Szentmártoni János: Érkezés 4 tételben
I.
Budapest–Bécs három óra busszal. Bécs–Madrid három óra repülővel. Csodálkoztam, hogy nem veszi át irányításom, tudatalatti terrorista, az első repüléstől való félelem. Éjfél is volt már, mire Pedróval kikeveredtünk hotelunkba, s kiolthattuk magunkban néhány sörrel az izgatottság parazsát. Másnap bőséges reggeli, majd nyolc óra az óceán felett. A végtelen láthatatlan pontjai közt kifeszített, kék filcszőnyeg, rajta apró gyűrődések, hol megszaladt a tű, hullámok vékony csíkjai. Állókép. A mozgást csak hozzáképzeled. A víz morajlását s a cseppeket bőrödön csak balatoni emlékeidből toldozgatod… Ez hát a repülés? Ez a roppant fémdobozba zárt város? Ahol háromszor megetetnek, vécére, büfébe jársz, s olykor az ablakon kilesel, de többet felfogsz a monitor grafikonjából, melyen ez a város legalább halad, földrésztől földrészig, ismeretlen szigetek fölött, bálnák, korallzátonyok, hajókat kísérő delfinek fölött, őrült gyorsasággal, bentről hallhatatlanul, s arra gondolsz, hogy a végén jó volna nem grafikonon figyelni az életed.
II.
Elcsigázott kalandorok, kimerült felfedezők öröme robban benned, amikor végre megpillantod az első zöldet: ereszkedünk. Már a fákat is látod, aranyát a lágy rajzolatú part homokjának. De Portorikó fölött esőfelhők, csak néha villan izgatott szemedbe a fehér semmi résein át. Már a motor se jár. Csak köröz az a roppant albatrosz, szinte hallani szárnyai surrogását, s ilyenkor nem elég a műszer, a rutin és emlék vaktérképe is előkerül a reflexek fiókjából, surrog, köröz az a monstrum, spirálban egy kivehetetlen pont felé, amit csak akkor látsz, ha behunyod szemed, és voltaképpen csönd van, falakat feszegető bergmani csönd, a halál csendje, a semmi csöndje, a tehetetlenség csöndje, a kivárás csendje, a lélekben fölrobbant világ helyén tátongó űr csöndje, s olykor-olykor a tudatodig belüktető surrogás, mint az óraketyegés a halottvirrasztónak, a szél és szárny muzsikája a semmi fölött, a pokol előtt, lemészárolt angyalok földjén, ahol csak a szél süvít, csikorog a sziklazugokban és kirabolt szíved romjai közt… – míg végre a felhők alá érsz, és kitárul előtted: columbusi pillanat, a színek fölrobbannak, a füled pattog, huppanás, rázkódás, körhinta leáll… döbbeneted üvegfalát, melyen mindezt végignézted, ököllel üti át a taps.
III.
Hiába a vízum, korrekt útlevél, ismét ujjlenyomat- és retinavizsgálat, még jó, hogy nem beszélsz angolul, az is imponál nekik, hogy beszartál tőlük, mégis csak azután engednek át, hogy repülőjegyedről elmutogatod nekik: pár nap múlva repülsz tovább, költő vagy, nem drogkereskedő… Bőröndvadászat. Gyuriék már várnak, ölelkezés, majd a szétnyíló üvegajtón túl őrült erővel és egészen váratlanul fejbe ver, s mint egy óriásfenekű fellini-asszony, melledre térdepel a meleg, partra vetett halként csak tátogsz bután, egy pillanatra meglódul veled a trópus s lepereg életed… a kocsiban jobban leszel, már az első cigarettára gondolsz… María vacsorát tálal, Gyuri itallal kínál, kesudió, kempingszékben lerobbantott farkú macska, szilveszteri áldozat, hívhatod petárdának, gyanakodva méreget, pedig csak lélegzel, huh, élvezed, ahogy átjár és elzsibbaszt a rum, ajtók-ablakok kitárva, kellemes huzatban, ventilátor surrog, de ez már másképp… s miután visszatér ujjaidba is az élet, sms-t írsz két lánynak, akik valószínűleg átszorongták a csepeli éjszakát, kialvatlanul kelnek, nemsokára indulnak iskolába, munkába… szóval, maradék erődből írsz nekik egy sms-t: megérkeztem.
IV.
„Kedvesem, itt ma egész nap esik. Azt mondják, régóta nem volt már ilyen. Mintha mi hoztuk volna. Ha nem táboroz le bennem évekkel ezelőtt az alázat, azt is hihetném: minket akar kiáztatni innét, romlott idegeneket. De hogy is képzelhetném: az erkélyen indiánok szellemei, hajukat szemükbe mossa a víz, csobog róluk az eső, s engem néznek szúró tekintettel: ugyan mit keresek itt? Hallgatom a vihart, az ereszmuzsikát, a ventilátort, a macska szuszogását. Kint a parton, a strand közelében áll egy szikla, mely kutyát formáz. A legenda szerint Szent Kristófot várja, aki egyszer elhajózott, s nem tért vissza többé. S ő addig állt, álldogált ott a parton, kémlelve a messzeséget, hátha föltűnik a gazda vitorlája, míg kővé nem vált, míg bele nem dermedt az időtlenségbe, a hullámok morajába. A hűség szobrát mintázta belőle a tenger. Legalábbis a helyiek szerint. De tudod, én rögtön vevő vagyok az ilyesmire. Álmomban sokszor látom: ott áll a sziklán, mozdulatlan, állhatatosan, mint a kő, a roppant víz fehér fodrokat csap ki köré szüntelen, de ő szemét le nem venné a messzeségről, s ha éjszaka a közelébe merészkedem, s gyöngéden oldalához szorítom fülemet, érzem, a szikla mélyén még mindig dobog a szív. Néha én is megállok így az emlékek partján. Nézem az életem. És visszavárom, aki elment. De engem továbbgördít a reménytelenségtől való félelem. Talán lányunkat fogom egyszer így várni. Akit majd elbűvöl és fölszippant a nagyvilág. A Duna-parton. Kavicsokat, műanyag flakonokat rugdosok, mint gyerekkoromban, és nézem a túlparton elrobogó vonatokat: mint régi mozikban a filmszalag, ahogy a kivilágított fülkesor fölcsavarodik a szürkület korongjára. A víz egyre hidegebb lesz, egyre kevesebbet látok, közelebb húzódnak fák, bokrok, s tudom, jöhet számtalan pirkadat még, bennem visszafordíthatatlanul alkonyodik, nézem a folyót, a sirályokat, míg szépen lassan benő a gaz, ellep a szemét. Aztán ha valaki majd évekkel később újra kompkikötőt akar ott építeni, csodálkozni fog, amikor sarlója belém koppan és fölszikrázik…”
(Megjelent 2007 májusában, az Irodalmi Jelen 67. számában)
