Bárdos József: Kísértetregény - Huszonötödik fejezet
– Emberasszony legyen, kinek egyéniségében az asszonyi bájjal egy értékű egy sereg nemétől független kvalitás: becsületesség, szavatartás, felelősség, gavalléria és diszkréció. Tisztességes ember legyen; ne tisztességes asszony. Tudjon grandiózus lenni az adásban, nem szatócskodó és ravaszka, ne hárítsa a másik félre a felelősséget, melyet a pörölhetetlen természet világos szándékkal az ő vállára helyezett, és ne éljen vissza gyengesége előnyeivel.
Huszonötödik fejezet,
amelyben hősünk nekilát, hogy némi rendet csináljon az életében,
később a regénybe is beleszól
Szegény elbeszélő roppant zavarban van. Mert most el kellene regélnie, hogyan és mivel töltötte ezt a hétvégét a hősünk. Az pedig nem volna egyszerű, tekintettel arra, hogy több mindent művelt ez alatt a másfél nap alatt, mint máskor egy egész hónap során. El kellene mondani, hogyan tömött magába egy csomó aszpirint, hogyan lopakodott ki kora délután a házból úgy, hogy elkerülje a találkozást szállásadónőjével, hogyan szállt vonatra, és hogyan tűnt el a náthája, mire Pestre ért. Aztán azt, hogyan hívta fel telefonon volt feleségét, hogyan ment fel hozzá a régi lakásba, hogyan találkozott a volt barátjával, aki annyira zavarban volt, hogy semmi értelmeset nem tudott kinyögni azon kívül, hogy de jó, hogy látlak, igaz, ezt legalább tízszer elismételte. Szerémi udvariasan megcsodálta a karácsonyfát, evett a felesége (a volt felesége) sütötte mákos és diós bejgliből, elmondta, hogy köszöni, jól van, megígérte, hogy majd jelentkezik, és elégedetten távozott. És amikor eljött, mind a hárman tudták, hogy a kapcsolatuk újra a régi. (Illetve ellenkezőleg: egészen új.)
De hősünk nem elégedett meg azzal, hogy életének ezt a szeletét újra birtokba vette: este színházba ment (sikerült egy jegyet az utolsó pillanatban megcsípnie), utána beült a nagykörúton egy nem túl elegáns étterembe, meghallgatta a pincér karácsonyi jókívánságait, aztán jóízűt lakmározott, még egy kis bort is megengedett magának. Szállodában aludt, másnap pedig meglátogatta a nővérééket. A négyéves unokaöccse (akinek egy távirányítós autót vitt ajándékba) levakarhatatlan volt az örömtől, muszáj volt vele hógolyózni (itt Pest szélén, ahol a nővére kis háza volt, szintén megmaradt az első hó). Sőt, mindenáron hóembert is akart volna vele építtetni (elvégre mire való egy felnőtt rokon?), de hát ahhoz ez a hó kevés is volt, meg túlságosan fagyott is.
A sógorával egészen jól elbeszélgetett, vele mindig őszintébben tudott beszélni a gondjairól, mint a nővérével. Szinte mindent elmesélt neki az elmúlt majd két évről, a városról, ahol a válása után meghúzódott. Elmesélte összes kalandját, megosztotta vele az összes pletykát (amit tudott: mert hát azért hol volt ő például a Ragónétól ebben a tekintetben!) Még a könyvéről is képes volt beszélni, a kiadóról, amely pont az ő könyvét nem adta ki, holott már szerződést is aláírtak, stb.
A sógora igyekezett lelket önteni belé, egyáltalán, nagyon rendes volt, persze neki könnyű, egy üzemmérnök sokkal reálisabb világban él (bár ha őt kérdeznénk, nem valószínű, hogy a maga világát olyan nagyon egyszerűnek találná, de Szerémi most magával volt elfoglalva). Innen csak ebéd után jött el, megígértették vele, hogy most már nem tűnik el újabb évekre semmilyen lelki vagy családi vagy írói válság miatt.
Még Pesten, a pályaudvar közelében felszerelte magát egy csokor vörös rózsával. Amit aztán persze százszor megbánt, mert a rózsákat mégse dughatta zsebre, így viszont úgy érezte, mindenki megbámulja. Ha ebben talán volt is némi túlzás (az emberek többsége úgy rohanja végig az életét, hogy néz ugyan, de semmit nem lát meg a világból önmagán kívül), elég szokatlan jelenség az esti személyvonaton egy magányos férfi, felszerelve tizenegy szál vörös rózsával. Fülketársnak kifogott egy kedves öreg hölgyet, aki valamiért az anyjára emlékeztette. A hölgy persze azonnal észrevette a rózsákat, és nem állta meg, hogy meg ne kérdezze, kinek viszi.
– Egy barátomnak. Na, nem úgy, félre ne értsen. Szóval egy barátom akarja vinni egy nőnek. Csak megkért engem, hogy vigyek neki. Mert hogy Pesten, illetve hogy náluk esetleg nem lehet kapni… – zavarodott bele a saját magyarázatába Szerémi.
– Szép is az – mondta az öreg hölgy. – Én is kaptam egyszer vörös rózsákat. Tudja, fiatalember, akkoriban a férfiak nagyon szégyellték az ilyesmit. És a férjem, illetve mit is beszélek, akkor még nem volt a férjem, éppen akkor akarta megkérni a kezemet, szóval képzelje, belegyűrte a rózsákat az aktatáskájába. Abban hordta a tervrajzokat. Meg az uzsonnáját. Onnan szedte elő a virágot, amikor aztán át akarta adni. A papírok eláztak, és még jól meg is szúrta a kezét a rózsa. A virágok bosszúja, mondtam neki. De kinevetett. Azt mondta, hogy ez a próba: ha ezt kiállja, akkor képes lesz velem élni… Hát így van ez. Istenem, ennek már több mint negyven éve…
Amikor Szerémi leszállt, az öreg hölgy rákacsintott, és azt mondta:
– Mondja meg a barátjának, hogy sok boldogságot kívánok neki.
– Köszönöm. Majd megmondom – morogta zavartan hősünk.
– Az ajtó – szólt utána a hölgy, és Szerémi visszalépett, hogy becsukja a fülke ajtaját. De a fülke üres volt.
Amikor Szerémi leszállt, az állomás is üres volt, csak az ismerős pénztárosnő biccentett oda neki. Kilépett a térre: busz megint nem volt, mehetett gyalog a központig. Végül is csak két kilométer. Istenem, gondolta, hányszor szidta a pesti közlekedést. Hogy tíz perceket kell várni az örökké késő, örökké zsúfolt villamosokra, buszokra. Itt nincs késés: némely vonatokhoz egyszerűen nincs járat. Úgyhogy nekivágott. A kocsiúton a hó elég rendesen el volt takarítva, hősünk az út közepén baktatott a közvilágításnak csúfolt fényfoltok alatt.
Amikor hazaért, levetette a kabátját, a cipőjét (nem akart még egyszer tócsát hagyni maga után Anna szobájában), aztán megnézte magát a nagy falitükörben. Megigazította a nyakkendőjét, és épp meg akart fésülködni, amikor (úgy látszik, behallatszott hozzá a sertepertélés) kiszólt a szállásadónője. Nem jött ki, a fejét se dugta ki mosolyogva, ahogy azt annyiszor csinálta már, csak a csukott ajtó mögül szólt ki hősünknek:
– Maga az?
– Igen. Megjöttem.
– Úgy eltűnt tegnap, hogy azt hittem, nem is látom többet.
– Még az ehavi lakbérrel is tartozom – mondta Szerémi, de amint felfogta, hogy miket beszél, máris tudta, hogy megint melléfogott.
– Azt postán is elküldhette volna – mondta a nő. – Különben jó éjszakát.
– Jó éjt – felelte automatikusan Szerémi.
És most ott állt, harcra készen, kezében a Pesttől idáig cipelt rózsákkal, és már megint nem tudta, mit tegyen.
– A francba! Ha elképzelhető – mormogta maga elé (és azt hiszem, egyenesen az elbeszélőhöz, azaz hozzám beszélt) – ne bonyolítsuk már tovább! Hát hiszen már péntek éjjel, Vera ágyában rájöttem a dologra. Az olvasó meg nyilván sokkal régebben tudja. Akkor nem tudtam elaludni. Talán a front. A havazás miatt. Egészen világos volt. Akkor jött meg a tél. Feküdtem éberen, és elnéztem azt a lányt, ahogy boldog jóllakottsággal szuszog mellettem. Sok mindent éreztem, csak éppen boldogságot nem. Egyszer csak azt kérdeztem magamtól, mit keresek én emellett a jóformán gyerek mellett? Mert hát persze, kedves, jópofa, készséges. Tök ciki, ahogy ő mondaná. Jó, tudom azt is, hogy lefeküdt közben néha a Kováccsal is. Na és? Nyilván éppúgy nem volt elégedett, mint én. Csak ő nem az a fajta, aki sokat töri a fejét valamint. Hanem cselekszik. Csípőből. Vagy kicsit lejjebbről. Ahogy ott feküdtem, azon gondolkoztam, mit is érzek valójában. Ürességet? Lelkiismeret-furdalást az elintézetlen ügyeim miatt? Mintha elmulasztottam volna valamit? Szóval ott, akkor rájöttem, na jó, inkább csak ráéreztem. Azért is kellett még járnom egyet abban a gyönyörű havas éjszakában, mielőtt hazajöttem volna. Éppenséggel ezt akartam elmondani Annának már akkor, hajnalban. De olyan kialakulatlan, olyan zavaros volt még az egész. Meg aztán, azt hiszem, Pesten is el kellett intéznem egy-két dolgot előbb. Az a nátha is honnan került? Mire a fejem kitisztult, az orrom is. Most meg, hogy végre itt vagyok, belekeveredem ebbe a játszmába. Ezt igazán nem kellene már.
(Mit tehet ilyenkor az elbeszélő? Gondoltam, megvárom, hová akar kilyukadni.)
– Nézd – folytatta Szerémi (és még mindig engem győzködött), – pontosan tudom, hogy milyen ez a világ körülöttünk. Hogy tele van elromlott házasságokkal, egyedül vagy párban élő magányosokkal. Igen, azt is tudom, hogy egyre kevesebb a gyerek, hogy egyre önzőbben nyomulnak az emberek, át a másikon, ezért, azért, akármiért, csak ütni lehessen. A pusztítás gyönyöréért akár. Látom, a rombolás gárdái újra itt masíroznak az utcáinkon. Tudom, légszennyezés, globális felmelegedés, globalizáció, jön az üstökös, ami elpusztítja a Földet, sőt még az is megeshet, hogy nem kapom meg az irodalmi Nobel-díjat. És? Akkor tényleg kössem föl magam, ahogy a kísértet javasolta? Attól jobb lesz nekem vagy bárkinek ezen a rohadt világon? Jön az apokalipszis? De legalább addig, itt, ebben az Isten háta mögötti városkában, ahol nemhogy a madár, de még a busz se jár, miért ne képzelhetném egy kicsit boldognak magam?
– Nem akarnék beleszólni ebbe a vitába – szólalt meg váratlanul a kísértet, – de megjegyezném, hogy Umberto Eco azt írja valahol, hogy…
– Nem érdekel Umberto Eco – vágott közbe Szerémi. – Ez itt most az én életem, és nem az irodalom.
– Cöcö – mondta az angyal. – Ki tudja megmondani, hogy hol végződik a valóság, és hol kezdődik a fikció?
– Én nagyon pontosan tisztában vagyok vele! – méltatlankodott hősünk.
– Ugyan már! Három nappal ezelőtt még szentül állítottad volna, hogy szerelmes vagy Verába. Pedig tiszta fikció volt az egész. Mert a valóságban…
– Hagyjuk most Verát, jó? Nekem egészen másmilyen nő kell.
– Jó, persze. Én el is hallgathatok. De hallgasd meg őt! – mondta a kísértet, és egy szempillantás alatt elővarázsolódott a semmiből egy égő szemű, gesztenyebarna hajú, csupa izzás, jó harmincas asszony:
– Emberasszony legyen, kinek egyéniségében az asszonyi bájjal egy értékű egy sereg nemétől független kvalitás: becsületesség, szavatartás, felelősség, gavalléria és diszkréció. Tisztességes ember legyen; ne tisztességes asszony. Tudjon grandiózus lenni az adásban, nem szatócskodó és ravaszka, ne hárítsa a másik félre a felelősséget, melyet a pörölhetetlen természet világos szándékkal az ő vállára helyezett, és ne éljen vissza gyengesége előnyeivel. Tanuljon szolidáris lenni; de nemcsak férfiakkal és nemcsak a többi nők ellen. És mindenekfelett próbáljon közeledni önmagához és kibányászni, felhozni magából azokat a nagy, eltemetett, rég pihenő teremtő értékeket, amelyekkel adós a világnak, s amelyek nélkül bizonyosan hiányosabb és csúnyább ez a világ.
– Igen, igen. Akárki vagy, igazad van! – lelkesedett Szerémi.
– Kaffka Margitnak hívták, amíg élt, amíg el nem vitte egy ostoba influenza – mondta a kísértet megszokott meleg, női hangján, amikor a jelenés eltűnt.
– Hát ez az. Erről beszéltem, nem? – folytatta Szerémi – És persze, tudom én, hogy megbántottam Annát. És most, tessék. Igaza van, joga van hozzá, eddig rendben is volna. De nem illik hozzá ez a játszma. Hogy én ilyen hülye vagyok, Istenem, hogy a lakbérrel hozakodok elő! Kell ez? Nem kezdhetnénk újra onnan, hogy megérkezem? Hadd legyen minden most az egyszer úgy, ahogy én szeretném!
(Legyen, gondoltam. Az írónak is muszáj engedni néha. Mit kezdhetne a hőse nélkül? Tehát:)
Amikor Szerémi leszállt, az állomás is üres volt, csak az ismerős pénztárosnő biccentett oda neki. Kilépett a térre: busz megint nem volt, mehetett gyalog a központig. Végül is csak két kilométer. Istenem, gondolta, hányszor szidta a pesti közlekedést. Hogy tíz perceket kell várni az örökké késő, örökké zsúfolt villamosokra, buszokra. Itt nincs késés: némely vonatokhoz egyszerűen nincs járat. Úgyhogy nekivágott. A kocsiúton a hó elég rendesen el volt takarítva, hősünk az út közepén baktatott a közvilágításnak csúfolt fényfoltok alatt.
Amikor hazaért, levetette a kabátját, a cipőjét (nem akart még egyszer tócsát hagyni maga után Anna szobájában), aztán megnézte magát a nagy falitükörben. Megigazította a nyakkendőjét, és épp meg akart fésülködni, amikor (úgy látszik, behallatszott hozzá a sertepertélés) kiszólt a szállásadónője. Nem jött ki, a fejét se dugta ki mosolyogva, ahogy azt annyiszor csinálta már, csak a csukott ajtó mögül szólt ki hősünknek:
– Maga az?
– Igen. Megjöttem.
– Úgy eltűnt tegnap, hogy azt hittem, nem is látom többet.
– El kellett néhány fontos és sürgős dolgot intéznem.
– Már megengedjen uram, de ily kevésre becsülné kegyelmed a maga barátait?
– Nem tudom, asszonyom, ezt hogyan kellene értenem.
– Úgy, hogy felette ritkán látogat meg kegyelmed mostanában.
– Megvallom, ebben való, hogy vétettem. De az alkalmatlan idő is nem kevéssé okozza azt.
– Hát nem tetszik mégis kissé betérni?
– Szóval bejöhetnék?
– Legutóbb egyszerűen rám tört. Most mi tartja vissza?
– Nem is tudom. Talán szeretném, ha behívna. Hogy tudjam, nem haragszik már annyira.
Egy percig csend volt odabent. Aztán Anna kinyitotta az ajtót:
– Kedves dolgot cselekednék kegyelmed, ha engemet meglátogatna – mondta mosolyogva, ahogy végignézett a kezében rózsákat szorongató Szerémin.
(Itt olvashatja a Kísértetregény utolsó fejezetét, amelyben minden kiderül!)
