Ugrás a tartalomra

 

Sári-legendárium - Beszélgetés Sári Lászlóval

„Többen mondják, hogy ez a nyugati civilizáció egy öngyilkos civilizáció, és valóban, be kell látnunk, hogy sorra éljük fel szellemi és fizikai létfeltételeinket, s ez nem túl sok jót ígér. Lehet, hogy mostanában nekünk itt, a nyugati világban sokkal fontosabb, hogy mit adhat hozzá a régi kelet a mi kultúránkhoz” – életút beszélgetés Sári Lászlóval, a neves tibetológussal, a Csoma-legendárium forgatókönyvírójával, Lin-csi apát közreadójával, a Magyar Rádió szerkesztőjével. 


Sári-legendárium


Beszélgetés Sári Lászlóval

 

Sári László Magyar-tibeti szakon végzett az ELTÉ-n. Fő kutatási területe, a buddhista filozófia és a tibeti irodalom, elsősorban a tibeti vers. Doktori disszertációját a tibeti verselmélet kérdéseiből írta. Publikációiban a nyugati és a keleti gondolkodás határait, a különböző logikai rendszerek jellemzőit vizsgálja. Verselméleti kérdésekkel foglalkozó munkái a nyugati versformák és a tibeti költészet formai sajátosságait mutatják fel, tartalmilag a kétféle világszemlélet és az ezeknek megfelelő életvezetési formák különbözőségeit írják le. Magyarul először az ő munkáiból ismerhette meg az olvasóközönség Cangjang Gjaco, a VI. Dalai Láma költészetét és a tibeti népköltészetet. 1975 óta tudományos ismeretterjesztő műsorokat szerkeszt a Magyar Rádióban. 1992-től a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségének vezető szerkesztője. Műsorai (A Kelet Kapujában, Keleti Társalgó) a Távol-Kelet irodalmát mutatják be a szélesebb közönségnek. Ugyancsak e célt szolgálja közreműködése a különböző televíziós csatornák ismeretterjesztő sorozataiban, műsoraiban. 2003-ban Csoma-legendárium címmel film-forgatókönyvet írt, a filmet Szemző Tibor rendezte. Könyvei: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában, A Himalája arca, Beszélgetések a Kelet kapujában,Az ifjú Lin-csi vándorlásai. Fordításai: Tudást Őrző Tiszta Tenger, tibeti versek, Lelked szélfútta madártoll, Cangjang-Gjaco, a VI. Dalai Láma szerelmes versei, Út a nyugalomhoz, Tendzin Gjaco, a XIV. Dalai Láma írásai korunkról, jövőnkről, esélyeinkről. Sári Lászlóval lapunk szerkesztője, Weiner Sennyey Tibor beszélgetett.

WST: Öt évvel ezelőtt volt egy előadássorozatod: a „Nyugat-keleti utazás”, amiben, úgy érzem, szinte a teljes eddigi munkáidat megpróbáltad felölelni, elmondani, megtanítani. Már a cím is elég beszédes számomra, bár most nem lesz lehetőségünk végigmenni azon, amit te fél éven keresztül tanítottál. Talán arra jó ez, hogy egy vonalzó legyen; mérték, aminek mentén tudunk haladni, és kiderüljön, hogy Sári László minek a kapcsán jutott el keletre, miért tartja fontosnak ezt a keleti irányultságot, mi és miért lett fontos egy magyar tibetológus számára, vagy egyáltalán, a magyar közönség számára. Így hát az első kérdésem ez: jól érzem ezt a Nyugatról Kelet felé való orientációnak a fontosságát és súlyát a munkásságodban?

SL: Igen, és visszafelé is éppen ilyen fontos, tehát a kelet-nyugati orientáció is. Talán még fontosabb, mert amit mi a nyugati világból tudunk keletre vinni, az nem feltétlenül áldás. Viszont még mindig érvényes – ha nem is olyan romantikusan, mint ahogyan ezt gondolták – hogy

keletről fölragyog valami fény, a szellem fénye,

és bevilágítja a mi nyugati labirintusainkat; szorongásaink majd megszűnnek, és ismét magunkra találunk. Ennyit azért nem ad, ennyit nem kaphatunk kelettől, nem mentheti meg ezt a nyugati civilizációt minden maga teremtette bajától. De legalább csillapíthatja a gondjainkat, bajainkat, és talán fékezheti azt a tempót, amivel igyekszünk valami nagyon sötét és gyanús cél felé. És ha ilyen, hát akkor legalább kelet segíthet abban, hogy ne nagyon siessünk egy elég közelinek, csúnyának és sötétnek látszó vég felé. Többen mondják, hogy ez a nyugati civilizáció egy öngyilkos civilizáció, és valóban, be kell látnunk, hogy sorra éljük fel szellemi és fizikai létfeltételeinket, s ez nem túl sok jót ígér. Lehet, hogy mostanában nekünk itt, a nyugati világban sokkal fontosabb, hogy mit adhat hozzá a régi kelet a mi kultúránkhoz.

WST: Bocsáss meg, megütötte a fülemet, hogy „a régi kelet”. Az új keletre, ahogy tudom, te gyakran jártál, és egy másik interjúban sajnálkoztál is, hogy csak négy hónap volt a maximum idő, amit ott töltöttél. De szerintem az már elég intenzív tudott lenni ahhoz, hogy a mostani keletről is képet alkothass. Nagy különbséget veszel észre, nagy változást látsz a mostani kelet történéseiben?

SL: Hát nem is kell ahhoz kelet felé még csak elindulni sem; bekapcsoljuk a televíziót vagy kinyitunk bármilyen újságot, és látjuk, hogy

a mai kelet már sokkal inkább nyugati módon él.

Talán még a mi nyugati világunknál is nyugatibb az a fajta életvezetési gyakorlat és ipari civilizációs infrastruktúra, ami ott létrejött. Természetesen ez a mi ajándékunk, amivel pillanatnyilag még tudnak mit kezdeni, de aztán oda jutnak, ahova mi is jutottunk: kicsit belegabalyodnak a világukba, s ennek fenntartása és tökéletesítése lesz a cél a biztonság érdekében. Ez tényleg oda visz, hogy elfordulnak a régi kultúrájuktól; ahogy ők mondják: aki kifelé fordulva serénykedik, az elfordul a szívétől. És akkor az el is feledkezik magáról. Tehát a lelki, az égi – ők így mondják – származásuk feledésbe vész, és csak ez, a földi rabság marad. És ez is egy életveszélyes üzemként, mert hát valóban életveszélyes az egész ipari civilizációs infrastruktúra, ami megáll rajtunk, mint a vastüdő.

WST: Egy pillanatra most felvázoltuk a kor tükrét, de szeretnék visszatérni inkább a te dolgaidhoz. Ezt az öt évvel ezelőtti előadássorozatot a Lelked szélfútta madártoll című könyvvel kezdted meg; gondolom, nem véletlen, hogy ezt tetted az első helyre. Másrészt, ahogy tudom, te a tibeti verseléssel, a tibeti költészettel foglalkoztál és foglalkozol elég intenzíven. Az Irodalmi Jelen elsősorban ugye irodalmi lap; bár nagyon szívesen eltársalognék különböző szociológiai és társadalmi jelenségekről, melyek elválaszthatatlanok az irodalomtól, de ez esetben inkább érdekelne az irodalmi tevékenységed. És különösen az, hogy miért fogott meg téged a tibeti költészet? Miért pont a tibeti költészet? Miért pont a tibeti verstan? Ázsia azért elég nagy…

SL: A vers meg az irodalom akkor is a legfontosabb dolog a világon, ha most ezekért valaki egy kicsit megmosolyog, és azt mondja, vagy azt gondolja rólam, hogy micsoda szép lélek vagyok. Nem erről van szó! Arról van szó, hogy akár történelmi, akár – ahogy az előbb mondtad – szociológiai vonatkozásokat keresünk, és egy nép életét és kultúrájának a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban keletkező elemeit keressük, azokat leginkább csak az irodalomban találjuk meg. Vagy leginkább, vagy csak, de lehet, hogy még a csak is igaz. Más művészetek is feltárják előttünk a hétköznapi élet kérdéseit. Sőt, a hétköznapi ember létkérdéseit, filozófiáját; az emberek egymáshoz való viszonyait, egy közösség életének legjellemzőbb vonásait. De konkrétabban, kézzelfoghatóbban, megragadhatóbban az irodalomnál semmi sem tárja fel. A mai kor lenyomatai, a mai ember életérzése, elgondolásai is egy adott közösségen belül az irodalomból ismerhetők meg leginkább; és még inkább így van ez, hogy ha egy háromszáz évvel ezelőtti ember életét akarjuk elképzelni. Szeretnénk tudni, hogy mit érzett, mit gondolt, milyenek voltak az emberi viszonyai, milyen volt a viszonya a világgal, önmagával. Ezt csakis az irodalom tudja elénk tárni. Különösen egy olyan kultúrában, mint a régi keleti, ahol a tudományok, mint például a szociológia vagy egyáltalán, a társadalomtudományok nem jelentek meg; együtt, egy egészben, egy teljességben működött vallás, irodalom, filozófia és művészetek – nem csak az irodalom, hanem a művészetek minden ága. De a legkonkrétabb lenyomatokat, a legkonkrétabb megfogalmazását mindig az irodalom adta egy kor emberének, és annak az embernek a legkülönbözőbb viszonyairól

az irodalom tájékoztatott legteljesebben.

Nos, ezen belül is, főleg, ha érzéseket keresünk, akkor a vers, a költészet a leghitelesebb. Az ázsiai költészet viszont olyan, amely egyben filozófiát is hordoz. És ha a filozófiából még tovább megyünk a hétköznapi élet egyszerűbb megnyilvánulásai felé – beszéltünk erről a teljességről: a filozófia, a vallás, a művészetek és a tudományok amennyiben vannak, vagy a tudományos gondolkodás amennyiben feltűnik – ez mind egy teljes egységet alkot, és egymással együttélésben jelenik meg. Akkor a versben nem csak az egyes ember életérzései, viszonyai jelennek meg, hanem a gondolatai és a hétköznapi életében történő dolgokra való reagálása is. Tehát egyszerre szociográfia is tud lenni a régi ázsiai vers, egyszerre filozófia, egyszerre vallás, és természetesen a szív, az érzésvilág legtisztább, legtökéletesebb megmutatkozása. Ezért fontos a vers. Nem azért, mert jaj, de szeretjük, és elolvadunk a szép szavaktól és a költészet mindenféle felemelő effektusaitól; hanem azért, mert konkrét tudás, konkrét ismeretek olvashatók ki belőle. Ha ez ráadásul röviden sikerül, ha nem hosszú traktátusokból kell a sorok mögé tekintve megsejteni ilyesmit, hanem négy sorban tájékoztat briliáns tehetséggel egy költő mindenféle dolgokról, amelyeket épp az imént soroltunk – hát akkor azt a költészetet nagyon meg kell becsülni. A hatodik dalai láma kicsivel több háromszáz évvel ezelőtti költészete pontosan ilyen.

WST: Szerelmi költészet nem túl gyakori, vagy nem tudom, a dalai láma…

SL: Nem.

WST: …ne sértődj meg ezért… (mindketten nevetünk)

SL: Nem dehogy is. Abból nagy botrány is lehetett volna, ha nem ilyen jó költő, nem ilyen jó uralkodó. És nem ilyen jó diplomata a népével, akik közé álruhában, éjjel, a bordélyok világába jár.

WST: Kicsit „Mátyás királyos”.

SL: Igen, valóban. Nappal pedig az ivókban és a piacokon vegyült volna el. És nem találta volna meg a hangot a közönségével, akik egyben alattvalói is voltak. Hát akkor egy óriási botrány lett volna abból, hogy egy dalai láma nem csak egy dalai láma; a világi és az egyházi hatalom egyszemélyes birtokosa piál és csajozik; akkor a legegyszerűbb szerzetes vagy láma is bizony nagyon megfizetett volna az efféle kilengésekért. De olyan hangon szólalt meg, és annyira az ő érzéseiket, gondolataikat tükrözte mindenféle evilági kalandja ennek az istenségnek – mert ugye a dalai láma egy megtestesült istenség, itt a földi világban, égi származék, ahogy ő maga is vallotta magáról. Szóval, ha nem az ő hangjukon szólal meg, és nem kedvelik meg egymást a költő és közönsége, akkor tényleg óriási balhé lett volna belőle. De ő olyan hangon szólalt meg, olyan egyszerű nyelven, hogy ezek a versek folklorizálódtak is, még a saját életében énekelt formában ő maga hallotta a piacokon, hogy dalolják a költeményeit. Nagyon is a nép nyelvén tudott szólni, és mindig óriási együttérzéssel a földi létben szenvedők iránt, ugye, ahogy a buddhizmus tekinti az embert. És az ő fájdalmukat, kínjukat, örömeiket szólaltatta meg, az ő nyelvükön. Nem csoda ha még életében megjelentek a versek fadúcos kiadásban, többször is. De mondom, kívülről is fújta a nép, éjjel-nappal dalolták a kocsmákban, a piacokon és a bordélyokban. Jó uralkodó volt, egyben egy életveszélyes nemzetközi helyzetben, ahogy ma mondanánk, mert a mongolok nagyon fenték akkoriban a fogukat Tibetre. És ezért sem volt ésszerű magánéleti okokból valami botrányt csinálni, belpolitikai botrányt, bizonytalanságot, mert akkor az a mongolokat – a külső támadókat – előnyös helyzetbe hozta volna. Tehát józan volt a vezetés is, az egyházi és a világi vezetés is, és józan volt a nép is. Nem utolsó sorban azért, mert nagyon kedvelték a dalai lámájukat, az uralkodójukat.

WST: Tovább lépnék, mert erről még nagyon sokat lehetne beszélni.

SL: Igen, az a baj, hogy nagyon sokat.

WST: De itt volt egy részlet, ami szerintem nagyon kedves, és tényleg nagyon kifejező: „Mi az, ami túlmutat Buddhán és tanításán?” – kérdezte egyszer Lin-Csi apát kolostorában az egyik tanítvány.  „Egy szezámmagos pogácsa” – vágta rá a mester. Azt hiszem, hogy ezt a már-már abszurdnak tűnő, de abszolút mindent vivő logikát, amit én nagyon szeretek, amit tapasztalok…

SL: Ezt szeretjük. (nevetés)

WST: …sok nehézségen átvitt már, és szerintem nem csak engem, hanem sokakat. Valami ilyesmit látok ezekben a kis közreadott művekben. Az egyik költő barátom, Jász Attila mesélte, hogy Tatabányán volt egy kiváló könyvtáros beszélgetés; és ott szóba került Lin-Csi apátnak nemcsak a beszélgetései és tanításai, hanem magának Su-la-ce-nek is a személye. Vajon megállja-e az a feltételezés a helyét, hogy Su-la-ce olyan viszonyba van Lin-csivel, mint mondjuk Szókratésszel Platón? Szókratész nem nagyon írt le semmit, viszont Platón az ő egész filozófiáját képes volt interpretálni, megfoghatóvá tenni.

SL: Ez egy hibátlan párhuzam. A nagy mesterek annak tudatában, hogy úgyis lejegyzik a bölcs mondásaikat, legfeljebb csupán szentencia formában, vagy tán részletesebben is kifejtve, mert hogy azok olyan értékesek; hát minek fáradozzanak – gondolják. Meg nem is olyan méltó talán a munka rabságában körmölni, és ezzel azt a szándékot is elárulni, hogy én nektek valami nagyon lényeges dolgot akarok mondani. De nem is ez a lényeg, nem akarom bántani persze a mestereket.  Azzal, ha maga a mester írná le a tanítását, elárulná a szándékát, elárulná önmaga minősítését, ami persze valószínű, hogy alacsony minősítés. A mester önértékelése válna nyilvánvalóvá, nevezetesen az, hogy a mester azt hiszi, hogy lejegyzésre és terjesztésre méltók az elgondolások, amiket ő a világról tanít, és hogy ezekre rá is szorul a világ. Nos, ez nem előnyös színben tünteti föl a mestert. Minden mesternek akad előbb-utóbb egy ilyen lelkes tanítványa. Ha nem, akkor megszervezi, keres magának egyet, csak azért, hogy megmaradhasson abban a szerepben, ami valószínűleg kicsit hamis, hogy: „dehogy akarok én bármit is közölni a világgal”, és „dehogy gondolok én bármit is örökérvényűnek abból, amit gondolok”, „dehogy képzelem azt, hogy ti rászorultok az én tanításaimra”. Szóval „én csak laza krapek vagyok, egy olyan csávó, aki hát itt elejt ezt-azt; fiúk, ha éppen egy-egy gondolatom tetszik, akkor kezdjetek vele valamit”. Nos, efféle hamis szerepekben szoktak tetszelegni a mesterek. És meg is értem őket, lehet, hogy ez nem mindig hamis szerep. Az is lehet, hogy halálkomolyan így gondolják. De azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy cseppnyi hiúság ne legyen a mesterekben, és ne fájlalnák, ha netán már közeledvén a vég, az elmúlás, nem látnának valaki lelkes tanítványt, aki serényen jegyzetel.

WST: Szerintem ez egy fontos dolog volt. Egyáltalán, a szerző fogalma, vagy a költők is szívesen szoktak… (nevetés)

SL: Ezért vannak szerepversek is…

WST: Sokszor azok a legjobbak.

SL: Bizony. És ezt Jász Attila milyen jól tudja, ott nincs valami hamis póz eltakarásáról szó, hanem hogy ő nagyon jól érzi magát a legkülönbözőbb szerepekben, egészen nagyszerűen.

WST: Visszatérve Lin-Csi apáthoz, ő egy ezerkétszáz évvel ezelőtt élt figura. És ugye volt, aki lejegyezze a tanítását, de közben most te adod közre magyarul, ezerkétszáz évvel később. Nyilván ez valamennyire aktualizálja ezeket a szövegeket, beleteszi egyrészt a magyar kontextusba, másrészt olyan irodalmi vagy történelmi helyzetbe, amikor a nyugati ember bizony szívesebben tekint hátra és keletre. Remélve, ahogy már mondtad korábban, hogy majd megvilágosodnak helyettem. Vagy ezt meg lehet rendelni, mint a pizzát. Szóval egy ilyen rendszerben, egy ilyen történelmi helyzetben vannak ezek a könyvek. Mennyire érzed azt, hogy ez egy abszolút feladat, vagy ez csak a Sári László tibetológus, rádióműsor-szerkesztő, a Kelet Kiadó vezetője és egyéb más dolgok mellett, vagy amiről még majd tényleg beszélhetnénk az Élet vendégéről is a Csoma-filmről; ezek mellett ez csak egy. Vagy mennyire érzed úgy, hogy ez szinte már te magad vagy?

SL: Tökéletesen képes vagyok azonosulni Su-la-ce-vel és Lin-Csivel is, bevallom. Én talán azt gondolom, hogy akkor vagyok őszinte, ha bevallom, talán ezek azok a legfontosabb gondolatok, amiket keletről el lehet és érdemes hozni.

WST: Mi volt az a pont, amikor megérintett? Mikor kezdtél ezzel foglalkozni?

SL: Ez megint egy nyugat-keleti és egyben kelet-nyugati utazás, mint amik a Lin-Csi történetek. Valójában a keleti példázatok a nyugati világról és annak gondjairól, bajairól szólnak; szorongásainkról, téves elgondolásainkról, megromlott vagy eleve rossz emberi viszonyainkról, vagy viszonyunkról általában a világgal és magunkkal. Ezek a legfontosabb kérdések egy ember meg egy közösség életében is.

WST: Úgy tudom, hogy végül németül is kiadták az egyik…

SL: Igen, meg csehül is.

WST: Az a fordításverzió is a tied volt?

SL: Igen, szóról szóra magyarból készült a fordítás. És hónapokig a toplistán volt Prágában, ami nagyon jó érzés, mert azt jelenti, vagy igazolja, hogy ez a szándék helyes. Az emberek szívesen olvassák, mert bizony várnak valami efféle csillapítószerre.

WST: Az egyik legjellemzőbb szó, hogy van benne egyfajta derű. Lehet, hogy erre a derűre vágynak, és ezt a derűt sejtik meg, vagy valami egészen másról van szó?

SL: Biztosan a derű is, mert ha megszabadítanak a szorongásomtól, és a tetejébe még valami derűs megkönnyebbülést kapok egy-egy történettől, akár mint receptet alkalmazhatom. Akkor biztosan boldogabb vagyok, mint ha csak nagyon komolyan elmondanák, hogy ne fájjon a világ, meg hogy azért nincs még világvége. Látod, ezen még nem gondolkoztam, de most talán értem, hogy mitől van ez. Ez egyrészt egy vallás, méghozzá a csan, vagy japán, szóval a zen-buddhizmus filozófiai forrásaiból, a bölcselet világról alkotott képeiből, gondolataiból táplálkozik, és von le következtetéseket. Na most, minden vallás, vallási vigasztalás kissé komor, és hogy a vigasztalás részese lehessek, vagy az ígéretet, amit a vigasztalás megfogalmaz, megkaphassam, ahhoz elég nagy árat kell fizetnem a legtöbb vallásgyakorlat következményeképpen. Tényleg a vallásgyakorlat visz oda, hogy aztán az ígéretet a saját ígéretemnek tekinthessem, vagy a vigasztalás valóban vigasztaljon. A legtöbb vallás valami komor ígérettel és vigasztalással szolgál, és nagyon meg kell fizetnem az ígéret megvalósulásáért, vagy a vigasztalás könnyebbítő, és a terheket rólam valamennyire levevő hatásáért. A zen pedig az a fajta vallás, mely, mint egy túlérett társadalom vagy egy emberi közösség világlátása és vallása, vallásgyakorlása is egyben,

[a zen] vállalja a lírát és a humort.

De ha nem komor ígéretekben és nem nagy áldozatokat kell hoznom, hanem könnyed és derűs úton szabadulhatok meg a terheimtől vagy a gondjaimtól, akkor persze hogy hálásabb vagyok, mint hogyha a komor, sötét ígéreteket, szörnyű szabályok betartását, teljesítését és valami nagyon komoly és fantáziátlan életvezetést várnak el tőlem, hogy aztán ahhoz a vigasztaláshoz hozzájussanak. Ez inkább könnyed, derűs, kicsit lírai, és a humort őszintén vállaló.

WST: Ezek a zen filozófiájához kicsit visszatérnek. A gyakorlás ellenben nagyon kemény.

SL: Az elején.

WST: Amikor egy nyugati ember a lehető legegyszerűbb formában ül, vagy csak simán zazent gyakorol,  azért az kemény fizikai jelenlétet is igényel eleinte.

SL: Igen, ha szerzetesi, kolostori vallásként tekintünk a zenre.

WST: Tekinthetünk másként is a zenre?

SL: Hogyne, civilként is. Nem kell nekünk mindent átvenni, amit a zen javasol. A szerzeteseknek egészen más szabályok kötelezőek, mint a világiaknak. És a világiak is megválaszthatják, hogy mivel rokonszenveznek, és mivel nem. És ha úgy döntök, hogy csak a derűt, a lírát és a világlátást veszem át, de közben élem az én civil életemet, úgy, ahogy korábban éltem, akkor máris megkönnyebbülök. Könnyebb lesz az élet, és könnyebb lesz a halál is – ahogy ők mondják. Ugyanis a tét nélküliségről győz meg a zen világlátás vagy bölcselet engem, vagy azt hiszem, legtöbbünket; hogy azoknak a dolgoknak, amelyek olyan súlyosan vagy hátrányosan szólnak bele az életünkbe, nincs is olyan komoly súlyuk, nincs is olyan komoly tétjük. És ha erről meggyőznek, akkor nem kell nekem bevonulni szerzetesnek, és nem kell szigorú szabályok betartásával élnem; ennek a tudata is bőven elég ahhoz, hogy kicsit könnyedébben éljem az életemet tovább.

WST: Csak annyit engedj meg, hadd tegyem hozzá a beszélgetés kedvéért, hogy például számomra a zen gyakorlásban az elengedés volt az egyik legfontosabb, érdekesebb dolog minden egyes kilégzéssel, és ez a tét nélküliség és elengedés valószínűleg ennek a filozófiának a kis csomópontjai, a sok-sok szál, amely mind elfut egy bizonyos irányba.

SL: Igen, pontosan így van. De állítom, hogy sokunknak, akik találkozunk a zennel, vagy tán csak nem tudjuk, hogy találkoztunk a zennel, magunk ismerjük fel a zen filozófia következtetéseit: akár mindenféle zen segítség nélkül jutunk zen felismerésekhez. Bővel elég, ha civilek, világiak maradunk, és nem firtatjuk a vallásgyakorlás különböző technikáit. Nem feltétlenül kell jógáznunk, nem feltétlenül kell meditálnunk.

Élnünk kell józanul.

Lehet, hogy a hétköznapi élet egy-egy eseményén vagy jelenségén eltűnődve egyesek messzebb jutnak, mint mások nagy erőfeszítéssel végzett meditálások és légzőgyakorlatok eredményeképpen. Nem tudjuk pontosan, hogy kinek mi kell, és az nagyon nagy veszély, hogy sokan egyből a mély vízbe ugrunk; a meditáció meg a jóga bizony lehet tévút is. Lehet, hogy sokkal jobban meditálunk, és a jógára egyáltalán nincs szükségünk akkor, amikor ülünk a fűben; nem is tudjuk, hogy meditálunk, és sokkal messzebbre jutunk, mint amikor szervezetten, előkészítetten, bemosakodva a leírt vagy megtanult szabályok szerint végezzük a gyakorlatokat. Nem mindenféleképpen kell a zen egyébként valóban nehéz gyakorlatait elsajátítani, és különösen nem kell zen szerzetessé válnunk, ahol az első félév „halál”. De utána, ha már a szerzetes megfelelt, már valóban egy egészen könnyű, laza életet élhet. Tulajdonképpen a buddhizmus minden ágának a lényegéhez jut hozzá az ember, ha ezeken a gyakorlatokon túl van, vagy gyakorlatok nélkül a saját felismeréseiből, következtetéseiből jut ide, és akkor számára az élet és a halál többé nem drámai esemény, hanem filozófiai kategória; akkor már megkapta a zentől vagy a buddhizmustól azt, amit kaphat. Ez a legjobb vigasztalás vagy ígéret, amikor az ember erre a következtetésre jut.

WST: Tovább lépve Kőrösi Csoma Sándorra, ha jól tudom, ennek a filmnek te írtad a szövegét, igaz?

SL: Igen, én írtam a filmet.

WST: Ez kiváltott némi vitát, és olvastam olyan recenziót is, ahol azt firtatták, hogy ez egy mesefilmbe ágyazódott Körösi Csoma Sándor életrajz-e? A saját közvetlen környezetemben viszont egy abszolút elismert Kőrösi Csoma-film lett. Nemcsak azért, mert ismerek olyan embereket, akik részt vettek benne, hanem mert olyan arcát mutatta meg ennek az egész Kőrösi Csoma-történetnek, ami nagyon-nagyon szerethető. Neked erről mi a véleményed: egy ilyen szerethető, egy legendás Kőrösi Csomát szerettél volna, szerettetek volna Szemző Tiborral felszínre hozni, vagy pedig jogos az, amikor Kőrösi Csoma Sándor „konkrét életét” kérik számon a filmen?

SL: Mind a kettő igaz, tehát Csoma egészen biztos, hogy eljutott ahhoz a felismeréshez, amit eddig emlegettünk, és egész biztos az is, hogy ahhoz a következtetéshez is eljutott, hogy az élet és a halál eseményei, főleg a buddhisták halála a tibeti buddhizmusban egy eseménysor, nem pedig egyetlen mozzanat. Ezek nem drámai események, történések, hanem egy filozófiai kategória. Ez tette Csomát is derűssé és könnyeddé. Miután elkészült a szótár, nem ment tovább eredeti úticélja felé, hanem lubickolt a buddhizmusnak ebben a könnyű életérzésében. Ült a szigorú aszkéta, a protestáns lelkész – mert hát hivatalból ő az volt valójában – és minden szorongását fölszabadította ez a felismerés; a feladatok, a munka iszonyú terhétől megszabadulva felismerte az emberi létezés végtelenségét. És nem nehéz nekünk, nem buddhistáknak is belátni, hogy a világ nem egy véges folyamat, amely kezdődik és egyszer befejeződik, hanem végtelen változások végtelen sora, folyama. És miért lenne az emberi létezés kivétel ebből a folyamatból, a változások sorából? Az ember a jelen élete, az ebben a testben töltött élete után is majd lesz valahol, egy másik létformában. A létformák csereberélésével ugyan, de az emberi létezés is végtelen. Ez egy nagyon vigasztaló tudat: megnyugtatja az embert, és nem szorong a haláltól.

WST: Igen, csak ezekben a lépcsőkben az ego, amihez a mai ember leginkább ragaszkodik, úgyis elveszik.

SL: Nem biztos. Ezt nem tudjuk. Lehet, hogy épp az marad meg, csak más-más ruhában, öltözetben; nem tudjuk. Akár ezt is lehet hinni, és nem is képtelenség. Na most, ez Csoma szellemi fejlődésének a regénye. Aszkétából, kemény, következetes, iszonyú nagy munkabírású, szívós, de kicsit szúrós, barátságtalan, mogorva tudós emberből egy derűs, megkönnyebbült kalkuttai polgár lett, aki ott, a bengáli ázsiai intézet könyvtárában falta a buddhista irodalmat, és nagyokat nevetgélt, beszélgetett a látogatóival. Így írják le őt, a korábbi énjét pedig tényleg egy kicsit negatívan komornak, barátságtalannak ítélték meg az emberek. Ezt tudjuk, hogy megtörtént. És azt is tudjuk, hogy eztán már nem nagyon vállalta korábbi feladatát a tét nélküliség miatt. Azt mondta: igen, ígértem valamit, nagyon nehéz bevallani, vagy teljesíthetetlen, vagy legalábbis kétséges a teljesítése, mert egyre kevésbé ígér konkrét eredményt föllelni a magyarok őshazáját vagy a magyarok maradékait az őshazában. Hát inkább még egy kicsit készülök – magát is áltatta – és aztán ha később indulok el, akkor talán nagyobb eséllyel találom meg. De amíg itt vagyok, amíg nem indulok el újabb próbatételekre, a régi cél felé, addig is élvezem a buddhizmus derűjét. Ide jutott ő szellemileg, a buddhizmus megismerése által – nem szorult ő segítségre, de hogy ehhez a felismeréshez hozzájusson, jól jött neki a buddhizmus.

WST: A filmednek egy szakaszában van egy jelenet, ahol az oda vezető út során táncol, három napig táncol Kőrösi Csoma Sándor. Mindenki kidől körülötte, de ő nyomja. Ott a magyar virtust szeretted volna megmutatni, vagy inkább ezt a mesebeliségét az útjának?

SL: Ilyennek szeretné látni a népe. A székely nép képzeletében fogalmazódott meg ez a mese, hogy ő ilyen ember volt. Nemcsak a tudományban meg a fizikai és szellemi élet áldozatainak bemutatása során vagy folyamatában volt ilyen kiemelkedő, hanem konokságában, kitartásában: mindenben. És amikor épp táncolni kell, abban is ő volt a legjobb. Egyébként pedig ismerjük, hogy a fene se akar néha mulatni egy-egy társaságban, de berángatnak minket, és gyakran nem akarjuk megbántani a vendéglátóinkat, ezért veszünk részt egy-egy mulatságban; akkor persze hogy kiteszünk magunkért. Ha már csináljuk, csináljuk rendesen. Csoma innen is, onnan is, tényleg minden tekintetben egy kiválóság volt.

Ilyennek akarta látni a nép,

és én elhiszem, hogy az a fizikai teljesítmény, hogy letáncolta a placcról az összes törököt, s abban a sok napos lakodalomban ő lett a legjobb táncos, ő bírta legtovább, ez nem csak a népi képzelet szerint történt meg, hanem a valóságban is megtörténhetett volna. Iszonyú szívós volt, irgalmatlan fizikai teljesítményekre volt képes. Ha táncolni kellett vagy kellett volna, szerintem azt így csinálja.

WST: Még egy dolgot a filmmel kapcsolatban, és ez már a megvalósulásra vonatkozik: hogy jelentős része bábjátékszerű. Ez nekem nagyon-nagyon tetszett, ritkán alkalmaznak ilyesmit, hogy egy ilyen finom történetbe, sajátos játékfilmbe belevigyenek animációt.  Nagy kérdés ezzel kapcsolatban, hogy mi a műfaja ennek a filmnek? Számodra szerzőként mi a véleményed Szemző Tibor megvalósításáról, a bábjátékról? Ezt így terveztétek?

SL: Így terveztük, és minden képzeletemet felülmúlta. Mindenki, minden résztvevő teljesítménye; amit Roskó Gábor csinált, és persze az animáció munkatársai, Szemző zenéje és rendezése, és Szaladják Pisti operatőri munkája, minden képzeletet felülmúltak.

WST: Szerinted miért lett az, hogy én, mint néző kicsit olyan egyedülállónak érzem ezt a filmet, a magyar filmiparban? Nem jellemző, hogy így állnának egy magyar történelmi figurához.

SL: Igen, de olyan valószínűtlen vagy valószerűtlen az a fajta figura: jelmezes, konok, aszkéta hős, aki összeszorított fogakkal megy, és leküzd minden nehézséget; ez nem hiteles, és nem is ilyen volt. Szerettük volna megmutatni az embert:

ilyennek képzeljük ezt az embert.

Azzal én sohasem voltam kibékülve, hogy ő egy mártír, a tudomány mártírja meg a nemzet mártírja, önmaga mártírja, mert nem tudta valóra váltani az ígéretét. Szó sincs róla: ez egy valóban megoldhatatlan feladat, de azt akkor még nem tudhatta, mekkora feladatot vállalt, aztán időben rájött, hogy a létezés nagy kérdéseit tekintve – és nem csak az emberi létezést, hanem a mindenség létezésének kérdéseit tekintve – kicsiny súlyú dolog egy részletkérdésben elmerülni és ott találni választ is. Lehet, hogy nem érdemes, mert akkor az ember belevakul abba, és nem látja az ontológia egészének sokkal  izgalmasabb kérdéseit. És boldog volt, hogy a buddhista filozófia fölveti az ontológia kérdéseit; a nyugati filozófia sokkal ritkábban teszi ezt, a régi keleti filozófia pedig válaszokat is talál. A nyugati már kérdezni sem mer jóformán. Csoma óta még kevésbé mer kérdezni, nemhogy válaszokkal is szolgálna. Ő pedig boldog volt, hogy itt válaszokkal, ráadásul hihető és vigasztaló válaszokkal is találkozik.

WST: Lesz- e folytatása a Lin-Csi apátnak? Van-e még anyag, amit közre lehet adni?

SL: Kéznél éppen nincsen, de a filológia annyi meglepetést kínál, hogy végül is ki tudja, melyik kolostorban vagy könyvtárban botlik az ember Lin-Csiről szóló szövegekbe. Elképzelhető.

WST: A Könyvhétre jelentettek meg új anyagot?

SL: Igen, holnap megyünk a nyomdába megnézni. A jelen idejű munkáim inkább szerkesztői jellegűek, legfeljebb egy-két előszóra, utószóra futja az időmből. Most a Kelet Kiadónál nagy fába vágtuk a fejszénket: Kipling szövegeit több mint száz évvel a Nobel-díj után még mindig nem ismerjük, vagy magyarul nem ismerhető Kipling, pedig hát egy egészen nagyszerű, különös író volt. Újabb és újabb Kipling-kötetek jönnek, most a könyvhétre is egy vaskos novellás kötet. A Tibeti közmondások kiegészül az Indiai közmondások kötettel. Nagyon izgalmas dolog az, hogy ilyen egyszerű szentencia jellegű megnyilvánulásokból, megszólalásokból lássuk, hogy milyen srófra jár egy nép esze. És mit gondolnak a világnak azon a felén arról, amit mi is igyekszünk megragadni, az élet mindenféle jelenségét, eseményeit; ugyanarra a következtetésre jutnak-e, mint itt? Ha igen, akkor hogyan fogalmazzák meg, ugyanúgy-e, vagy hasonlóan, vagy teljesen másképp? A közmondások megint nagyon sok mindenbe engednek bepillantást, éppúgy, mint a költészet. És van egy kötet Afganisztánról, ami most már évtizedek óta megint az életünk vagy a nemzetközi politikai élet egyik főszereplője. El kell helyezni, mi az afgán történelem, mi az afgán kultúra, ha van, és hogyan jelenik ez meg akár a politika eseményeiben. Valójában primer vagy nem primer, de kézenfekvő kérdésekre keressük a választ a Kelet Kiadó könyveivel, és ha valamiben a kelet tényleg hozzájárulhat a mi filozófiai felismeréseinkhez, hát akkor az éppen ez, hogy az ő viszonyukat a világhoz meg tudjuk ismerni a költeményekből. De tulajdonképpen lehet, hogy egy mondatban Kipling is egész életében a keletet írta, és akkor volt a legjobb, amikor India ihlette a munkáinak a tárgyát. 

WST: Köszönjük szépen!

 

(Sári Lászlóval beszélgetett: Weiner Sennyey Tibor. A portrékat Szőcs Tekla készítette. Technikai munkatársak: Demencze Ilona és Stenszky Cecília voltak.)

 

Részlet a Csoma-legendáriumból:

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.