Sultanus Beatus: A kritikus nyulak kiugratása 1.
Tárca a kritikusok három típusáról
a Darvasi László Virágzabálók című regényéről
született recenziók alapján
A kritikus legalább annyira szeret szépelgő módon lelkesedni, gumiszobába való érzelmekkel vaskos regényeket földbe döngölni, mint véleményét elegáns humorral, a legfinomabb udvariassággal, ezért kissé ködösítve a szemünkbe vágni. A kritikus ilyenkor persze azzal is tisztában van, hogy az olvasó mellett az adott lap főszerkesztőjén túl a szerzőhöz is szól. Némelyeknek olyan tökéletesen sikerül ez az odafigyelés, mintha éppen baráti tiszteletkörüket futnák egy-egy írópajtásuk nappalijában a kihűlőben lévő rumos tea mellett, vagy éppen ennél is közelebb kerülve a szerzőhöz a házsártos feleség maszkját öltik magukra, és nem restek egy-egy súlyos pofont mérni a tollforgató arcára. Reakciójuk talán vérmérsékletüktől, pillanatnyi lelkiállapotuktól, megrendelőjük kérésétől vagy horribile dictu: lelkiismeretüktől függ. Bármelyik is igaz rájuk, a fentiek alapján típusokba sorolhatók, Arisztotelész után leginkább háromba. A kritikusi személyiségek markáns vonásai akkor sem veszítenek élességükből, ha egyazon nagyregényről, ez esetben Darvasi László Virágzabálók című kolosszusáról mondanak véleményt.
Az első típus: a szépelgő és magasztaló
A szépelgő, magasztaló típusnak vérében van a pátosz, és talán már az anyatejjel vagy az előző politikai rendszerrel szívta magába a méltató szinonimák szótárakat is megszégyenítő rengetegét. Érzelmeivel nehezen bánik, és erényére szóljon: nem is titkolja ezeket. Akárha baráti levelet írna egy-egy kedves szó reményében, melyet már bevallása szerint a recenzált műtől egyébként is megkapott. Válaszra persze nem számít; elég neki, ha mondatait újra ízlelgetheti a kiadós vacsora mellett, amit az állami vagy alapítványi pénzen kapott zsíros honoráriumokból rendel.
A szépelgő, magasztaló típusnak a Virágzabálókról beszélni nem könnyű, mert érzelmei áradnak, akár a regénybeli Tisza. Nem állítja meg őket a kialkudott karakterszám és a többszöri szerkesztői figyelmeztetés sem, és hogy elég hely maradjon szépelgésének, már a bevezetőt lényegretörően kezdik: "Majdnem hétszáz oldalas remeklés épül ellentétre".
A remeklő felütés után újabb szuperlatívusz ad támpontot a bevezetés baráti szándékait esetleg nehezebben értelmező olvasónak. " A szöveg mindkét motívumot fenségesen kidolgozza" – szól a lágy hangú ítész a felvezetés utáni első mondatában, amihez csak annyit tehetnénk hozzá: olyan fenségesen, ahogy a recenzens a feltűnően simogató hangnemet.
Ha az idézett kritika mondatainak szembeszökő magyartalanságán rossz szájízzel, de átlépünk, még számos – érzelmi – fogódzót találhatunk a Parnasszusra vezető úton. Hiszen "hatalmasan habzik a realitást és irrealitást költőien egybemosó történetmondás" – sőt már ki is csordul a kritika lapjain túl, de még a monitor keretén belül maradva.
Így is még csak két bekezdést tudhatunk magunk mögött, de túl a szentimentalizmuson néhány elfogulatlansággal kevésbé vádolható költői képre akadunk: "A Virágzabálók ezernyi titkossága, varázsossága szilárd tér- és időbeli törzsre terebélyesedik". Akár ezernyi helyet említhetnénk, ahol a kritikus remeklő gondolatmenete ellentmond önmagának, de zárásnak elég annyit tudnunk, hogy az író, narrátor bármit tesz ("Darvasit övezze vivát"), mindig a legjobb jófej, mert "lehet széttördelt, időbontó, ismétlő és újrareflektáló a cselekmény, az olvasó biztos talajt érez a lába alatt". Mint ahogy a befogadó minden rezdülését ismerő kritikus is, akit valószínűleg ritkán kritizálnak.
A második típus: a dühös és ledorongoló
A dühös és ledorongoló típus legfőbb erénye, hogy hangja kimértté és letisztulttá válhat a sok-sok perpatvarban. Megszokta már saját flegmaságát, amellyel évtizedekkel ezelőtt még komoly, előremutató érvekre és optimista lehetőségekre épülő vitát folytatott. Szorongás nélkül mondja ki: „Én ellentétes véleményen vagyok: a Virágzabálókat nem nagy, hanem hosszadalmas és terjengős, túlírt és túlcicomázott, gondolatilag pudvás műnek tartom”.
Rájött lassan arra is, hogy a botrány jól hoz a konyhára, és hogy korunk inkább hallgat Dr. House véleményére, mint bármely Magenheim doktoréra. Arról sem szokott le, hogy fölényét éreztesse átlag alatti olvasójával és a vele legtávolabbi rokoni vagy baráti viszonyban sem álló szerzővel. Tulajdonképpen hozzá képest mindenki átlag alatti, hiszen ő nem egy megszokott tudás birtokosa: „Darvasi László stílusművészetét a semmi azsúrozott takarójának érzem – ez azonban korántsem Beckett vagy Heidegger semmije, nem is Baulliard vagy Lacan üressége…”. Íme, azt is megtanultuk, hogy ez egy átlag alatti semmi.
Ezt az ürességet pedig saját, indaszerű körmondataival kívánja pótolni, melyek úgy futják körbe három flekknyi gyűrűzés után is a nagyregényt, hogy megfojtják benne minden Rossznak a magvát. Ezzel a kritikus végső soron az olvasó életét menti meg, így nála nem az író, hanem saját maga lesz a legjobb jófej. Maga lesz az ördögűző, a sámán, a közért tintáját ontó égi küldött, így az erkölcs nyelvén is szól: „Még jó, hogy Darvasi nem a 20. századba helyezte a cselekményt, mert akkor a koncentrációs táborokban ültetett virágokról olvashattunk volna szépeket”. Nem elég, hogy erkölcsös, a jövőbe lát.
És nemcsak a jövőbe, hanem a szerző sunyisága sem maradhat elkendőzve előtte, mert olyan Ő, akár a mindentudó narrátor. Emellett jó pedagógus, mert szívén viselve írója sorsát nevelő szándékkal lép elé: „az önteltséget és írásmámort nem ellensúlyozza írói alázat”. Nem átall személyeskedni tehát, mert sejti, hogy ez jól áll neki.
A középutas olyan ügyesen lavírozik érvek és ellenérvek között, hogy közben véleménye köddé válik, mintha tulajdonképpen nem is lenne. Körmönfont hezitálással tölti ki a neki szánt néhány flekket, mert megsérteni végképp nem szeretne senkit: se szerkesztőjét, se a könyv szerzőjét, kiadóját, rajongóit. Akár még gyávának is nevezhetjük, ha nem vesszük figyelembe, hogy ő az egyedüli az előbb felsoroltak közül, aki képes több szempontból is egyszerre figyelni és megszólalni.
Ködösítésének legjellemzőbb vonása, hogy írása számos mellékvágányon döcög előre, többet beszélve saját kitérőiről, mint a cím által ígért könyvről. A Virágzabálók mellett így kerül játékba Mészöly Miklós Családáradása, Kuroszava A vihar kapujában című filmje és Tarantino Ponyvaregénye. Ez a játék éppen azért bizonytalan, mert egyszerre tekinthető az olvasónak nyújtott jószándékú fogódzónak és a saját magának dobott mentőövnek, amely megkíméli szervezetét a határozott állásfoglalástól.
Persze a kritika azt azért kritikus hangon leszögezi, hogy a regény „áttekinthetetlenül bonyolult”. Ezt azonban éppen annyira kezelhetjük erényként, mint megrovásként, hiszen a Virágzabálók „képes bonyolultságát mindvégig, minden igyekezet ellenére áttekinthetetlenként megőrizni”. Azaz még a rosszat is csinálhatja jól. Végkövetkeztetése pedig még a Tisza árhullám utáni tavaszi vizénél is langyosabb és tisztátalanabb, és ebből adódóan sekélyes és közhelyes: „megkerülhetetlen nagyregény született”, de „azt természetesen nem gonodolom, hogy mindenkinek tetszeni fog”.
Azzal a félmondattal, hogy Darvasi „regénye aligha múlható felül egyhamar”, szintén ingázunk pátosz és irónia között, hiszen „ennél sokkal több fantáziamunka, narratív fogás és szép, pontos, lebegő mondat magyar nyelvű könyvben nem nagyon fordulhat elő”. A sok „fantázia”, „a narratív fogás” és a „lebegő mondat” így megmarad a baráti vállveregetés és a gúnyos kacsintás közti senkiföldjén, tovább szaporítva azon kritikák számát, melyek nyelvükből adódóan teljes joggal gondolják magukat modern (szép)irodalmi szövegnek, de álláspontjuk alapján megképződő eldönthetetlenségük csak puha porceláncsomagolássá avatja a folyóirat oldalait. Olyan élménnyé, amely olvasás közben talán jó, de utána már semmiképpen.
Fontos kérdés, hogy mit is tegyünk akkor, ha belebotlunk bármelyik típusba kritikaolvasás közben? Leginkább olvassuk hozzá a másik kettő írását, és az összevetések után próbáljuk magunk is kezünkbe venni a könyvet, és saját, kevésbé izzadtságszagú véleményt formálni. Mert a legjobb kritika talán éppen az, amit bár mi magunk soha meg nem írunk, de éppen azáltal válik felbecsülhetetlenné.
Sultanus Beatus
KAPCSOLÓDÓ LINKEK:
Az első típus: a szépelgő és magasztaló
A második típus: a dühös és ledorongoló
