Irodalmi Jelen

Éjjeli Jelentés (Egy hallgató jegyzetei)

2009. november. 09. - 05:31

A hiány felszólító módban van! – mondja Prof. Dr. Kovács Árpád este tizenegy óra húsz perckor, megnyilatkozásának vége felé közeledve a nagyelőadót megtöltő hallgatóságnak Veszprémben. És valóban, másként hogyan képzelhető el, hogy több mint száz diák, és erre az időre diák státuszúvá váló érdeklődő, tudományos előadást hallgatni induljon késő este a meredek utcákon.

Éjjeli Jelentés

(Egy hallgató jegyzetei)

A hiány felszólító módban van! – mondja Prof. Dr. Kovács Árpád este tizenegy óra húsz perckor, megnyilatkozásának vége felé közeledve a nagyelőadót megtöltő hallgatóságnak Veszprémben. És valóban, másként hogyan képzelhető el, hogy több mint száz diák, és erre az időre diák státuszúvá váló érdeklődő, tudományos előadást hallgatni induljon késő este a meredek utcákon. Úgy voltunk mi 2009. november 4-én az Antropológia és Etika Tanszék szervezésében működő Éjszakai Egyetem előadásán, hogy nem tudott nem eszembe jutni a tömegben ülve a Tajtékos napok (Boris Vian) egyik híres jelenete, amikor Partre professzort még a katedra alatt is diákok hallgatják. Kovács Árpád az irodalomtudományok (MTA) doktora, ezen az estén Egy irodalmi antropológia körvonalai címmel tartotta meg előadását.

Az elengedhetetlen kontextus:
22 órakor a terem már tele, a hallgatóság soraiban főként diákok, de jelen vannak a helyi értelmiség örökmozgói is, középiskolai és egyetemi tanárok, zsurnaliszták. Az utolsók között egy fiatal pár érkezik babakocsival, aztán egy cowboy kalapos fiú, kezében kamera, nyilván az Egyetem TV egyik munkatársa, mozgolódás, halk nyüzsgés, a bejáratnál eddig energiaitalt osztó csinos hostess lányok éppen távozni készülnek. Megérkezik Géczi János a rendezvénysorozat létrehozója és vele az előadó, kinek a házigazda át is adja a szót, mondván őt nem kell bemutatnia a hallgatóságnak, hiszen mindenki ismeri. Dr. Kovács Árpád ugyanis a Pannon Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének megalapítója, aki 2002 és 2008 között a Tanszék vezetője. Amit itt Veszprémben talán a legtöbben tudnak róla, hogy a tanszéken megrendezett Veszprémi Regénykollokviumok és a belőlük született tanulmánykötetetek egyaránt az ő nevéhez köthetőek. A magyar és a nemzetközi tudományos élet a XIX. századi orosz irodalom és az irodalomelmélet iskolateremtő tudósegyéniségeként tartja számon, jól ismertek az Arany János, Kosztolányi költészetét értelmező tanulmányai, az utóbbi években pedig József Attila poétikájával foglakozó publikációi láttak napvilágot. Kovács Árpád jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán működő Irodalomtudományi Doktori Iskola vezetője, de tanít az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetében is. 1994-től 2008-ig az ELTE Orosz irodalom és irodalomkutatás doktori programjának vezetője volt. Tanári tevékenységét tehát nem hagyta abba, de ebben a teremben, ahol évekig tartotta előadásait, most vendégprofesszor. Mai előadásának központi témája, hogyan juthatunk el a poétika szűken vett fogalmától Arisztotelész segítségével odáig, hogy az emberről szerzett ismereteinket alapozzuk meg.

Az előadás mint megnyilatkozás:
A poétika eszközrendjét a humántudományok egyre szélesebb területeire terjeszti ki a XX. században. Ma már nemcsak irodalmi alkotások poétikájáról beszélünk, hanem a szó, a műfajok, a kultúra és a történelem poétikájáról is - indítja el a gondolatmenetet Kovács Árpád. A poétika hatósugara expanzív módon behatolt szinte minden más területre. A mai kutatások egyik legproduktívabb iránya a kultúra poétikája, amely tulajdonképpen nem más, mint nyelvbölcseleti alapozású antropológia, kulturális antropológia. Az antropológia két dologgal foglalkozik, az emberi cselekvéssel és a cselekvés közvetítésének módszereivel, azaz cselekvés és szójel viszonylatában fogalmazza meg hipotéziseit. Fő kérdése tehát, hogy hogyan tudunk számot adni tetteinkről a nyelvben. Hogy az irodalom és antropológia erős egymásba fonódását és egymásba fonódásának mikéntjét érzékeltetni tudja, a professzor négy cselekvéselméletet ismertet röviden bevezetőjében. Történetileg első helyen Taylor és Fraser rituális koncepcióját említi, akik a beavatások cselekvéseinek szimbolikus értékét tárgyalják műveikben. Munkásságuk fényt derített arra, hogy a jelek a cselekvés világában gyökereznek. Ennek fényében az előadó szerint azt is mondhatjuk, az életben eredendően úgy vagyunk jelen, hogy folyton értelmezünk, már jóval azelőtt, hogy tudományos interpretációhoz folyamodnánk. Itt érintkezik a bemutatandó poétika a hermeneutika kérdésfeltevéseivel. Az interpretáció szükségessége az emberi létben gyökeredzik, a szövegek teszik megérthetővé e létmód értelmét. Ezt követően a mitológiai iskoláról esik szó, ahol is Lévi-Strauss és Toporov elméletét villantja fel, akik kutatásaikban feltárták, hogy a mitológiai tudat a megnevezés során a predikátum nevét áttolja a cselekvőre, s a történet is a névből, mint egyfajta szemantikai programból bomlik ki. Majd az archetipikus felfogás jeles képviselője Northrop Frye neve bukkan föl, aki egy jungi alapokon nyugvó szemléletet, a létmódok poétikáját és retorikáját dolgozta ki. Ezért szorosan kapcsolódik az előző két iskolához, hiszen az álomszimbólumok mitológiai eredetét és szisztémáját alkalmazza eljárásaiban. E felfogásokat értelmezve a professzor az önmagát a kollektív tudattalan, a kollektív emlékezet és a társas kommunikáció felől értelmező emberre irányítja figyelmünket. A negyedik cselekvéselmélet a retorikához kapcsolható, s ebből már tudjuk: az arisztotelészi elgondolásból kiinduló és megkerülhetetlen Ricœur nevét fogja utolsóként említeni, s így is van. A kulcsszó pedig a narratív identitás, ahonnan már el lehet rugaszkodni Kovács Árpád kutatásai, vagyis az irodalmi antropológia felé.

Az eddig említett elméletekben ugyanis a cselekvést kollektív formációk uralják, míg a ricœuri elméletben a narratív szöveg lesz az önmegértés elengedhetetlen nyelvi közvetítője - hangsúlyozza. Az elbeszélés tehát alanyi létmódnak tekinthető, az emberi élet sajátja, nem pusztán elbeszélő technika, ahogyan a strukturalisták gondolták el. A narratológiák azonban nem kérdeznek rá magára a tettre, csupán azt kérdezik, mi a tett szerepe a rendszerben. Pedig, ha belépünk az irodalom világába, akkor el kell különítenünk két történetet: beszélhetünk magáról a történetről, és közvetítéséről, a cselekményről, másfelől azonban beszélnünk kell a cselekvés történetéről, a cselekvés végrehajtásának aktusáról is. Arisztotelész tragikus tett köré felépített poétikája nem tud elévülni, ma is érvényes. A tragédiát intranszparens, váratlan, irreverzibilis cselekvéseink utánzásaként definiálja, továbbá elengedhetetlennek tartja értelmezésében a fordulatot, mely felismeréssel jár, s ezt követi a pathosz, a tevékeny átélés, amikor a cselekvő újrakonstruálja, amit a tett szenvedő alanyaként követett el. Szophoklész Oidipuszában ez az a pillanat, amikor Oidipusz elbeszéli az átélés hatására saját történetét, s ebben az első személyű elbeszélésben olyan beszédmódra tesz szert, amelyben újraértelmezi immár egész életét. Arisztotelész szerint az emberi cselekvés egyszeri és egységes, nem tipizálható – itt Kovács Árpád egy másik teoretikusra hívja fel figyelmünket, mégpedig a jeles poetológusra, Mihail Bahtyinra, aki A tett filozófiája című művében ezt a gondolatot úgy folytatja – Max Scheler filozófiai antropológiájára is támaszkodva –, hogy ez az egyszeri cselekvés csak az irodalomban, mindenekelőtt a regényben tud megjelenni, unikális metaforák által. A metafora az irodalomban ott jelenik meg, ahol a cselekvés narratív módon nem közvetíthető, ahol a cselekvés csak egy másik cselekvéssel írható le. Ilyenkor lexikai lacuna keletkezik a nyelvben, s ezt az űrt egyedül a metafora képes betölteni. A történetmondás és a metaforikus folyamat egymásra utalt a prózában, az elbeszélés együtt halad a metaforikus folyamattal, hiszen ami történik, az nem más, mint saját nyelv keresése egy egyszeri és egységes cselekvés megjelenítéséhez. Bahtyin megkülönböztet belülről átélt és kívülről közvetített cselekvést. A cselekvés akkor lehet egyszeri, ha annak belülről átélt aspektusát vizsgáljuk és egyes szám első személyben gondolkodunk. Ebben az esetben a kérdés így hangzik: mit jelent a cselekvés „számomra” a perszonális elbeszélés aktusában, amikor a személyiség irodalmi alanyiságának kiművelése megy végbe. A tett belső átélése, az értékérzet, vagyis a cselekvőnek a saját tetthez és annak nevéhez való viszonyulása megjelenik az én-elbeszélő intonációjában is, mint a cselekvés keresett, még kimondatlan, potenciális jelentésében. Az intonáció, akárcsak az emberi cselekvés, így egyszeri és megismételhetetlen maga is, amint az a neki értelmet adó szöveg szemantikája is. Egy metalingvisztikai jelenséggel állunk szemben, amikor az intonációról, az intonációs és szemantikai metafora kölcsönhatásáról gondolkodunk, melynek működése sem a logikának, sem a grammatikának nincs alárendelve. Egy intonációs nyelvi egység tagolásánál nem használhatóak a grammatikai fogalmak – diszkurzív nyelvi egységekről van szó. Ilyen beszédegység például egy költemény, egy regény, egy prófécia – s egyetlen, egyszeri megnyilatkozásnak számít az is, amit én itt és most csinálok - mondja szemléltetésképpen Kovács Árpád. A dialogikus vagy kommunikatív megnyilatkozás és az irodalmi mű között az az alapvető különbség, hogy a mű egyszeri nyelvi alkotást és autonóm szemantikai egységet képvisel. Vagyis a beszéd – az irodalmi műalkotásban – szöveggé válik és egyfajta verbális iconként elszakad szerzőjétől. Ahhoz, hogy egy megnyilatkozás műalkotássá alakuljon át, ábrázolni kell azt. A költészet alapfeltétele a másodlagos referencia, a nyelvről való referálás. A költői szövegben azt érthetjük meg, követhetjük nyomon, hogy a nyelv révén, az intonációs metaforák által, miként teszünk szert egyéni alanyiságra, saját nyelvre. Ha József Attila Falu című versére gondolunk, azt láthatjuk, hogy maguk a dolgok is nyelvért kiáltanak. A dolgok mindig (kifejtetlen) jelek, s felszólítanak, arra, hogy kifejtsék őket. Így „szólítja fel” a szobrászt is a kőtömb, hogy a benne rejlő képződményt – az emberi cselekvés alanyának alakját – a természeti anyagból kibontsa, megformálja. Ugyanígy szólítja fel a nyelv is a költőt: „Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét”, – hangzik föl Babits Mihály hangja Kovács Árpád megnyilatkozásának zárómondatában, amivel nemcsak egy tudományos előadás, hanem ezen túlmenően a személyes jelenlét egyszeri történetének elbeszélése is lezárul – egy hallgató jegyzeteinek itt olvasható szövege.

Jelentés:
Fél tizenkettő, a terem lassan kiürül, Kovács Árpád a megnyilatkozás befejeztével interjút ad az Egyetem Tv-nek, mi pedig elindulunk haza. Persze halad tovább a gondolat is az úton együtt velem (milyen pregnánsan szétválik mozgás és cselekvés), ahogy baktatok lefelé a Várból, sötét lépcsőkön. A dal szüli az énekesét, a dal szüli a professzort, és a dal szüli az ő hallgatóját is. Egyszóval fel vagyunk szólítva, hogy meghalljuk a csöndben a dalt, a hiányban az éneket. Hogy meghalljuk magunkat a nyelvben, nem lévén más út a megértéshez. A jeleket alkotó ember csak jelek által válhat értelmezhetővé, jelentésessé a másik és önmaga számára. (Főleg, hogy benne is van egy „másik”.) Az embernek mindig oda kell éberen hallgatnia a jelekre, hiszen az ő legimmanensebb sajátja az értelemadás.