Slobodan Nikolić: Az élet művészete - THE ART OF LIFE

Létezik az indiánoknál egy mondás, miszerint „A Földet nem őseinktől örököltük, hanem gyerekeinktől kapjuk.“ Szeretem ezt a mondást! Csupán egy apró kis probléma van ezzel: hogyan értelmezné ezt az üzenetet Szaturnusz, ez az isteni démon, ki felfalta gyerekeit?
Mi, halandók, egyre inkább e rettentő isten hatása alatt állunk. Minél kevésbé vagyunk tudatában ennek az állapotnak, annál nagyobb hatással van ránk. Manapság Szaturnusz egy szofisztikáltabb, elegánsabb arcát mutatatja felénk, aki a legcifrább porcelánokból hatalmas ezüst kanállal eszik, és teszi mindezt ugyanazzal az összeférhetetlen természetével, amelyet Goya oly találóan megfestett híres képén. Legtöbbünk nem is képes másként gondolkodni. 

Slobodan Nikolić 

Az élet művészete

Áltatjuk magunkat megjátszott spiritualitással és vallásossággal, álnokul figyelmesek és kedvesek vagyunk. Igazából pedig, valahol ott mélyen bent, nem vagyunk képesek elfogadni, hogy mindannyian valami nagy és meghatározatlan részei vagyunk, naponta átnézünk olyan dolgokon, melyek hatalmasabbak és jelentősebbek, mint maga az élet, egy egész piciny részét pedig magunkban hordozunk mindennapjainkban.

Egy olyan évszázadban élünk, amely individualizmusra tanít bennünket. Ez valójában egyáltalán nem rossz dolog és higgyék el nekem, hogy vannak még nálam is nagyobb individualisták a világon, de – és mindig mindenben van egy „de“ – ez az individualizmus egy olyan üres formája, amely arra tanít, hogy saját magunk számára legyünk elégségesek. Valaki úgy nevezte ezt, mint az „önség“- évszázada. Az az évszázad, ahol a statisztikák a magas öngyilkossági - és minden más rosszakarás magas arányát mutatják. Az ember, akinek mindene megvan: öngyilkos lesz. Vajon ez egy paradox dolog, hogy az emberek, akiknek látszólag semmi sem hiányzik az életéből, ők a legelégedetlenebbek az élettel?! Az „önség“ évszázada az elégedetlen emberek évszázada. A következtetés ésszerű: az „önség“-világa elégedetlenséget okoz. Ezért, mint Önök is beláthatják, az „önség“ itt már nem elégséges. Magában az „önség“ önző emberekké tesz bennünket és ez mindenekelőtt a legnagyobb probléma!
Persze sokkal könnyebb dolog mindenért ezt az évszázadot okolni, minthogy a problémát átgondoljuk. Jung szerint a lustaság a legrosszabb emberi betegség. Ezeket a szavakat naponta beigazoltan látjuk magunk előtt. Néha még a legaktívabb emberek napjaiban is vezető szerepet tölt be ez a lustaság. Az ilyen napokon gyengének és fáradtnak érzi magát az ember és be kell vallanunk, hogy ez egy olyan erő, amivel meglehetősen nehezen tudunk megbirkózni.
Most valószínűleg legtöbbjük felteszi magának a kérdést: miért ez a sok hűhó semmiért? Válaszként hadd kérdezzek talán én: mi lehet hordozója ennek az imént említett, parányinak tűnő kis dolognak?! Az MTV? A CNN!? Murdock? Berlusconi? Az Egyesült Nemzetek? Vagy talán inkább Obama, akit máris szentként és megmentőként tartanak számon? Mit gondolnak? Sajnálatos módon legtöbb ember számára a válasz: Igen! Igen! És a modern bálványozás által Szaturnusz azon nyomban fel is falja ezen emberek életének azt a bizonyos apró kis gyöngyszemét. Szomorú tény, de igaz. A szabadság évszázada felszabadította ugyan az embereket a gondolkodás alól,de megszabadította őket a lehetőségtől, hogy beteljesítsék az életüket.
Nos, akkor nem is létezik már megoldás semmire? És ha létezik is, vajon hol rejtőzik? Minden gyöngyszem valahol mélyen az óceán alján, saját kis gyöngéd kagylójában fekszik és ezért nem mindig egyszerű dolog rátalálni.
Itt kerülünk hát mi, emberek, újra a képbe. Az erőteljes művészet megelőzi a filozófiát, a vallást vagy bármilyen más, az élet értelmét kifejező módot. Félre ne értsenek, sem a filozófiát, sem a vallást nincs szándékomban alábecsülni – mi több, mélyen tisztelem ezeket. Csupán egy más dologra szeretnék rávillantani. Az emberi agy már azelőtt létrehozta a művészetet mielőtt képes lett volna ilyen tudományok tényleges kifejezésére. Agyunk az el nem érhető részecskék kifejezésében véli a művészetet felfedezni. Nem is létezik kiválóbb mód az emberi lélek és kreativitás kifejezésére. A művészet – habár soha nem éri el teljes tökéletességében - a legideálisabb médium az emberi lehetőségek korlátainak (ha létezik egyáltalán ilyen) megközelítésére. Mint ismeretes, egyetlen tudomány, pragmatikus filozófia vagy érdekbeli vallás sem közelítheti meg ezt jobban.
És itt van a kincs elásva. Elődeink már tudtak rajzolni, mielőtt megtanultak írni. Nekik köszönhetjük azokat a csodálatos altamirai-barlang festményeit. Láthatunk itt képeket arról, hogy elődeink hogyan értelmezték a természetet és hogyan éltek harmóniában vele, bár nem, egyáltalán nem azon az intellektuális szinten tették ezt, mint mi napjainkban tennénk. Ők – bár nem volt könnyű életük - képesek voltak valami nagy és meghatározatlan részeként elképzelni önmagukat a világban. Természetbeli ellenségeikkel körülvéve éltek, de - akárcsak az indiánok, akik a mienktől teljesen eltérő életformát gyakorolnak, mintha csak nem is egyazon bolygón élnénk velük vagy mintha más génjeink lennének, - tudták mégis, hogyan kell tisztelni őket. Ez egyébként egy nagyon ismert gén (DNA) – a molekulák formálódásának azon formája, ami kulcs az élet megértéséhez, ugyanakkor nagyon keveset árul el magáról az életről.
Mielőtt írni tanultak, elődeink énekeket találtak ki és énekelték őket, hogy dalba foglalhassák azt, ami körülöttük és velük történt a mindennapokban. És nem utolsó sorban – ami számomra legfontosabb – történeteket kezdtek mesélni egymásnak. A mindenkori legtisztább és legtöbbet elmondó mítoszokat teremtették meg. Mindannyian szerették hallgatni ezeket a történeteket, sokan továbbadták, lehagytak belőlük vagy éppen kitaláltak újabb részteleket, hogy még csodálatosabbá és érdekesebbé tegyék ezeket hallgatóik számára. Bár egyetlen dolog akaratuk ellenére történt. Ezekkel a történeti változásokkal mítoszokat teremtettek, általuk belső csillámló kincsüket csillogtatva át a mindenségen. Ragyogott az emberi lét leglényegesebb formája, amit még ma is láthatunk és érzékelhetünk mindennapjainkban.
Talán most azt javasolnám ezzel Önöknek,hogy írjunk újra mítoszokat!? Nem, ez túlságosan is manipulatív lenne! Olyasvalami, mint amikor Tolkien elhatározta – ismétlem elhatározta - , hogy ő mítoszt fog írni, amiből végül egy olyan gyűjteményt hozott létre, amibe együttesen minden mítoszt megpróbált belezsúfolni. De ne legyünk túl kemények vele sem, hiszen ő végül belátta, amit tett. Nem akart ő rosszat, csupán a mítosz hiányzott belőle – ez teljesen rajta kívül állt és már régen megszületett mielőtt ő hozzáfogott volna.
Ezek alapján ugyan mi kézzelfogható marad számunkra? Milyen történeteket meséljünk el ma? Napjaink írói hihetetlen gyakorisággal használják a „bazdmeg” szót műveikben és meg vannak győződve arról, hogy ezáltal „kurvára” jó irodalmat teremtenek. De meg kell vallanom, én utálom ezeket olvasni. Lehetséges lenne az, hogy „primitív elődeink” (ahogyan ma nevezzük őket) sokkal szebben és választékosabban fejezték volna ki magukat? Mivel elolvastam pár modern regényt, be kell látnom, hogy a válasz igen. És még mennyire választékosabban és szebben! Nemcsak a nyelv tisztaságát kell figyelembe vennünk náluk (bár ténylegesen kevesebb szót használtak, mint mi napjainkban), hanem az érdeklődési rétegek -, valamint látomásaik mélységét is, amiket magukban hordoztak.
Van egy mondás – Egy napon majd annyira felnőtt leszek, hogy meséket és mítoszokat fogok olvasni újra. Addig is hagyjuk, hadd tornyosuljanak bennünk és engedjük végre a napvilágra azt a kis mindennapi hőst önmagunkból, amely átsegít majd bennünket minden akadályon és veszedelmen a hosszú út során. Ez a hős - kivétel nélkül – mindenkiben  benne él. A története arról szól, amit nekünk el kell mondanunk éppen. Az élet viszontagságairól, csalódásokról és diadalokról. Abban a pillanatban amikor az ő története sajátunkévá válik, kiérdemelt utódai lettünk azoknak a bizonyos mesemondó cserkészeknek. És ekkor jön el a pillanat, amikor jogunkban áll írónak, mi több, embernek, nevezni önmagunkat.
Az a művészet,amelyik nem utal valami többre,mint szürke hétköznapjaink elbeszélésére, az egyáltalán nem nevezhető művészetnek, csupán valami a napból hátramaradt maradéknak. Abból viszont senki nem képes erőt meríteni. De sajnos, az embereket folyton hajtani kell – lusták, emlékeznek még? - , hogy valami többet, érdemesebbet akarjanak az életben. Ugyanakkor nem szabad azzal áltatni magunkat, hogy meg tudjuk változtatni/váltani a világot és így minden egyes ember szívéhez is szólni tudunk. Ebben a neo-rabszolga-zártkörű-részvénytársaságban ez nem fog sajnos működni. Csak Spartakus tudna ebben rajtunk segíteni. Viszont ha megpróbálunk Ghandi erkölcsi elvei alapján megváltozni – mi magunk legyünk a változás – akkor talán van egy esély arra, hogy lesznek követőink is. Nevezhetik ezt nyugodtan idealizmusnak, akár utópiának is, prométheuszinak vagy elavultnak, de én igazán hiszek abban a gondolatban, amely az idők során mindig beigazolódott és az embereket továbbéltette a kilátástalan időszakokban is.
Az „Übermensch” talán messzinek tűnhet, de felmenőben van egy olyan úton, amelyet talán nem taposunk végig (és hiszem, hogy ez az út végtelen), de kötelességünk fényt gyújtani azon a bizonyos mennyországba vezető úton. Azt mondják az út a fontos, nem a cél. Nekünk csupán úgy kell élnünk mindennap, mintha csak a következő utcasarkon befordulva érnénk célhoz és hagyjunk erős lábnyomokat a földben, hogy az utánunk érkezők is tájékozódni tudjanak.
 

Fordította: József Katalin
 

*

Kapcsolódó:

Maja Klarić:  Az ismeretlen feltérképezése - Mapping the Unknown

A trieszti fórum - tudósítás Triesztből fotókkal.

Slobodan Nikolić 

THE ART OF LIFE

Indians have a saying: „We do not inherit the Earth from our Ancestors, we borrow it from our Children.” I love that saying! There is just this slight problem with it – how can Saturn, that demon - like god who devours his own children, understand such message?
We, people of today, are very much under the influence of that horrific god, and the more we are not aware of it, under bigger influence we are. Saturn is much more sophisticated nowadays, he is elegant, he eats from finest porcelain plates, with silver spoons, but he has the same temper Goya magnificently depicted in his famous painting. Most of us are not used to think in any other way. We fool ourselves with our acted out spirituality and religion, our fake thoughtfulness and kindness. Deep down, most of us are so not capable of considering ourselves as part of something bigger, we fail to see that there is something that surpasses us, something larger than life, a particle of which – a very small, tiny one, we hold in our chests.
We live in a century which teaches us individualism, which is not  a bad thing at all, per se, and believe me, there are a few bigger individualists than myself, but - there is always one mean but in everything - it teaches us empty form of individualism, it teaches us to be self-sufficient. The century of the self, someone called it. The century with high suicide rate and other various evil – doings rates! People who seem to have everything kill themselves.  Is it a paradox that people who seem to have everything are unsatisfied with their lives?! The century of the self is the century of people who are unsatisfied. It leads into conclusion - The self causes discontent! The self, you see, is not enough, apparently. The self alone makes us selflish, and that is the smelliest fish of all!
But it is much easier to blame the century for everything, than to think over the problem. Laziness is the worst disease of mankind, said Jung. These words, confirmed, we see in front of our very eyes, every day. Even the most agile of us, sometimes experience laziness as leading force in their days, days in which they feel poorly, and even exhausted, but it is nevertheless a force too hard to confront with.
You are now maybe asking yourselves – Why the big picture!? But let me ask you! What can be seen as the holder of this tiny particle, mentioned above?! Is it MTV? Is it CNN!? Murdock? Berlusconi? United Nations? Is it Obama, seen as a saint and savior way too early!? Is it? I must say, regrettably, for most of the people - It is! It is! And through these modern idols, Saturn gets to eat this tiny pearl of essence from their lives. Sad but true!  The century of liberation liberated people from thinking and possibility to have fullfilled lives. 
But is there a solution?! And if there is, why is it hidden so far away? Well, every pearl lies deep in the ocean in gentle embrace of its shell. There is never an easy way to find it.
This is where we fit in! Powerful art precedes philosophy, religion and any other way of interpreting the meaning of life. I have no intention of underestimating neither philosophy nor religion – I deeply admire those disciplines, I simply want to point out something else. Before human mind became capable of developing such disciplines, it had been able to create art. Human mind sees art as way to express its most unattainable parts. There is no better way to present vast areas of human spirit and creativity. Art is the best medium to approach – although it can never reach them – the boundaries of human possibilities, if there are any. No science can do that, no pragmatic philosophy or interest - oriented organized religion, as we know it.
And this is where the pearly essence is hidden. Before our ancestors learnt to write, they had known how to draw and thanks to them, we can see those wonderful drawings from Altamira. We can see pictures that show how our forefathers were able to live in harmony with nature and to understand it, although not on an intellectual level we do. They were able to see themselves as part of something bigger, even though they had no easy lives. They lived surrounded by their natural enemies, but they knew how to respect them, like Indians, who still live so near us in a world much different than ours, as if we don’t live on the same planet or share the same DNA. It is very popular this DNA – a formation of molecules considered to be a key to understanding of life, but yet tells so little about living.
Before our forefathers learnt to write, they had started to chant, they started to sing, to make music with what they had around them. And finally and most important to me, they started telling stories. They created myths, the purest and most condensed stories of all. All of them loved to listen to those stories, and many of them loved to retell them, to add and subtract details, to make the stories more beautiful for listening. But one thing happened without their intention. By these changes, they were making in myths, they allowed the inner pearl to outshine everything. They reached the very essence of human existence, whose shine we can see and feel even today.
Am I suggesting we should write myths again!? No, it would be manipulative! Like when Tolkien decided to write a myth – I repeat: decided! – and then made a compilation of all possible myths he could squeeze in. But let us not be too hard on Tolkien, he was honest enough to admit what he did. He didn’t have bad intention, the myth has just not been in him – it was outside and already written down.
What do we have in our hands then!? What stories can we tell today!? Writers of today use word fuck as much as they can and they are convinced they make fucking good literature with it. But I despise reading it. Is it possible that our primitive – as we like to call them – ancestors knew better ways to express themselves than we do now!? Having read some modern books, I must admit they did. Oh and how they did! Not only considering purity of language they used – although they used fewer words than we do now – but the sphere of their interests, the depths their visions carried within them.
There is a saying – One day I’ll be mature enough to read fairy tales and myths again. Meanwhile, we should peek into ourselves and bring to light that little hero of everyday life who helps us overcome obstacles and perils along the way. He exists in every single one of us. His story is the one we’ve got to tell. His ups and downs, his failures and triumphs. When his story becomes our story, then we’ll become worthy successors of those first storytellers. And then we’ll have right to call ourselves writers and, what’s more important – to call ourselves human.
The art that doesn’t refer to something greater than our daily life is not art at all! It is simply daily residue! No man can gain strength from that residue. But people need to be urged to look for more – they are lazy, remember? And we must not fool ourselves we can change the world and reach every human heart. Not in this neo – slave holding. Only Spartacus could help us do that. But if we change ourselves in order to fulfill Gandhi’s moral – We must be the change we want to see in the world – there is a chance someone will follow. You may call it idealism! You may call it Utopia! You may call it Promethean, or even outdated, but I firmly believe in that idea, that proved to be able to push humanity forward through all dark periods.   
Übermensch may still be far away, but it is an upward path, we may never climb – and I think it has no end, really – but it is our duty to enlighten the steps of that giant stairway to heaven.  It is the journey, that ’s improtant, not the destination, they say. We must only act if it’s just around the corner and leave our footsteps on that path for somebody else’s orientation.