Vass Tibor "Álócskás" című költeménye

"A vers mindennapi táplálék,
régen ilyen sületlen ökörséget tápláltam magamban,
és kimondtam hangosan is, jesszus,
nem a jesszus hangosan kimondásáról beszélek.
Pedig a sült ökröt szeretem,
még ha a táplálkozás rég nem örömforrás már nekem,
görcsöket okoz, görcsölni nem szeretek,
még pár év, hogy megírjak ezt-azt sokak kisebb-nagyobb örömére,
s a meghatóan kevesek legnagyobb bánatára,
meghatóan kevesen görcsölnek tőlem,
meghatóan kevesen vannak azok,
akik bevallottan részben azért is táplálkoznak, hogy túléljenek,
az én általuk való túléléséről beszélek.
Meg a nyelvről, ami az előző sorban lett vele."

Vass Tibor

Álócskás vers

Ráharaptam a nyelvemre,
nem anyanyelvemről, kommunikációm legáltalánosabb eszközéről
beszélek, sem egyéni nyelvi stílusomról, nyelvezetemről,
arra ráharapnak mások,
utánzók, profán bután gázolók, szerető kritikusok,
kritikus szeretők, kritikán alul kioktatók,
kritikán felül állók, szállók és mállók,

hanem arról a szájüregemben tartózkodó erős, izmos szervről,
mely többek között a felvett táplálékom mozgatására szolgál,
feljajdulok és zsibbadok,
pedig feljajdulni és zsibbadni mástól inkább szeretek.

Szeretem, ha nagy ritkán rám harap az élet,
nagyjószáj, azt mondja,
s hol fájdalma örömében, hol öröme fájdalmában
csordul ki életszájból életnyál.

Egyszer a fényből ébredtem, nagyon a bensőjéből, nagyjófény,
egyszer tudtam a nyelvén álmomban,
aztán a valóságban is pár lopott percig, közvetlenül az ébredés után,
soha semmilyen tápláléknak nem örültem még jobban,
azokat a ráncokat méregethettem az ébredés fényszemén,
melyeket ébredésem árkolt.

A vers mindennapi táplálék,
régen ilyen sületlen ökörséget tápláltam magamban,
és kimondtam hangosan is, jesszus,
nem a jesszus hangosan kimondásáról beszélek.
Pedig a sült ökröt szeretem,
még ha a táplálkozás rég nem örömforrás már nekem,
görcsöket okoz, görcsölni nem szeretek,
még pár év, hogy megírjak ezt-azt sokak kisebb-nagyobb örömére,
s a meghatóan kevesek legnagyobb bánatára,
meghatóan kevesen görcsölnek tőlem,
meghatóan kevesen vannak azok,
akik bevallottan részben azért is táplálkoznak, hogy túléljenek,
az én általuk való túléléséről beszélek.
Meg a nyelvről, ami az előző sorban lett vele.

Ha lenne eszem, most azt mondanám, hogy a nyelvem,
ha a mindennapi táplálékomat mozgatja,
akkor például ezt az Álócskás verset árkolja a számban,
részben helyretenném azt az ökörséget, amit régen mondtam,
legalább a magamban való helyretevésről beszélek.

Bútorboltokban tartanak ilyen modern nyálakat,
melyeket inkább szalonoknak hívnak,
vagy az ónodi vásár álócskásainál,
akik nem igazi régiségeket forgalmaznak,
az álócskásoknál utánzatok nyáladznak,
árkoltak, állóak, szállóak és mállóak,
még Lenin-fejeik se a bronzkorszakból valóak,
tegnapelőtt öntött gipszek és tegnap aranyporral festettek,
csak úgy ragad az ember kezéhez az aranypor,
ami persze csak a nevében arany,
rossz nyelvek szerint nem ér semmit,
haszontalan, akár az aranyér.

Egyik kedvenc álócskám a repesztő lakkos csillár,
egyes darabokat képes vagyok
hosszú másodpercekig méregetni,
igen, egyszer megnéztem a súlyát is, nem volt neki olyan,
vagy maximum annyi, mint egy Álócskás versnek,
megmérem egyszer, és rájövök,
többet talán soha sem fogom.
Vagy már csak azért is,
hogy ellenőrizzem, tényleg mennyi a súlya.

Bekenik repesztő lakkal
a valaha nagyanyáink szobájában lógó lámpatestekre
hasonlító porcelánburákat,
elnézést attól, akinek nagyanyjánál
jobb vagy rosszabb csillár lógott,
s a repesztő lakkal elérik azt a repedezett hatást,
ami jó esetben nem két nap, hanem egy emberöltő alatt árkolódik.

Nem messze az egyik csillárálócskástól,
egy-két hálócskás ruhaárusító esik addig közbe,
óbégat egy afrikanyálakat áruló ember,
azt mondja a párom, ha rossz leszek, odavisz,
hogy álljak a sátra előtt egy percet,
sosem akarnék ekkora büntetést,
inkább megjavulok én, jó leszek majd, és a hosszú út majd véget ér,
ilyen sorok is az óbégatás tárgyai,
amikor ki kell próbálni, tényleg megyen-e áram nélkül,
tizenkét narancssárga góliát elemről
a magnetofonnal kombinált táskarádió,
inkább megjavulok én, jó leszek majd,
nem adom át magam a repesztő lakk hatásának,
nem bírom árui látványát, szagát,
rosszul vagyok az egzotikusnak tartott füstölőitől,
nem is kell őket füstöltetnie, elég, ha közelükbe kerülök,
már kapkodom  levegőt, mint egy Álócskás verstől,
ha olyan helyen olvasom, amit azelőtt egzotikusabbnak gondoltam.

A fogselyem szép szó, majdnem olyan szép,
mint az álócskás, hódolatom annak, aki kitalálta,
nem az álócskásról beszélek, pedig azt én találtam ki,
de magam előtt leborulni
csak nyelvráharapások túlélései után szoktam,
beesem olyankor az árkomba, onnan pislogom kifelé,
hogy a fogselyem például a fogtisztító fonal helyett
mennyivel szalonképesebb kifejezés.

A fürdőszobámban,
vagy nevezzük inkább röhögés nélkül fürdőszalonomnak,
éppen a nyelvem hegyén,
völgye között zakatol a fonat, dúdolom,
hogy én a legszebb fájlok közül téged fárasztalak,
amikor felérzem a fenyő szagát, égetési nap van,
Hernádkakon szabályozott a kiskerti zöldhulladék
égetésének időpontja,
a szüleim fenyőgallyat égetnek szabályszerűen,
ennek nagyon is bírom az illatát,
és az olyan nyálas, hogy maradok, kitalálok foglalatosságot,
a modern fogkefefejek hátoldalával is kaparászható
nyelvlepedéket bámulom, életszájból életnyál,
fogakat, állóakat, szállóakat és mállóakat,
örülök annak, hogy ablakos fürdőszalonom van,
beköszönthet az égetési nap.

A panelokban, ahol jó esetben egyharmad emberöltőm éltem,
nem volt ablak a fürdőszobán,
Óbudán olyanban is sokszor jártam,
amelynek még a konyhájában sem volt,

a fény az ilyen lakásokban folyton ráharap a nyelvére,
a fény saját anyanyelvéről beszélek,
kommunikációja legáltalánosabb eszközéről,
egyéni ónodi, hernádkaki, paneli nyelvezetéről,
ezt a nyelvet szeretném mind jobban érteni,

álmodni fényül,

ébredni mind többször arra,
hogy az életre haraptam rá, nem véletlenül,
lenne a nagyritkánrámharapazéletből ritkán,
aztán meg egyre több és több,

és ahogy egy Álócskás vers szívverése ilyentájt felgyorsulhat,
dobbanásainak zaja egyre dördülékenyebb lehet,
úgy lehessen egyre többször és többször hallanom,
hogy nagyjószáj,

s a mondónak is, akár nekem,
hol fájdalma örömében, hol öröme fájdalmában
csorduljon ki a nyála,
ha ébreszteni tudom már én is a fényből, nagyon a bensőjéből,
fényszemén méregetve közben azon ráncait,
melyeket a valóság
a szív lehető legmélyebbjére árkol.

(És akkor mi van,
ha ezt már most sületlen ökörségnek tartom.)