Könyv-tér-kép

A nagyszínpadon 11 órakor kezdődtek a beszélgetések, mindjárt a művészetekre fókuszálva, az idei Könyvhétre ugyanis több nem szokványos képzőművészeti kötet jelent meg. - Laik Eszter tudósítása.

Könyv-tér-kép

A könyvheti Vörösmarty tér péntek délelőtti nyitóképe nyugalmas látványt nyújtott: a borongós, esőre álló időben még kényelmesen, tolongás nélkül lehetett a standoknál nézelődni. A nagyszínpadon 11 órakor kezdődtek a beszélgetések, mindjárt a művészetekre fókuszálva, az idei Könyvhétre ugyanis több nem szokványos képzőművészeti kötet jelent meg.

Váradi Júlia elsőként Eszéki Erzsébettel beszélgetett az Így látunk mi – 37 kép, 37 történet című kötetről, amely a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg. Eszéki Erzsébet újságíróként, szerkesztőként és számos művészeti esemény szervezőjeként a hazai kulturális élet résztvevőinek-alakítóinak jó ismerője, a kultúra több szegmensében is dolgozott, amelynek gyümölcse többek között ez az interjúkötet. Ha az ember csak a névsort hallja, meg azt, hogy interjúkötet, könnyen elhessintheti a dolgot azzal, hogy már megint itt egy (nagy)menőkkel telezsúfolt, menő témákat feldobó, piacilag is biztosra-menő interjúgyűjtemény. Ami ezt a könyvet különbözővé teszi – e ponton sóhajtottam fel megkönnyebbülten a nagyszínpad előtti nézőtéren üldögélve – az a képzőművészet jelenléte. De hisz „ezek” itt a könyvben festményekről beszélnek (és nem a nőiességről-férfiasságról), hurrá! Mácsai például Bruegel Bábel tornya című képéről, Várszegi Asztrik A tékozló fiú hazatéréséről – e két szövegből hallgathattunk meg rövid részletet Vallai Péter előadásában. A festményeket az interjúalanyok választották ki, majd a beszélgetésben megosztották a képhez kapcsolódó személyes gondolataikat, élményeiket. Többek között Gryllus Dorka, Klimó Károly, Mácsai Pál, Spiró György, Szücs Miklós, Várszegi Asztrik, Závada Pál szólalnak meg a kötetben, és mesélik el benyomásaikat „saját festményük” kapcsán. Szücs Miklós képzőművészként és megszólalóként is jelen van a kötetben, az ő képéről Parti Nagy Lajos beszélt.

Váradi Júlia kérdésére, hogy kivel volt a „legkönnyebb” együtt dolgozni, Eszéki Erzsébet diplomatikusan nem felelt konkrét névvel, de kiemelte nagyon pozitív élményét, például, Csányi Vilmossal, aki a nem hétköznapi kérdésre, miszerint mondjon egy számára kedves festményt, rögtön két Magritte-képet említett, és mindjárt elmesélt hozzá két lenyűgöző kutyás sztorit. Vagy az az élmény, amikor Mácsaival az interjú elkészültével elmentek a Kunsthistorisches-be Bécsbe, és együtt megnézték a Bruegel-képet, szintén maradandó emlék a szerkesztőnőnek.

Eszéki Erzsébet helyét a színpadon Radnóti Sándor vette át, a képzőművészet szelleme azonban ott maradt velünk. Az esztéta-kritikusnak két kötete is megjelent a Könyvhét alkalmából: a Jöjj és láss című (Atlantisz Kiadó), valamint az Egy és a sok (Jelenkor).

Ez utóbbi fülszövegét fel is olvasta Vallai Péter. Ebből kiviláglik, hogy a kötet kísérletet tesz a műalkotásnak, mint individuumnak a feltárására, amelyet a szerző szerint lehetséges, és meg is kell próbálni. Azt a tézist azonban határozottan visszautasítja, hogy létezik helyes világnézet, ami jótékonyan befolyásolja a művészetet, lásd például a marxizmus alaptételét.

Az első kötet kapcsán – melyben Radnóti Johann Joachim Winckelmann, a klasszika-archeológia és a modern művészettörténet megteremtőjének életét dolgozta fel – Váradi Júlia arról faggatta a szerzőt, vajon körülírható és abszolutizálható-e az ízlés. Több száz évnek kellett eltelnie, mondta Radnóti Sándor, hogy kialakulhasson az ízlés pluralizmusa, és mára azt mondhassuk: többféle jó ízlés van. E kérdéskör mellett, mint mondta, a modernség izgatta leginkább e kötetben, amely fogalom radikális változáson ment át az utóbbi évtizedekben. Beszélgetésükben csak röviden tudtak utalni Winkelmann életének regényességére, amely szó szerint az, hiszen több szépirodalmi műnek is tárgya lett. A szegény varga fiaként született egyszerű kis könyvtáros egy röpiratát lefordították több nyelvre, váratlanul felkapta a hírnév, s innentől kezdve nem volt megállás a világhír felé – meséli Radnóti Sándor műve „főhőséről”. S mivel maga Winkelmann azt vallotta, hogy semmit sem mondhatunk és írhatunk az alkotásokról addig, amíg saját szemünkkel nem láttuk, megvalósította leghőbb vágyát: eljutott Rómába, és személyesen nézte meg az általa alapművekként tisztelt szobrokat.

E ponton magam is felkerekedtem, hogy elmenjek, ha nem is Rómáig, de a Váci utca torkolatáig biztosan, és saját szememmel nézhessem meg a könyvheti kínálatot, hogy aztán beszámolhassak itt még egy fontos dologról, ha már művészetekről esik szó, azaz:

Daniel Arasse, a hét éve elhunyt francia művészettörténész új kötetéről. Nevét már jól ismerhetik a magyar olvasók is, például a pár éve megjelent Festménytörténeteknek köszönhetően. És most itt a várva várt folytatás, a Festménytalányok. Aki azt állítja, hogy festmények apró részleteiről beszélgetni, értekezni merő unalom, az most azonnal szaladjon ki a térre a Typotex standjához, és szerezze be a kötetet, mert olyan izgalmas élményben lesz része, mintha Agatha Christie-t olvasna, megtoldva egy kis erotikus izgalommal. Arasse nagy pernahajder, és biztosan nem orrolna meg a nagynevű művészettörténész jelentőségéhez mérten profán jelzőért: e könyvben mást sem tesz, mint küzd az „ikonográfia” dogmái ellen, azaz hogy ne hagyjuk, hogy a festmények nézegetése, befogadása közben támadó gondolatainkat az akadémikus-historikus műértelmezési szabályok, hagyományok, előírások vezessék az alapján, amit az iskolában tanítanak. Természetes, hogy eközben olykor provokatív vagy meghökkentő, amit ír, ámde eszmefuttatásai közben nemcsak hogy bevezet, de el is igazít bennünket a művészet- és művelődéstörténet sűrűjében. Gyanakvás, rákérdezés, kutakodás: az arasse-i munkamódszer szentháromsága. Ha egy mondattal akarnám összefoglalni a lényegét, akkor az a „mit keres a csizma az asztalon?” kérdés lenne. Ugyan milyen szándékkal hajtja fel a már kissé szenilis Vulcanus azt a lenge ágyéktakarót Vénusz testéről Tintoretto festményén? Mi a csodát keres a képen keresztülvánszorgó rút csiga Francesco del Cossa Angyali üdvözletén? Miről árulkodik az éjfekete szerecsen tekintete Vicces Péter (na igen, ő Pieter Bruegel, de e beszédesebb név története is kiderül) Háromkirályok imádása című képén? S legfőképpen: hová kószált el saját testén az Urbinói Vénusz bal keze egy erotikus Tiziano-festményen, miközben a háttérben is igencsak érdekes események zajlanak…

Arasse szinte feltüzeli az embert a múzeumlátogatásra, hogy – Winkelmann szellemében – személyesen is szemügyre vegye a meghökkentő részleteket, míg azonban tart a Könyvhét, mi magunk maradunk a Vörösmarty térnél, esténként pedig a jólesően borzongató festménytalányoknál…

Laik Eszter