Safranku Ágnes: két novella

Rendkívüli tavaszi nap volt, amikor megszülettem Nyíregyházán. A havazás olyan méreteket öltött, hogy a szokásos járművek nem tudtak közlekedni az utakon. Így egy tankot ért az a megtisztelő feladat, hogy engem hazamenekítsen az út szélén rekedt mentőautóból. Sajnálatos módon életem első kalandjára nem emlékszem.
   De a csodálatos gyermekkoromra annál inkább!  A hatalmas rétre, a kanálisra, a békákra, a nagyiék udvarára, és a hintámra.

Rendkívüli tavaszi nap volt, amikor megszülettem Nyíregyházán. A havazás olyan méreteket öltött, hogy a szokásos járművek nem tudtak közlekedni az utakon. Így egy tankot ért az a megtisztelő feladat, hogy engem hazamenekítsen az út szélén rekedt mentőautóból. Sajnálatos módon életem első kalandjára nem emlékszem.
   De a csodálatos gyermekkoromra annál inkább!  A hatalmas rétre, a kanálisra, a békákra, a nagyiék udvarára, és a hintámra.
   Mikor felnőttem, a világ egyik legcsodálatosabb foglalkozását választottam: tanító lettem. Gyerekek százait tanítottam – az okos tudományok mellett – igazra, szépre, jóra. Közben született három saját "aprónépem", akiket már lassan inkább "felnőtt népemnek" titulálhatnék.
   Életem a válásom után, negyvenévesen vett új irányt. Kiestem a rózsaszínű selyemgubómból, és hirtelen feleszméltem. Lassan rádöbbentem, hogy az otthonon és az iskolán kívül is van még világ.
   Figyelni kezdtem. Tudatosan nézni az embereket, a cselekedeteiket, fürkésztem a gondolataikat. A történetek egyre sokasodtak a fejemben.
   Majd egyszerűen le kellett írnom, s örömöt okozott.
   A múlt évben kíváncsiságból egy-két pályázatra beküldtem néhány novellám. Kettő – A pofon és A tükör – meg is jelent az ünnepi könyvhétre egy-egy antológiában. A visszajelzéseket megkönnyeztem. Mámorító érzés másoknak örömöt szerezni.
   Hogyan tovább? Még nem tudom. Csak azt, hogy írok, mert írnom kell.

Safranku Ágnes

Kényszer

Félt a sötéttől. Attól, hogy leoltják a villanyt, és neki ismét ott kell feküdnie csendben, mozdulatlanul, nyitott szemmel. Persze senki nem tiltja meg, hogy behunyja a szemét, és elaludjon. De az még szörnyűbb lenne. Csukott szemmel hallani a hangokat. Elaludni úgy sem tudna, mert valami furcsa kettősség irányítja. A kíváncsi vágy, hogy ismét hallja, lássa, és az iszony, amitől messze szaladna, ha tehetné. De tehetetlen. Eddigi élete összes nyolc évével az. A sorsa arra kárhoztatta, hogy negyedmagával töltse egy ágyban az éjszakákat. Egyedül tehát nem volt, az összes testvérét testközelben érezhette. Sőt az anyja, apja is ott feküdt tőle két karnyújtásnyira a másik ágyon. Télen muszáj volt egy szobában aludniuk, a fűtés miatt. Így tudtak spórolni, nem kellett felfűteni az egész házat.

   Jani nagyon várta a nyarat. Vagy legalább a tavaszt, amikor már kiköltözhetnek a másik szobába. Akkor majd nyugodtan alhat. Csak nem tudta, hogy kibírja-e. Már a lefekvés gondolatára is elöntötte a víz. Reszketett, hogy mikor kezd nyikorogni a szülei ágya. Először lassan, épp hogy egy-egy bizonytalan nyekkenéssel, majd egyre gyorsuló határozottsággal recseg. Néha összeszedte minden bátorságát, és a hang felé nézett. Rendszerint semmit nem látott a sötéttől, csak ha hó esett. Akkor beszűrődött némi fény a szobába, és kirajzolta az apja körvonalát, ahogy az anyja fölé magasodott.

   Eleinte azt hitte, hogy az anyja valami rosszat tett, az apja megveri. Ahogyan őket szokta. De mi rosszat is tehetett volna az anyja? Elképzelni sem tudta. Mindig főz valamit, néha süt. Folyton itthon van, nem csavarog, mint a szomszéd Iboly néni. Hallják néha Pali bácsit, amint kergeti a feleségét, és mindenfélének elhordja. De az ő anyjuk nem olyan. Nem tudta, Iboly néni milyen, de abban biztos volt, hogy az ő anyukája nem olyan. Az ő anyukája jó. Ebben megerősítette az is, hogy legközelebb az anyját látta az apja fölött. Na, az pedig már teljességgel elképzelhetetlen lett volna, hogy az ő apját bárki is megbüntesse. Pláne az anyja nem. Apja a legerősebb, legbátrabb, akit valaha látott. Nem fél semmitől és senkitől.
   – De lehet, hogy anyutól mégis? – költözött a kisfiú fejébe a bizonytalanság. Összezavarodott, már nem értett semmit sem.
   Régóta tervezte, hogy elmondja mindezt az egyik nagyobbik testvérének, Zsoltnak, mert ő a legnagyobb és legokosabb közöttük, és majdnem olyan erős és bátor már, mint az apjuk. Minden este, mikor elfogta a félelem, figyelte a testvérét, de az békésen aludt, nem törődött azzal, mi van körülötte. Felébreszteni nem volt bátorsága.
   Egyszer Zsolt későn érkezett a napközibe. Már öt óra múlt, hideg, sötét az utca. Az út egy részét futva tették meg, kimelegedtek. Még lihegtek, mikor megszólalt a kis Jani.
   – Én szeretem a hideget.
   – Én meg nem. Nem szeretek fázni.
   – A sötétet nem szeretem – nézett a testvérére. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy nem szabad az éjszakáról beszélnie. Azt is szégyellte, hogy fél.
   – Ha választani lehet, akkor inkább a sötétet választom. Jó meleg kuckó, és sötét. Hú, az nagyon finom.
   Jani megállt, ránézett a bátyjára, s felkiáltott:
   – Nem! Nem kell a sötét! Nem akarom.
   A nagyobbik fiú megdöbbent.
   – Még is, mi a baj?
   – A sötétben furcsa hangok szólnak. Este, mikor lefekszünk, úgy nyikorog az ágy is, hogy nem tudok aludni.
   Zsolt megállt egy pillanatra, ránézett az öccsére, majd a nevetéstől fuldokolva alig bírt megszólalni:
   – Ja, az! Te aztán tényleg kicsi vagy. Hát nem tudod, hogy mi az? Te tényleg nem tudod? – és csak nevetett, nevetett.
   Jani nem értette. Csak annyit, hogy nem lehet rossz, ha a testvére nevet rajta. Úgy érezte, hogy ő nagyon buta, és nem tud semmit. Már csak annak tudott örülni, hogy nem árulta el a félelmét.
   Az utca végében feltűnt néhány nagyobb fiú. Zsolt haverjai.
   – Min nevettél annyira? – kérdezte az egyikük.
   – Mondjad már! – mondta a másik.
   – Ó, csak azt, hogy ez a vakarék nem tudja, miért nyikorog az ágy éjszaka? Meg hogy azok a furcsa hangok.
   Most már egy egész kis csoport nevetett a fiún. Nagyon rosszul érezte magát. Minden erejével azon volt, hogy ne bőgjön. A kezét ökölbe szorította, a száját szorosan összezárta, és egyre szaporodó lélegzettel, elvörösödve bámulta a nagyfiúkat. Dühös volt, szégyellte magát. Ugyanakkor csodálta őket, ők már tudják a TITKOT, amit ő nem. Úgy gondolta, hogy ha majd megtudja, akkor ő is nagy lesz és felnőtt. Minden vágya, hogy tudja, nevethessen ő is.
   Akkor az egyikük egy pillantásra méltatta, abbahagyta a röhögést, s odavetette neki:
   – Tudod, mit csinál apád anyáddal? Meg… meg...! – hahotázott hangosan tovább a fiú.
   – Ennyi? – gondolta magában Jani. – Ő már hallotta ezt, szokta is mondani, mikor összevesznek a többi sráccal.
   – Jól eltángálja a fütykösével! – visított a másik.
   A kisfiú csak kapkodta a fejét. Akkor mégis megveri? Bántja? Rossz az anyja?
   – Nem! Az én anyukám nem csinált semmi rosszat! – kiáltotta a fiúk felé, majd a következő pillanatban már messze futott.

Éjszaka rettegve bújt be a takaró alá. Összeszorította a szemét, a két öklét a fülére tapasztotta. Nem akart látni és hallani semmit. Sokáig nem történt semmi. Aztán meghallotta. A halk nyikorgást, sóhajokat, lihegéseket. Egyszer csak érezte, hogy valaki hozzá hajol.
   – Ne félj, Janika, ez jó nekik.
   – Jó? – Jani felbátorodva nézett a takarója alól. Meglátta a föl-le mozgó, lihegő apját. – Mi ebben a jó?
   Ebben a pillanatban hirtelen csönd lett. Abbamaradt a nyikorgás, s mintha a szülei próbálták volna visszatartani a hangjukat. Figyeltek.
   – Kuss legyen, pulya! Aludjatok! – kiáltott oda az apa. Majd a következő pillanatban, mintha mi sem történt volna, befejezte az aktust. 
   Jani másnap nagyon élt az iskolában. Mindenkibe belekötött, többször keveredett verekedésbe. A második óra előtt észrevétlenül bebújt az osztályterem szekrényébe. Mikor a hetesek jelentettek, hirtelen rázkódni kezdett a szekrény. Az osztály először döbbenten nézett abba az irányba, majd az ügyeletes minden lében kanál Klaudia kinyitotta az ajtót, és ott állt Jani, amint erőteljes előre-hátra mozdulatokat végzett a csípőjével. Nem zavartatta magát, nagyon erőlködött. Két kezét a szekrény oldalának támasztotta, a feje vörösödött, a haja csupa lucsok. A gyerekek hangos hahotázásban törtek ki. Visongtak, mutogattak.
   De a kisfiú csak dobálta a csípőjét. Előre-hátra, előre hátra. Gyorsabban, még, még!
   Elfáradt, erősen lihegett, alig kapott levegőt. Hirtelen tört rá a felismerés.
   – Zsolti hazudott.
   A testvére becsapta. Ebben nincs is semmi jó!

Kié a paradicsom?

Rudik Géza megtapogatta fájós derekát, miközben felegyenesedett, egyik karjával letörölte az izzadságcseppeket a homlokáról. Mély lélegzetet vett, hogy az orrában minél tovább bent maradjon az a semmivel össze nem téveszthető paradicsomillat, ami számára a nyarat jelentette. Szemét megpihentette a pirosló szántóföldön. Boldog volt. Egy egész évnyi munkája hevert előtte. Meg persze az egész családjáé. Az idén már napszámosokat is kellett fogadnia a paradicsomszedéshez, mert rekordtermés várható.
   – Na, mondja csak Jóska, volt magának valaha ilyen paradicsoma?
   – Nem emlékszik a Radványi dűlőre? Nyolcvanhatban ott milyen termés volt! Voltak azok ilyenek, még nagyobbak is! – válaszolta huncut mosollyal a parasztember.
   Rudik erősen kémlelte a másik arcát. Nem tudta eldönteni, komolyan beszél, vagy csak ugratni akarja.
   – Maga mit szól, Julis? Volt olyan a nyolcvanhatos termés, mint az ura mondja?
   – Nyolcvanhatban? Ki emlékszik már arra? Bolond vénemberek! – dohogott az asszony, majd átnyújtotta a teli vedrét annak a fiatalembernek, aki a paradicsomot a konténerekbe hordta.
   Rudikné azon volt, hogy minél gyorsabb tempót diktáljon a napszámosoknak. Izzadt fodrozódó teste, mikor odafordult a csoport felé:
   – Ebédszünet! Hozom a pálinkát – elővett egy stampedlis poharat és végigkínálta a munkásokat.
   Rudik Gézának dagadt a melle a büszkeségtől, mikor dicsérték a pálinkáját. Vegyes gyümölcs. Ő maga főzte a nyaralójában. Igaz, a mai világban nem szabad ezt nagydobra verni, de ha soha senkit nem kínál meg, akkor mi értelme foglalatoskodni vele? A telken ott áll néhány gyümölcsfa, nem bírják megenni, az asszony is egyre kevesebb befőttet készít. Azt nem engedheti, hogy pocsékba menjen a gyümölcs. A főzőkkel meg nem voltak jók a tapasztalatai, így megfőzi magának.
   – Ez vérré vált bennem, Géza bátyám – szólt az egyik tagbaszakadt napszámos.
   A kis csoport lassan elhelyezkedett a szántóföld melletti akácos szélénél. Mindegyiküknek jólesett az árnyék a tűző nap után. Na, meg persze a kolbász, szalonna, ki mit hozott ebédre. Az ember azt gondolná, hogy több napi szedés, hajlongás után már senkinek sincs gusztusa még csak rá se nézni a paradicsomra. De nem! Az ebédhez szinte mindenki a paradicsomot ette.
   Teli hassal nehéz újból munkába állni. Ki jobban, ki kevésbé nyögött, miközben feltápászkodtak.
   – Ne tapogasd olyan egyenesre, Julis! Úgyis mindjárt hajolnod kell – vigyorgott Gyuri, aki valamilyen rokona volt a nőnek. Közben kiviláglott a férfi szájából néhány maradék fog, de ő láthatóan nem érezte feszélyezve magát ettől. Pár pillanat múlva az egész brigád nevetett. Elsősorban persze mindenki saját magán.
   – Istenem, hogy bírtam én egy ilyen vén, derékfájós bandát kihozni ide, ezekhez a gyönyörű paradicsomokhoz – évődött velük Rudik gazda. Bátran tette, régóta ismerte őket, s közismert volt a környéken, hogy ha nem is a legfiatalabbak, de a legdolgosabb brigád ez volt. Nem véletlenül hívta ő is mindig őket.
   Ahogy múlt az idő, úgy lettek egyre csendesebbek. A deréksimogatás, a homloktörölgetés egyre gyakoribbá vált. Tizedik órája hajlongtak ott a bokrok közt. Volt olyan, aki a vedrét alig bírta felemelni, hogy arrébb tegye. Kivétel nélkül mindenki a munkaidő végét számolta.
   Megkönnyebbülés, mikor Rudikné szólt, hogy mára itt a vége. Azért becsületből mindenki teleszedte a vedrét, és úgy vitte ki a legközelebbi konténerig.

   – Még vagy két nap és végzünk is – jegyezte meg a gazda, amint végigfutatta a tekintetét a földjén. Szerette látni a tele konténereket. Holnapután teherautóval jön majd értük az egyik nagykereskedő. Még ő is azt mondta, hogy gyönyörű áru. S még is filléreket ad csak érte. Ha leszámítja a napszámosok bérét, a vetőmagot, nem sok haszna marad. Még annyi se, hogy magának és a családjának tisztességes bért tudjon adni. A régi, tsz-beli ismerősei közül sokan nem titkolták, hogy mekkora hülyének tartják.
   – Meg vagy húzatva?– mondták. – Menj be egy hipermarketbe és nézd meg az árakat. Hol tudsz te annyiért bármit is termeszteni? Tudta, hogy igazuk van. Mikor először szembesült ezzel, megdöbbent. Nézte a spanyol meg marokkói paradicsomokat, és megszagolta. Nem érzett semmi mást, csak azt a furcsa áruházi légkondis szagot. Közelebb hajolt a ládákhoz, úgy szagolgatott. De semmi, egyszerűen nem volt semmi illatuk. Aztán látta az embereket, akik figyelmesen válogatnak a sápadt, paradicsomutánzatnak is silány gyümölcsök között. Sajnálta őket, hogy ők nem választhatnak. Lehet, hogy már el is felejtették, milyen az igazi, illatos, valódi zamattal megáldott paradicsom?
   A napszámosok szedelőzködtek, s miután megkapták az aznapi bérüket, beültek az autókba, hogy a gazda meg a fia hazafuvarozza őket.
   Rudikné a lányával ott maradt a szántóföldön, majd a férje hazafelé menet beugrik értük. Ők is alaposan elfáradtak. Már hat óra volt, de a nap még most is elég erősen tűzött, ezért árnyékba húzódtak. Beszélgetni se nagyon volt kedvük. Rudikné gondolatai azon jártak, hogy estére milyen vacsorát tegyen a családja elé. Nem nagyon volt kedve még főzőcskézni is. A lány meg azon törte a fejét, hogy vajon holnap hogyan maradhatna otthon. Szombat lesz, és este buli. Valahogy rendbe kell hoznia magát. Siralmas, ahogy kinéz. A lába is tiszta kosz, a körmei csak úgy feketéllenek. Az egész testébe beette magát az egész napos por és izzadság. A kezei a legszörnyűbbek. A körmei letöredeztek vagy gyászoltak. Az ujjait befogta a kosz meg a paradicsomról óhatatlanul rárakódó hamvasság. Tapasztalatból tudta, nem elég egy kézmosás az eltüntetéséhez. A hajára nem is mert gondolni. Tudta, ha menni akar, muszáj lesz előhozakodnia ezzel a témával, csak nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.
   A két nő tekintete egy pillanatra találkozott, majd elmosolyodtak, s megállapították, hogy mennyire fáradtak. Aztán Rudikné előre nézett, messzire, a konténereiknél is túlabbra. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha napszámos brigád közeledne. Persze hülyeség, hisz ilyenkor a földeken legfeljebb a gazdák dolgoznak.
   – De akkor meg kik lehetnek? – morfondírozott az asszony. Az utóbbi időben többször hallott rémhíreket, hogy a szántóföldeken időnként megjelennek emberek csoportokban, s mint a sáskák úgy tarolják le a termést. Ő nem akarta elhinni. Úgy gondolta, túlzás lehet. Régen is megtörtént, hogy egy-két szatyornyi paradicsomot leszedett, aki arra járt. De a gazdák ezt belekalkulálták, mikor beültették a földjüket.
   De ahogyan közeledett az a csoport, úgy nőtt benne a balsejtelem. Már látott bicikliket is náluk, meg kissé távolabb egy stráfkocsi is feltűnt mögöttük, egy cingár lóval. A két nő dermedten figyelt. Még akkor sem tudtak megmozdulni, mikor a csorda eleje bevetette magát a paradicsom közé, és hozzákezdték tövestől kicibálni a növényeket. Voltak közöttük gyerekkorúak is, ők pedig, ahogy letépték a paradicsomot, labdázni kezdtek, futkároztak egymás elől, nem nézve, hova lépnek. Taposták a növényeket. Mások felmásztak a teleszedett konténerek tetejére, és ugráltak a termésen. Fröcsögött a lábuk alatt a piros lé. Közben kiáltoztak, kurjongattak. Szemmel láthatóan jól érezték magukat. Lassan közeledtek. Rudikné fejében kavarogtak a gondolatok.
   – Gyere! Menjünk! – szólt a lányának, és hogy nyomatékosítsa, megfogta a kezét.
   – És akkor csak úgy itt hagyjuk? Nem csinálunk semmit?
   – Szerinted mit kéne csinálnunk? – kiabálta visszafojtott hangon az anyja. – Igyekezz! Csak az úthoz érjünk ki, hogy apád itt ne érje őket!