​​​​​​​Milyen elvek mentén mondható színvonalasnak egy szerkesztői munka?
Mi alapján mérhető a jelentősége? (Biztosan nem az előfizetők vagy a példányszám alapján.)
Mi biztosítja a kuratóriumot arról, hogy egy szerkesztő valóban ígéretes?
Ki nem mondott érvek alapján milyen alapon betonozza be a folyóiratokat az NKA?
Milyen kanonizáló szerepe lehet egy közpénzeket elosztó szervezetnek napjainkban?

Tárca a kritikusok három típusáról a Darvasi László Virágzabálók című regényéről született recenziók alapján A kritikus legalább annyira szeret szépelgő módon lelkesedni, gumiszobába való érzelmekkel vaskos regényeket földbe döngölni, mint véleményét elegáns humorral, a legfinomabb udvariassággal, ezért kissé ködösítve a szemünkbe vágni. A kritikus ilyenkor persze azzal is tisztában van, hogy az olvasó mellett az adott lap főszerkesztőjén túl a szerzőhöz is szól. Némelyeknek olyan tökéletesen sikerül ez az odafigyelés, mintha éppen baráti tiszteletkörüket futnák egy-egy írópajtásuk nappalijában a kihűlőben lévő rumos tea mellett, vagy éppen ennél is közelebb kerülve a szerzőhöz a házsártos feleség maszkját öltik magukra, és nem restek egy-egy súlyos pofont mérni a tollforgató arcára. Reakciójuk talán vérmérsékletüktől, pillanatnyi lelkiállapotuktól, megrendelőjük kérésétől vagy horribile dictu: lelkiismeretüktől függ. Bármelyik is igaz rájuk, a fentiek alapján típusokba sorolhatók, Arisztotelész után leginkább háromba. A kritikusi személyiségek markáns vonásai akkor sem veszítenek élességükből, ha egyazon nagyregényről, ez esetben Darvasi László Virágzabálók című kolosszusáról mondanak véleményt.

  Az Irodalmi Jelen szerkesztőségének örömére szolgál, hogy a Kritikus nyulak – Tárca a kritikusokról című írás mind az olvasók, mind a kommentelők számát tekintve kiemelkedő érdeklődésre tart számot. A lap igazolva látja azon törekvését, hogy fontos szerepet játsszon a mai magyar irodalomkritika problémáinak beható megvitatásában.  

​​​​​​​„A műfaj egyik legnagyobb gondja manapság, hogy a kritikusok gyávák, mitöbb: beszari alakok. Szakszavak mögé bújva fedik el haláltekintetüket, és bár baráti társaságban bátran kimondják, hogy a „köcsög magáról szarul ír”, papírra nem mernék vetni soha. Mert félnek lemenni kutyába. Féltik a presztízsüket, a szakmai múltjukat és jövőjüket, ezért inkább mellébeszéléssel ütik el drága idejüket, megfeledkezve arról, hogy az olvasó tudományos frázisok helyett élénk, laza, szórakoztató és figyelemfelkeltő, emellett rövid és frappáns kritikát szeretne.” – Sultanus Beatus tárcája.