Ugrás a tartalomra

 

Londoni történet

Vanhout gépe reggel nyolc óra körül szállt le a londoni Heathrow-n. A Torontóból indult járat hat óra alatt tette meg az utat. A hátszél is segített, így negyven perccel korábban landoltak.
   Ian Vanhout nem örült ennek, mert barátja, Tom Penny csak délre várta. Kétszer is felhívta Ian figyelmét, hogy tizenkettő előtt ne csengessen be, még akkor sem, ha órákat kell várakoznia, mert ha felkölti, az egész napja odalesz. Ugyanis Tom egy kartográfiai vállalatnak dolgozott éjjelente, s évek óta délben kel, mivel este nyolc és hajnali négy között bütyköli a térképeket.
   Ian ráérősen állt a leghosszabb útlevél-ellenőrző sor végére. De pechjére gyorsan haladt a sor, perceken belül ott állt a bevándorló iroda munkatársa előtt, aki száraz unalommal kérdezte: „Ön mi céllal érkezett országunkba?”

   „Barátomhoz jöttem, az ő meghívására.”
   „Ott is fog lakni?”
   „Igen, két éjszakára a vendége leszek.”
   „Mindössze két napig? Aztán visszatér Torontóba?”
   „Nem, kérem, Bécsbe repülök. Üzleti megbeszélésem van” – válaszolt kelletlenül, s kissé idegesen, mire az útlevelét vizsgáló úr folytatta a kérdezősködést.
Iant ez kihozta a béketűrésből.
   „Kérem, kanadai állampolgár vagyok, épp olyan szerény alattvalója őfelségének, második Erzsébetnek, mint ön. Ezt nem vette észre?”
   „Csak ne hangoskodjék, mert azonnal hívom a rendőröket és elvitetem magát csendháborításért, a bevándorló iroda hivatalos személye elleni agresszív magatartásért.”
Ian elhallgatott. Lenyelte. Jobbnak látta, ha visszakozik. Szorgalmasan válaszolgatott a hivatalnok egyre sűrűsödő kérdéseire.
   Talán húsz percnél is tovább tartott a kérdezz-felelek játék, amikor az őket figyelő felügyelő kollégájához sétált, és a fülébe súgta: fejezze be, vessen már véget a komédiának.
   A Ian háta mögött sorban állók megelégedésére ez meg is történt, ő pedig az idegességtől lángoló arccal hagyta el a „hadszíntért”.
   A csomagszállító szalag előtt megállt, rápillantott órájára, s elégedetten állapította meg, hogy a déli tizenkettőig meglévő időből sikerült félórányit lefaragnia. Csomagja kevés volt, csak egy közepes méretű bőrönd, meg egy kézi poggyász. A kisebbiket a nagyobbra téve húzta maga mögött.
   Tom napokkal érkezése előtt telefonon elmagyarázta, hogyan jut el leggyorsabban a lakásáig. A földalattiról leszáll az Oxford Circus megállónál, átvált a világosbarnával jelöltre, a Banknál kiszáll, s onnan már csak ötpercnyi gyalog.
   Minden a legnagyobb rendben ment. A metrón ülőhelyet is kapott. A Paddington állomástól már figyelt, nehogy túlfusson az Oxford Circus-on.
   Tíz előtt tíz perccel Tom Pennyék előtt állt. Egyemeletes ház volt. A névtábla szerint ő lakott az elsőn, s valaki más a magasföldszinten.
   Az első félórában többször végigsétált a hosszúnak nem nevezhető utcán miközben az ájulás környékezte. Ólomnak érezte szempilláit, s bár csipkedte, pofozgatta magát, alig bírt lábon maradni. Nem messze egy kis kocsmát látott. Bement, de a mosdó felé vezető folyosóról azzal fordították vissza, hogy a Pub nem közvécé.
   Ian rendelt egy erős kávét, majd átcammogott a mosdóba, s hideg vízzel hosszasan mosta az arcát. De nem, az álmot nem tudta elzavarni. Makacsul az agyára, a szemére, a tagjaira telepedett. A fekete sem segített. Kért még egyet. Egyetlen hörpintéssel a másodikat is kiitta. Leült a sarokba, s várta, a kávé megtegye hatását.
   Arra ébredt, horkol. Riadtan nézett körül. A Pubban csak ő meg a kiszolgáló volt.
   Lesz, ami lesz, gondolta, átvágott az utcán, s többször megnyomta Tom Penny lakásának csengőgombját. Miközben várakozott, ránézett az órájára. Tíz óra ötvenötöt mutatott. „Ezért az egy óráért talán nem lesz nagy baj” – futott át rajta, s újra megnyomta a csengőt. Már majdnem lecsukódott a szeme, mikor halk berregéssel nyílt a kapu zárja. „Gyere fel!” – ismerte fel Tom hangját. Az ajtóban borzas fejjel, barna házi ruhában állt előtte a térképkészítő, s amint meglátta Iant, azonnal rázúdította haragorkánját. „Nem megmondtam, hogy ne merj tizenkét óra előtt becsengetni! Hányszor hívtam fel a figyelmed? Erre fel? Azért is. Hogy elbaszd az egész napomat, hogy felidegesíts, hogy megfájduljon a fejem. Na tessék, már fáj is! Migrén lesz belőle. Mindenkit megölök. Pusztuljatok előlem!” – kiáltotta, s kezével indulatosan félreseperte az előtte álldogáló feleségét, Mrs. Claire Penny-t.
   „Hagyjatok, hagyjatok!” – üvöltötte, s bevonult a hálószobájába, teljes erővel becsapva maga mögött az ajtót.
   „Jóságos ég, micsoda nap” – gondolta Ian.
   „Isten hozott! Claire vagyok” – nyújtotta a fiatalember felé csontos kezét az asszony. De nem várta meg, hogy Ian szóhoz jusson, folytatta. „Ne vedd a szívedre, amit Tom az előbb mondott. Jó lelke van, csak a szája, a szájával és a modorával mindent elront.” „Kedves Claire – fordult házigazdája felé Ian –, kérem, mutasson egy szobát, ahol egy-két órát aludhatok.”
   Claire és Tom beszélgetésére ébredt. „Nagyon megsértetted szegény fiatalembert. Úgy nekiugrottál, hogy azt hittem, megharagszik, s itt hagy bennünket.” „Miért hagyott volna? Bolondnak nézed, amikor itt ingyen aludhat, majd szállodába megy?” „De hát te hívtad meg.” „Igen, de nem a lelkére kötöttem…” „Nézd, mit hozott neked ajándékba. Tudod, hogy ez egy nagyon drága töltőtoll? A Harrods-ban láttam hasonlót. Majdnem négyszáz fontba kerül.” „Ha van pénze, akkor miért jött hozzánk lakni?” „Mert szeret téged, azért. Te meg úgy bánsz vele, mint egy kutyával.” „Jó, jó, majd megbékítem.”
Ian a végszóra jelent meg az ajtónyílásban.
   „Igen sajnálom, Tom, amiért nem tartottam be az ígéretemet…” – kezdte, de nem folytatta, Tom engesztelően megölelte, Claire pedig megcirógatta az arcát, s vacsorához invitálta a férfiakat.
Ian londoni két napja hamar eltelt. Volt egyetemista kollégája, aki gyermekkorát az angol fővárosban töltötte, temérdek helyre elvitte. Még az emeletes piros buszra is felültek, s elmentek a Piccadilly Circus-ig. Harmadik nap kora délután élményekkel teli tért vissza Pennyék lakásába. A kapu félig tárva állt. „Lehet, valaki figyelmetlenségből nyitva hagyta” – gondolta. Kettesével vette a lépcsőket, s meglepve látta, hogy a lakás ajtaja is tárva van. Amint belépett, porszívó hangja ütötte meg a fülét. Biztosan a takarítónő hagyta nyitva az ajtókat, gondolta, mert eszébe jutott, hogy Claire reggel, indulás előtt figyelmeztette: ma este nem lesz vacsora, mert a lakást át kell adniuk a bejárónőnek.
   Pár lépést tett a nappaliban, amikor nagy robajjal kicsapódott a hálószoba ajtaja. Tom nadrágjából kicsúszott inggel, magából kikelve kergette Claire-t.
   „Megállj, megöllek! Tönkretetted az életemet, te szerencsétlen! A fiatalságomat, te senkiházi, te léleknyomorító” – ordította a térképkészítő. „Megöllek, a két kezemmel fojtalak meg!” Mindketten a konyha felé szaladtak, de az asszony ügyesebb volt, egy rövid ugrással kikerülte az előtte álló fotelt, besurrant a fürdőszobába, s hallani lehetett, amint fordul a kulcs a zárban.
   Tom, mint aki eszét vesztette, rohant a konyhába. Kirántotta tartójából a nagy hússzeletelőt, és megvillogtatva feje fölött, elrohant a porszívót vontató takarítónő mellett. A férfi nekiesett a fürdőszoba ajtajának, s még hevesebben kiabált.
   „Itt a kés a kezemben, nyisd ki, te szajha, te semmirekellő ribanc, hadd vágjam el a torkod! Megöllek, kihasítom a szívedet, te, életemnek megrontója, aki vagy!” – döngette öklével az ajtót.
A bejárónő és Ian rémülten néztek egymásra. A fiatalember oda akart lépni Tomhoz, hogy kicsavarja kezéből a kést, ám meg kellett kerülnie a takarítónőt, aki ijedten ugrott félre, hogy szabad utat engedjen neki.
   De Ian megtorpant.
   „Kicsi életem, csillagom, szerelmem, nyisd ki, kérlek, az ajtót. Kérlek, nézd, hogy rimánkodom, térdre ereszkedve” – hangzott fel a térképkészítő vékony, mézesmázos hangja. „Gyere ki, te ribanc, hadd vágjam el a torkod!” – ugrott öklével újra az ajtónak a házigazda.
   Ian dermedten figyelt. Nem tudta, mitévő legyen. Azt forgatta a fejében, jobban teszi, ha a rendőrség segítségét kéri. Miközben ezt latolgatta, csendes nyöszörgés hagyta el Tom torkát.
   „Nyisd ki az ajtót kicsikém, hadd öleljelek meg. Megbocsátok minden bűnödért. Csak téged szeretlek, téged, mindhalálig” – hallották. Ekkor megfordult a kulcs a zárban, s Claire mosolygó arccal jelent meg az ajtónyílásban. „Én is csak téged, mindhalálig” – rebegte, s egymás nyakába borultak.
Tom visszavitte a félméteres húsvágó kést a konyhába. Felesége pedig a fürdőszobába ment, hogy megigazítsa a frizuráját. Pillanatokon belül újra a nappaliban voltak. „Elnézést ezért a kis kiabálásért” – mondták szinte egyszerre. „Tom, ha eszébe jut a fiatalsága, teljesen megvadul. Szerencsére, nem szokott sokáig tartani. Hamar kibékülünk. Ugye, kicsikém” – kacsintott az asszony a férjére.
   Iannak az előbbi ijedségtől kiszáradt a torka. Indult a konyhába, hogy vizet töltsön magának, amikor hirtelen csattanást hallott. „Te jó ég, hova lett a bejárónőnk?” – csapta össze a kezét Claire.
   A porszívó a nappali szőnyegén hevert, de Tom hiába kutatta át az egész lakást, a takarítónőt sehol sem találta. Majd megpillantotta a tárva nyitva maradt bejárati ajtót… „Ez itt hagyott bennünket” – sopánkodott Pennyné. „Gyertek gyorsan, üljünk kocsiba, s keressük meg otthon. Talán hazament.” „Amilyen ricsajt csaptál azzal a késsel, biztosan megijesztetted szegény asszonyt. Számtalanszor kértelek, hogy a buliból hagyd ki a késjelenetet. Olyan ijesztő” – vette magához retiküljét Claire, és Iant maga előtt tolva kimentek az utcára.
   A takarítónő a küszöbön álló három mosolygós arcot megpillantva úgy érezte, elájul.
   „Kedvesem – fogta meg a kezét gyengéden Pennyné –, maga ezt nem érti, játék volt az egész. Hogy tehetett velem ilyet, csak úgy faképnél hagy? Jöjjön, visszavisszük a kocsinkon. Taxit is hívok, ha végzett. Ugyan, kicsikém, nem látta, hogy játék az egész? Eljátszunk valami drámait. Szüksége van az embernek egy kis drámára is. Mi lenne dráma nélkül az élet” – sóhajtott az asszony, s kézen fogta bejárónőjét, hogy a kocsihoz vezesse.
   Ian nem utazott el aznap délután Bécsbe, mert lekéste a gépét. De másnap megérkezése után sikeres üzletet kötött.
   Otthoni telefonrögzítőjén az alábbi üzenetet hagyta feleségének:
   „Holnap este érkezem. Pezsgővel várj. Szeretlek!”

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.