért nem a pestit, amit két szemével látott, a válasz talán tűnődés nélkül is ledorongoló: a bécsit könnyebb lírába mártani), de közel hasonló a helyzet Passuth-tal is. Éppen Bernard Cornwell teszi hozzá a következő kérdést, miért nem olvassuk, vagy csak szőrmentén a felsorolt három magyart, miért az angol és francia történelmi regényeket. A válasz egyszerű. A nyelv elöregszik, kifárad. Másféle tirádák és cirádák, másféle tempó élteti a XXI., mint a XIX. században. Képtelenség végigolvasni a húszezer karakteres tájleírást, hacsak nem vagyunk külön erre hegyezve, (pl. Passuth-nál, de Gárdonyit is átugorja, ha véletlenül kézbe veszi a gimnazista). Olvasom, a legegyszerűbb Móra novellát is százszorosan lábjegyzeteli a kiadó, mert nem érti a gyerek. Ami nem csoda. Az élő nyelv elhagyta a múlt század klasszikusait, az új és még újabb olvasógenerációk pedig elhagyják az utolsókat sóhajtó régi nyelvi konstrukciókat. Cornwell példája, friss, pörgő, telivér magyar nyelven mesélő történelmi regényei – nem utolsó sorban, hogy egyáltalán vannak olvasói – azt bizonyítja, nem volna értelem nélkül való egy vállalkozó kedvű kiadó segítségével új ruhába öltöztetni a magyar múlt meglévő klasszikus regényeit, mielőtt végleg eltűnnek a süllyesztőben, s csak az ínyencek, specialisták emlékeznek rájuk. És ha igen, magyarul is megszólalhatna a természethez közeli népek humora: "Tudod, mit mondanak odahaza? – kérdezte. – Azt mondják, egy jó ló két jó asszonyt is megér, egy jó asszony két jó kopót, egy jó kopó pedig két jó lovat."