Rögtön vadul ábrándozni kezdtünk, hogy hogyan fogunk majd ide csapatostul följönni, este nyársalni, utána pedig a pesti panorámára elaludni, mert ez a hely igazán ilyesmikre termett.

A KÉK
Túranapló kezdő kalandoroknak

01. Rozália téglagyár

2008. június 16. Jó, hogy a füzetbe íratták velem a dátumot, különben nem emlékeznék rá. Az egyetlen időpont, ami aznapról megmaradt, a déli tizenkét óra – ekkor értünk ki a téglagyárhoz. Nem tudom, mikor keltünk, és azt sem, mikor indultunk, mennyi idő alatt értünk ki Pestről. Igazából semmit nem tudok órákhoz meg napokhoz kötni. A dátumokat szépen felírtam a pecsétekhez, és volt egy naplóm is, megnézem...
Fél tizenegykor indultunk. Ami sokkal érdekesebb ennél, arra már magamtól is jól emlékszem: az első olyan alkalomra, amikor komolyan elgondolkoztam azon, abba kéne hagyni ezt az egészet. Ez az indulástól számítva úgy öt perc után történt. Nem viccelek, az első sarkon fordultunk be, és borzasztóan kétségbe voltam esve, mert nagyon fájt a vállam. Előzőleg riogattak többen is, hogy sokat pakoltam, de persze a büszkeségem egy grammot se engedett kitenni a táskámból („kizárt hogy ezt a pár kacatot ne bírjam elvonszolni 30km-re” – („Kizárt, hogy ezt a pár kacatot ne bírjam elvonszolni harminc kilométerre” – akkor ugyanis még azt hittem, hogy ezt a távot gond nélkül teljesíteni tudjuk egy nap alatt.) Rosszul érintett, hogy  Budapestről sem értünk ki, de már haldoklom. Réka szerintem a mai napig nem is tudja ezt (nem mertem neki elmondani.) Ő szépen összepakolt és minden gond nélkül, jó kedéllyel és tempóban ment előttem. Így értünk ki a Csúcs-hegyre.

02. Virágos-nyereg büfé

Az első nap igen kevés kép készült, leírva pedig csak annyit találtam, amire egyébként is emlékszem, úgyhogy jól megnehezítettem a dolgom. Egy biztos: a mai nap legmasszívabb élménye a fájdalom volt, ami viszont az én hozzá nem értésemből adódott. Ha van kedved figyelemmel kísérni kezdeti bénázásaimat, akkor jórészt el is kerülheted ezeket. Ráadásul nehezen tájékozódtunk a térkép által ugyan jelzett, de névtelen kis üdülőövezetekben. Végigjártuk azt az egy-két utcát, amiből a hely állt, közben mindenhol meg akartak enni az udvarokba csukott kutyák, végül az útra visszatérve már csak az ebédhez kerestünk alkalmas helyet. Ekkor találtuk meg egy ház oldalában a pecsétet, ahol előbb nem is kerestük, mert működő büfére számítottunk. Ezek után az első ebéd felért egy megváltással, mert letehettem végre a táskám. Nem tudom szavakkal kifejezni a megkönnyebbülést, sem az utána következő világvégét, amikor újra föl kellett venni és továbbindulni. Amikor a Vihar-hegyre másztunk föl, húsz méterenként kellett megállnom, mert egyszerűen nem kaptam levegőt. Csak mostanában mertem megnézni, mi volt ez a borzalmasan magas hegy, ahol én annyira meghaltam. Nem akartam elhinni: 146 m emelkedő másfél kilométeren. Erre ma már negyed óra alatt futok föl cuccostul, bandástul.
Az első nap viszont még hegy volt, és nem is kicsi. Közvetlenül utána kezdett látszatja lenni a kínlódásnak: itt-ott kiláttunk már a fák között Budapestre. Aztán bokrok, sziklák, újabb kilátások váltogatták egymást, és egyszer csak a Hármashatár-hegyen találtuk magunkat.

03. Hármashatár-hegy

Ez az élmény viszont még a hátfájást is fölülmúlta. Egyszerűen látni kell. Ha szereted Pestet ez lesz az egyik kedvenc helyed, mert innen aztán tudod nézegetni. Rögtön vadul ábrándozni kezdtünk, hogy hogyan fogunk majd ide csapatostul följönni, este nyársalni, utána pedig a pesti panorámára elaludni, mert ez a hely igazán ilyesmikre termett. (Ma is majd' mindennap eszembe jut, mert a konyhaablak a hegyre néz a kollégiumból.) Ezután már nem is fájt annyira a hátam. Most már a lábam fájt nagyon.

Kapcsolódó:

Kéktúra