Ugrás a tartalomra

 

Kisslaki László: Két kispróza

   - Bocsáss meg, nem akartam fájdalmat okozni neked - mondta később Klárinak    - De hát az idegeim - tette hozzá, pedig már három csészével ivott a poharából, amiből már hiányzott a jelképes kávé is.
   - Majd este beszélgetünk a válásról - simogatta meg bűntudattal felesége még mindig könnyes arcát, majd hóna alá vette a táskáját s behúzta csendesen maga után az ajtót.

 

Kisslaki László


Ezer forint reggelire

 

Bartos neves válóperes ügyvéd visszakézből szájon vágta feleségét. Klári az asztalhoz kapott, hogy a pofontól el ne essen. A kávéra váró csésze, amiből a férj már vagy tíz éve issza a reggeli konyakját, kis kávéval meglöttyintve, rosszkedvűen koccant a cukortartóhoz
   - A fene egye meg, hogy a mai napot is így kezdik. 
   - Megszokhattad már – dörmögte mérgesen füleit vonogatva a cukortartó, mert feleslegesen ücsörgött a reggeliző asztalon, mivelhogy Bartos keserűen itta a kávéját, jobban mondva a konyakját.
   - Depressziós a pasas - magyarázta a csészének.
   - Klárit unja a férj, a barátnője meg őt unja, mert nem akarja elvenni, mert még az ágyban sem megy már neki igazán.
   A csészének tényleg nem hazudott a haverja. Manapság ritka az ilyen bölcs emberismerő cukortartó. A válóperes ügyvédnek reggel meg különösen rohadt kedve volt. Egész éjjel töprengett, hogy mi a fenét csináljon most. - Hogyan tovább?
   Ildikó tegnap este avval csukta be mögötte az ajtót, hogy csak akkor jöjjön vissza, ha beadta a válókeresetet. Már két éve hitegeti mindenfajta hülye kifogásokkal; s lehetőleg gyorsan intézze, mert ő még fiatal s talál magához illőt, s nem kell neki, akkor az alig csurran-cseppen házi maradékkal beérnie.
   Bartos az éjszaka, ahogy az ágyban forgolódva Klárára pillantott, egy pillanatra mélységes sajnálat öntötte el. Eszébe jutott mikor együtt először leutaztak Somogyszőlősre menyasszonyával. Az öreggel borozgatott a pincében, Klári meg a konyhában a meghatódástól pityergő nagyanyjának mutatta a friss orvosi diplomáját s elárulta, hogy most már nemsokára nagyobb lesz a család.
   Bartosnak összeszorult a szíve az emlékezéstől. Talán magát sajnálta, az elherdált, félrecsúszott éveit. Ki az a hatalom, aki az érzelmeket irányítja? Melyikük most a hibás, ha van ilyen egyáltalán? Hová lett, ki vagy mi vitte el a szerelmet? Hová tűnt az idő mikor esküvő után Párizsban ánizspálinkával mézezték az amúgy is édes egymásba-feledésben töltött hetet. S hol az a perc, mikor az Eiffel tornyot is csak messziről látták a hotel ablakából. A Louvre épületét is csak hazafelé a vonaton csodálták meg egy remek képeslapon. Most meg itt fekszik mellette az elnehezült, megereszkedett puha asszony, álmában is gondbarázdált arccal. Hiába a rengeteg sport, szauna, fittnesz, masszázs, síelés az Alpokban, mikor csak így szétlazulva látni, hogy ő is csak egy átlagos, megfáradt öregasszony.
   - Bocsáss meg, nem akartam fájdalmat okozni neked - mondta később Klárinak    - De hát az idegeim - tette hozzá, pedig már három csészével ivott a poharából, amiből már hiányzott a jelképes kávé is.
   - Majd este beszélgetünk a válásról - simogatta meg bűntudattal felesége még mindig könnyes arcát, majd hóna alá vette a táskáját s behúzta csendesen maga után az ajtót.
    Klárinak jóval később - mikor a két gyereket is az iskolába indította a reggelijükre szánt ezer forinttal -, már felszáradtak a könnyei. A sportcentrum előtt hamar talált parkolót. Erzsike, a testi-lelki barátnője már várt rá.
   - Már megint megütött ez az állat? - kérdezte, mikor puszit lehelt rá. Klári nem válaszolt, csak legyintett. Most nem volt kedve beszélgetni. Erzsike gyengéden kivette a kezéből a tömött sporttáskát, majd bementek a bérelt kabinjukba. Már vagy két éve, hogy minden reggel végigcsinálják együtt ezt a testápolási programot.
   Később a fittnesz klubban mikor a hangos, vadütemes gépzenébe, táncba feledkezve izzadt, már nem gondolt a reggeli arculütésre. Hamar megbeszélték még Erzsikével a délutáni programot. Elhatározták, hogy majd, ha Klári befejezi a rendelést, ebédelni mennek a ´Búsuló Madám´ múlt héten nyílt étterembe.
   - Azt mondják jó a konyhájuk
   Szauna után, mikor már Józsika az aranykezű masszőr dögönyözte a testét, visszatért jókedve. Józsika is helyeselte, hogy nem megy bele Klára egykönnyen a válásba. Egyértelműen a férj hibájából fogják kimondani. Józsika is így gondolja. Klára pontosan tizenegyre ért a rendelőjéhez.
   Autót letette a garázsba, kikereste a bejárati tölgyfaajtó kulcsát, s most is - mint mindig -, jóérzéssel pillantott fel a fehér porcelántáblára, férje nászajándékára, amin szürke nagybetűkkel volt felírva:

BARTOSNÉ SZÖLLÖSI KLÁRA
SZEXOLÓGUS
HÁZASSÁGI TANÁCSADÁS
RENDELÉS: MEGBESZÉLÉS SZERINT

 

***********************************

 

A veterán ló kalandja

 

 

A ló már reggel óta poroszkált nyugat felé. Dicsérte eszét, hogy a hajnali csatában, mikor attakra riogott a kürtszó, ő az ellenkező irányba vette a vágtát, mintha lónak való zabos kiflit osztanának arrafelé. Csodálkozott, hogy a gazdája, a zsoldfizető defterdár ahelyett, hogy fékezné, kegyetlenül még a sarkantyúját is az oldalába vágta. A két talpas janicsár, akik a kantár után kaptak, hogy megállítsák, alig bírtak félreugrani előle. Egy szpáhi kivont szablyával a szökni készülő számvivőtiszthez ugratott s már felemelkedett kengyelében, de ahelyett, hogy lesújtott volna, lekapta a nyeregkápáról lógó pénzeszsákot, és ízibe megfordította a lovát. Később, mikor sátrában kiöntötte az iszákot, s arany helyett csak kavicsok röhögtek vissza rá a szőnyegről, egy darabig zokogott a marcona vitéz, majd hazaszökött Váradra. Félévre rá, egyik régi tisztje látta a táncoló dervisek fehér szoknyájában fezzel a fején. Megdöbbent, mert a volt parancsnoka éppen üres, kinyitott tenyerét az ég felé fordítva kerengett, eksztázisban a társaival.
   Délutánra a ló már rég elfelejtette a kegyetlen vágtázást. A vér is megszáradt a sörényén - na nem a sajátja -, mert a lovak őrzőangyala már Damaszkusztól kísérte. Ha jól emlékszik, talán déltájt kerültek a hátára a foltok, mikor a kövér gazdáját a haramiák lelőtték róla. Biztos az előkelő ruhája meg a bőröve miatt. 
   Hál’ istennek, azóta könnyebben esik a bóklászás a csüdig érő fűben. – Meg kell, hogy mondja, nagyon nehéz volt az a mahomet nagy ember. - Megérdemli, hogy a hurik cirógassák a paradicsomban.
   Ma tényleg szerencsés napja volt a négylábú hadfinak. Éppen, mikor már csak ímmel-ámmal piszkálgatta a füvet, mert már igencsak kínozta a szomjúság, megérezte a víz szagát. S ahogy kidugta lófejét a bokrok közül, megpillantotta a Zala folyót. Na persze a nevét csak az a barátforma tudhatta, aki tán lépésnyire tőle, hanyatt fekve ábrándozott a zöldben.
   – A ló ráhibázott.
   Tényleg isten szolgájának készült az a fiatalember, míg ki nem rakták a kolostorból pajzán, világi rigmusai miatt
   – Bűnbevivő ördög dala, fertő, meg ilyesmi – rótták fel az ifjú poétának. - Ráadásul a lantján is világi dalokat penget - szitkozódtak a szentéletű barátok. Pedig ő csak a tiszta, reménytelen szerelemről dalolt, ami szívét vájta, mint keselyű az éhhalál küszöbén talált dögöt. Tündét, a kisnemes, gazdag apja sose fogja a pénztelen árva regöshöz adni.
   – Először gyűjtsél emberséget – oktatta a reális atya. Ami alatt a pénzt érthette, mert ő maga egyébként szintén csak egy földhözragadt szívű, isten marhája volt. Különben furcsának vélte a költő azt az ostoba kivagyiságot, hiszen az ő családjának is nemesi kutyabőr lógott a falán valaha, míg porrá nem égett a harcokban az egész kúriával együtt. Akkor vesztette el a szüleit is. Szerencsére ő éppen Sára asszonynénjénél volt Prágában, biztos helyen német nyelvre adva.
   Később a kolostor nevelte tanította a tehetséges gyereket, Isten nagyobb dicsőségére. Az atyáknak aztán hiába írta az alázatos, Istenes Bódog Lantos név alatt rigmusait. 
   - Kár hogy semmid sincs istenadta tehetségeden kívül. Ha kincsed lenne, írhatnál, amit akarsz – húzta meg a boros kupát az ifjú, zsengebajszú perjel, akit az érsek nagyon is közeli rokonának mondtak.
   - Ráadásul még a könyvmásolást is nagyon olcsón felszámolnánk neked. A kassai nyomdában könyvet is szerkesztenének, ha fizetnéd a drága könyvnyomdász mestert. Egy vödör aranyat kér, de abban már benne van a papír is. 
   *
   Bódog most mindezt a földi sárba ragadt világot feledte.
   Üres gyomorral, de ábrándozva, rajongva szívszerelme angyalarcát vélte az égbolt kékjén remegni, de az hirtelen átváltozott egy ló pofájává, ami pontosan belebámult az arcába. Megriadt. Az első pillanatban az ördög incselkedésének vélte a rábámuló fejet. Mikor végre magához tért s felült, a látomás leporoszkált a partra és nagyot húzott a vízből, de akkorát, hogy a Balaton szintje biztos apadt volna egy rőfnyit, ha nem a Fekete tóból eredne az Őrségből. A lantos gyönyörűséggel legeltette szemét a folyót hörpögő paripán. Fohászt küldött az égnek, ezért a váratlan ajándékért.
   Szeretettel megsimogatta, lemosta a rászáradt vértől a sörényét, hátát. Tudta, hogy sokat látott veterán lehetett, ahogy leolvasta a rengeteg, bőrébe sütött tulajdonos billogát. Volt ott magyar ménes, török hadi bélyeg, szerb lócsiszár és egy indiai maharadzsa jele is. Meg remélte, hogyha már lova van, végre éhségét is elverheti sülthallal. Kihúzott a lófarkából két hosszú szálat, összekötötte, majd tollszár darabot rögzített rá, ami jelezni fogja majd, ha vége a csalétekbogár földi szenvedéseinek. Horog volt nála, mint minden vándornak akkortájt. Szöcskéért se kellett sokáig bóklásznia a fűben. Így történt, hogy vagy fertályórára rá a tábortűz mellől, már hálásan, tele szájjal bólintott köszönetet a lónak.
   Később mikor már csillagok is lepislogtak a szunnyadni készülő tábortűzre, a regös is levette az ócska összetekert takarót a ló hátáról, hogy álomba szálljon szerelméhez. Pokróchoz képest meglepően nehéznek tűnt, de mikor kigurította, rögvest megértette, hogy miért. Végig a szövetbe zsebek voltak varrva s mindegyikben maréknyi aranypénz szorongott. Váratlan ragyogó örömvillám villant fel fejében a rengeteg kincs láttán, hiszen ő is csak egy gyarló ember, hiába volt is tegező viszonyban a múzsákkal. Vadabbnál vadabb tervek kergették egymást agyában, hogy mit is kezd majd a hatalmas vagyonnal. Már belefárad a zaklatott gondolatokban, és kimerülten elaludt. Később nyugtalan álmában is megérezte, hogy hűvösebbre fordult az éjszaka ezért közelebb húzódott a parázshoz. Álmában a ló is ott heverészett már a tűznél és csibukot szíva bámulta a haldokló lángokat. A paripa odafordult, ahogy észrevette, a meglepetéstől mozdulatlanná meredt költő gazdáját s átnyújtotta neki a pipa csutoráját egy szippantásra, majd atyailag elmosolyodott. 
   - Nem láttál még dohányzó lovat? – ahogy ezt meghallotta a költő, azt hitte, hogy elment az épp esze.
– Hát te tudsz beszélni? Eddig mért nem szóltál? – hebegte reszkető lila ajakkal
   - Kérdeztél egyszer is? – legyintett unottan. – Már rég békés álmod lenne, ha nem találtad volna meg a pénzes takarót. Most meg nem tudsz aludni, mert nem tudod, hogy mihez is kezdjél az aranyaddal. Nyomdát vegyél-e Győrben, vagy várat Vorosowkán, birtokot Steierben, hercegnőt, vagy püspöki rangot? Vagy vennél zsoldos ezredet?  Én mondom neked, reggel ne gondolj semmire, csak iparkodj Tündéhez. Az öreg kezet csókol neked örömében s holtig alázatos szolgád lesz. Aztán később majd meglátjátok, hogy miképp is vezérel az isten tovább benneteket. – hirtelen rámutatott a gazdája lábára: 

   - Vigyázz, ég a bocskorod! – mondta a nyugodtan s elmosolyodott.
   A költő erre nagyot ordított s felriadt a fájdalomtól. Tényleg nem viccelt a ló. Véletlenül valahogy az éjszaka túl közel kerülhetett a lába tábortűz forró hamujához.  Megrázta fejét, s a folyóban megmártotta magát, míg végre végleg magához tért. A hold rég átadta a napnak a szolgálatot, s a madarak is már másodszor reggeliztek. Összegöngyölte a drága takarót s a nyereghez kötözte.
   - Akkor most megyünk Tündéhez, jó? - s szeretettel megveregette a ló nyakát. De az még csak oda se bámult, hanem szép lassan elindult a folyó mentén.
   Déltájt, amikor a költő befordult kedvese portájához, hevesen zakatolt a szíve az izgalomtól. Meglátta szerelmét, amint éppen ruhát teregetett az udvaron. Repesve, ölelésre tárt karral rohant, hogy átölelje, de hirtelen földbegyökerezett a lába. Ugyanis közelebb érve észrevette Tünde kidudorodó hasát a köténye alatt, amit nem lehetett hirtelen hízásra fogni.
   - Mi a rossebért ugatnak a kutyák annyira asszony? – hallatszott a házból, majd a pitvar felől kilépett egy nagybajszú, böhömnagy, kékkötényes, idegen paraszt. 
   A költő szemrehányóan a lovára nézett, de az – úgy tűnt - mintha csak a vállát vonogatná.

 

 

Kiss László
Írói név: Kisslaki László

D – Steinbach Hessenring 13   Deutschland

Tel: 0049 6171 988 732  

Email: kisslaci@t-online.de
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.