Tonio még az álmába is belelopakodott, csak úgy egyszerűen ráült a mellére, és guvadt szemekkel nézte, sokáig, nagyon sokáig – ő meg sem mert pisszenni –, aztán szó nélkül, fölemelkedett, majdnem a mennyezetig, átúszott keresztben a szobán és a polc előtti székre lelandolt, közben, szemüvegét lekapta az orráról, bevágta a sarokba. Borbála gyanakodva figyelte, de hiszen részeg, ez a Tonio részeg – na, ná!, vihogott Tonio és rondán rávicsorgott –, na, ná, hogy részeg vagyok, nincs  szabadabb, gyönyörűségesebb állapot, szabadon állatnak lenni, magadon kívül, eszed, lelked nélkül – iááá, iááá, ha nincs lélek, nem fáj a világ, iáááá, vadszamár, Tonio ordítva, lompos seszinü farkát lágyan csapkodva átkocogott a szobán, odaügetett az ablakhoz, kinyitotta, fölugrott a párkányra, és – volt, nincs.
Abban a pillanatban bolyhos-vak nyugalom ömlött be a nyitott ablakon, beterítette Borbálát és egy rövidke, álmatlan-álomba ringatta. Arra bukott vissza, nem, nem az ébrenlétbe, hanem az újabb álomba, hogy Tonio hangját hallja, látni nem látta, hogy hol van.
Csak a hang, Tonio hangja mintha egyenesen a plafonról ereszkedett volna alá, de mire Borbála a feje fölé fülelt, már jobbról és egészen közelről hallatszottak a szavak… „az elképzelhetetlenségek világában élünk…”

Siklósi Horváth Klára

Jezefat (az idő arcai)

(részlet)

De azt, azt meg tudnád mondani, hajolt Tonio hirtelen egészen közel Borbálához és hevesen fölrántotta a vállát, azt meg lehet tudni, hogy ki a gyilkos, amikor valahol fönt, Valakik – nagybetűvel ám!, –, Valakik egyfolytában kiszámolósdit játszanak? Ez kell, ez nem kell, kell- nem kell, kell- nem kell, ide sem, oda sem, oda pláne nem, ahová talán már születésed óta készültél, amiért megszállottan dolgoztál, nem kellesz, menj szépen és kuss! És miért? Csak azért mert nincs elfogadható pedigréd, mert őseid valamikor valamit nagyon elkövettek, leginkább azt, hogy léteztek, miáltal persze te is létezel. Ez! Őseid a te bűnöd. A nagy bűn. Méghozzá elháríthatatlan, mint az eredendő bűn, ráadásul, valahol fönt a Valakik, azt is eldöntötték, ezen újsütetű bűn alól nincs is feloldozás, tűnés uram, ne is lássuk, jegyezze meg, nem kell mindenkinek annyira élni, némelyeknek egyáltalán nem is kell élni, nem kötelező, értjük egymást? – az ám babám, azámbabámazámbabáám, és Tonio nevetése eléggé falsra sikeredett, arcából minden vér kifutott, na, akkor tessék, az áldozat az megvan, az világos!, de ki a gyilkos, hol a gyilkos, sziszegte, alig türtőztetve az indulatait. Vagy hagyjuk? Játsszunk, inkább játsszunk? Gyere, játsszunk! Játsszunk a komám asszony hol az olló-t.
Na, na, hol az olló komámasszony, hol az,…
Nem, nem játszunk, elég, hagyd abba, vágott közbe Borbála türelmetlenül, Tonio azonnal elhallgatott. Tényleg, vonta meg a vállát, és mintha ő maga
is megunta volna már a komédiázást, visszadőlt, neki a szék háttámlájának, karját bölcs kádiként összefonta, nemlétező hasán, és arcán a régi, jólismert szelíd nyugalommal, szótlanul nézelődni kezdett.
Kényszeredett csönd ereszkedett közéjük. Borbála is hallgatott, időnként lopva Tonióra pillantott. Furcsán kezdte érezni magát, furcsán és bizonytalanul. Nem tudta, mint gondoljon. Tonio tulajdonképpen olyan volt, mint régen, és mégsem. Vajon tényleg annyira szenved? De miért szenvedne, amikor mindig ilyen kiismerhetetlen, ilyen maga fabrikálta zárójelek közé rejtőzködő volt. Vagy nem, mégsem? Ennyire szertelen és harsány soha nem volt. Az alatt a két év alatt, míg együtt voltak, jóformán soha nem hallották nevetni, csak mosolygott, igaz a mosolyai, Tonio mosolyai gyönyörűek voltak, borongósak, együtt érzők, tűnődőek vagy éppenséggel vidámak, a vidám mosolyai voltak talán a legszebbek, a kerek meseerdő egész szellemsereglete ott hancúrozott a szemében olyankor. Borbála merengve idézte maga elé Tonio mosolyait, és úgy gondolta, hogy az egész csak játék, amit neki most itt előadott, valamiféle abszurd fekete komédia, tovább azonban nem jutott a spekulálásban, mert Tonio, mintha csak azt közölte volna Borbálával, hogy a péntekre ugyebár mindig szombat következik, közönyös hangon megszólalt. A múlt héten megkapta a Színház és Filmművészeti Főiskoláról az értesítést. Borbála megrökönyödve nézett Toniora, először nem is értette. Valamit ugyan sejtett, valamit mondogattak, hogy Tonionak tervei voltak-vannak, azt is tudta, hogy csak kényszerből végezte el a fuvolatanári szakot, mert nem vették föl máshová. De, hogy színház?, hogy film? Ez hát a titok?
És sikerült?
Borbála mit gondol, mégis mit gondol, kérdezett vissza Tonio, és közben mosolygott, szelíden, szomorúan,… akár csak Isten báránya, ki elvette a világ bűneit, merthogy Tonio mosolyától Borbála lelkén egy pillanatra, húsvéti lila drapériák tompa fájdalma borongott végig…
…
Borbála hirtelen az arcához kapott, többször végiggyúrta-dörzsölte a homlokát, majd a halántékát. Még mindig szédült.
Nem, és nem! Egy sikertelen fölvételi miatt nem tehette, ez abnormális, és Tonio nem volt abnormális, emelte bele tekintetét már-már gyűlölködve, a süket, csillagtalan estébe.
Rossz idő készülődött. Vastag felhők ültek az égbolton, amitől a koraesti sötétség, szurok-éjszakának tűnt. Borbála akkora erővel nyomta hátát a rücskös, kemény falnak, hogy fájt. De azt is akarta, hogy fájjon, hogy a fizikai fájdalom elterelje gondolatait Tonioról.
Felfoghatatlan, ilyent tenni, miért, miért? Borbála képtelen volt megnyugodni, gyomrát még mindig nyomta a fájdalom undora, föl-föl a torkáig és hiába emelte maga elé mind a két karját, hiába próbálta eltolni magától a levegőt, Tonio nem mozdult. Nyugodtan állt és mosolygott.
A francba, hallod, ne mosolyogj, mert megfojtlak, te, te, őrült! – Mint regiment bádoghordó, oly éktelen csörömpöléssel gurult végig a hangja az üres utcán, Borbála egészen megijedt, ellökte magát a faltól, összekapta derekán a kiskabátját és idegesen körülnézett.
Teljesen egyedül volt. Észre sem vette mikor tűnt el Béla-Marsias mellőle, és egyáltalán mondott még valamit, beszélt hozzá?, Borbála nem emlékezett semmire.
A szél közben föléledt, gorombán belekapaszkodott a hajába, cibálni kezdte, az utcai lámpák ide-oda hintáztak, kígyózó fénycsóvákat dobálva a járdára. Borbála csak nehezen mozdult. Ellépett a faltól, aztán elszántan beledőlt az épp szembe süvítő szélbe, hogy küszködve elinduljon. Hosszú bő szoknyája minduntalan köréje csavarodott, alig tudott továbblépni. Pillanatonként meg kellett állnia, hogy kiráncigálja lábai közül az összecsomósodott szövetet, és közben levegőt vegyen, mert a szájába, orrába csapódó szél, szinte megfojtotta. De, azért is meg-megtorpant, mert Tonio még mindig nem tágított. Hol egy kapualjból bukkant elő, hol egyenesen szembesétált vele, vagy éppenséggel a háta mögül tűnt eléje, könnyedén, néhány centiméterrel a járda fölött lépkedve – ja persze, őt a vad szél nem zavarta, nem kényszerítette erőfeszítésekre –, időnként odahajolt a füléhez, mondott valamit, de a szél nyomban markába kapta, és szanaszét szórta a szavait, nem lehetett érteni semmit.
Borbála aztán a saroktól nekieredt, mert a Fő utcára kikanyarodva, ahol a szél szabadon tombolt, rájött a vacogás. A hosszú egyhelyben ácsorgás alatt alaposan összefagyott, de meg végre szabadulni is akart az egész iszonyatos délutántól-estétől, rohanni, otthagyni maga mögött mindent, otthon lenni, elnyúlni a heverő meleg zugában, és nem gondolni Toniora, nem gondolni Terézkére, nem gondolni a gyilkos cisz-hangra, ócska lehangolódott zongorákra, egyáltalán – nem gondolni semmire.
Ó, de sajnos botor ábránd volt a felejtés!
Borbála még éjjel sem nyugodhatott. Tonio még az álmába is belelopakodott, csak úgy egyszerűen ráült a mellére, és guvadt szemekkel nézte, sokáig, nagyon sokáig – ő meg sem mert pisszenni –, aztán szó nélkül, fölemelkedett, majdnem a mennyezetig, átúszott keresztben a szobán és a polc előtti székre lelandolt, közben, szemüvegét lekapta az orráról, bevágta a sarokba. Borbála gyanakodva figyelte, de hiszen részeg, ez a Tonio részeg – na, ná!, vihogott Tonio és rondán rávicsorgott –, na, ná, hogy részeg vagyok, nincs  szabadabb, gyönyörűségesebb állapot, szabadon állatnak lenni, magadon kívül, eszed, lelked nélkül – iááá, iááá, ha nincs lélek, nem fáj a világ, iáááá, vadszamár, Tonio ordítva, lompos seszinü farkát lágyan csapkodva átkocogott a szobán, odaügetett az ablakhoz, kinyitotta, fölugrott a párkányra, és – volt, nincs.
Abban a pillanatban bolyhos-vak nyugalom ömlött be a nyitott ablakon, beterítette Borbálát és egy rövidke, álmatlan-álomba ringatta. Arra bukott vissza, nem, nem az ébrenlétbe, hanem az újabb álomba, hogy Tonio hangját hallja, látni nem látta, hogy hol van.
Csak a hang, Tonio hangja mintha egyenesen a plafonról ereszkedett volna alá, de mire Borbála a feje fölé fülelt, már jobbról és egészen közelről hallatszottak a szavak… „az elképzelhetetlenségek világában élünk…”
Borbála ide-oda tapogatózott a sötétben, majd előre nyújtotta a kezét. Abban a pillanatban beleütközött Tonioba. – Juuuj, itt vagy? Állsz, vagy ülsz, hol, merre, suttogta izgatottan. – Sehol, semerre, csak vagyok, válaszolt Tonio ugyan úgy suttogva. – Mi az, hogy csak vagy, és mit mondtál az előbb, nem értettem jól. Borbála szíve erősen vert, de Tonio hallgatott.
És akkor Borbála csodálkozva észlelte, hogy nincs is teste, lefogyott csontjáról minden földi súly, a következő pillanatban könnyedén lebegve fölszállt a plafonon túlra, hanyatt elnyúlt a levegőn… becsukta a szemét, Tonio kihúzódott a pokróc szélére, ő is a hátán feküdt, az eget bámulta. Ilonka mellette ült a füvön, fölhúzott lábbal, állát a térdének támasztva. A nyár utolsó napja volt – távol a medencéktől, a strand legnéptelenebb zugában vackolódtak le –, és még nem tudták, hogy így együtt soha többé nem lesznek. Talán csak Tonio. Mintha Tonio sejtett volna valamit, egész idő alatt szótlan volt, barátságtalan. Hiába noszogatta Ilonka, hogy menjen vele úszni, Tonio nem mozdult, mogorván hallgatott, az eget bámulta. Csak amikor Ilonka visszajött és csuromvizesen odaállt a fejéhez, hogy büntetésül lehetetlen viselkedése miatt alaposan lefröcskölje, Tonio csak akkor ült föl kelletlenül, de látszott rajta, hogy valahol messze járt, hogy egész idő alatt nem ott volt, ahol volt, és amikor megszólalt, ez teljesen nyilvánvalóvá is vált. – Micsoda értelmetlenség az egész, mordult föl dühösen. Ilonka is, Borbála is megrökönyödve néztek rá, aztán vállukat vonogatva leültek mellé a pokrócra, türelmesen várták, hová akar kilyukadni. – Miért, talán azt hiszitek, hogy létezésetek valami fontos, megkerülhetetlen, fenntartások nélküli és egész, legyintett Tonio, ugyan, tudjátok egyáltalán, hol éltek? Az el-kép-zel-he-tet-len-sé-gek világában! Na, na, csak ne is tiltakozzatok, cáfolhatatlan vagyok!
Tessék! Elképzelhetetlen Űr-távolságok, elképzelhetetlen csillag-idők, elképzelhetetlen méretek, hatalmasban, parányban, elképzelhetetlen erők, és hozzá az ember! A legelképzelhetetlenebb valami. Az, az! Miért, talán nem? Talán van elfogadható magyarázat arra az elképzelhetetlenségre, hogy egy se eleje, se vége, egy, sem kezdetet, sem véget nem ismerő, nem tudó Valami, köztes idejében úgy csinál, mintha szép, kerek elképzelhető világban létezne? Tesz, vesz, okokat kutat, célokat gyárt, kitalál, megold, elkezd, befejez, csak éppen maga-magát, okát-célját, kezdetét-végét, nem találja? Jön-megy sehonnan, sehová, semmiért! Az ám! És akkor ugyan, minek ez a közbülső, irgalmatlan nagy felhajtás! Kész röhej!
Hát akkor röhögj! – Borbála dühösen föltérdelt a pokrócon, széttárta mind a két karját. – Tessék röhögni, hallod, emberiség? Korod legbölcsebb, legmélyebb gondolkodója íme, felszólít, hogy röhögj.
Idióták, óóó, ti idétlenek – süvített Borbála felé egy éles hang, Borbála ijedten fölült az ágyon, zavarodottan bámult bele a sötétségbe, és fülében egyre csak ott lármázott az a szörnyű torz hang, ami fölébresztette. Nem, nem Tonio volt, álom, csak álom, mégis simította végig tétován az arcát, de félúton megakadt a mozdulata. Csupa síkosság volt a bőre, szeme sarkából meleg csöppek gurultak lefelé, a nyakánál kicsit megakadtak, aztán belefolytak hálóinge kivágásába.
Úristen, én sírok, suttogta Borbála megrendülten, és remegő ujjaival többször végigtapogatta a szemét, arcát, a nyakát.