Kéktúra - Gerecse üdülő, Bányahegyi eh.
Egyszer aztán, ahogy beszívtam a levegőt, már tudtam, rosszul leszek, mire kifújom. Ahogy jön ki, érzed, a pulzusod a kétszeresére gyorsul, és olyan veszettül ver a szíved, mintha megijedtél volna, vagy nagyon erőlködnél, pedig nem is csinálsz semmit. Nem ijedtem meg jobban, mint máskor, mert volt már ilyenem.
KÉK - 7.
Előzők: Kéktúra
13. Gerecse üdülő
Ezen a néven fut a Serédi-kastély, volt hercegprímási üdülő. Fél óra alatt lehet Pusztamarótról ideérni. Elég izgalmas, helyenként sziklás „kavicsos” terep, rengeteg medvehagymával, és ötven éve fákra vésett „névjegyekkel”. Ezen a környéken különösen népszerű volt ez a vésés dolog, sok fán láttunk, és mind több évtizedes volt. Milyen furcsa, hogy akik csinálták, azok már vagy nagyon öregek, vagy nem is élnek, a fák meg mennyire jól megvannak még mindig. (Pedig az ő életük aztán adott, nem tudnak mit csinálni.) Úgy emlékszem nagyjából ezen gondolkoztam közben, meg azon, hogy a tehén és az üveges sör mellett a fa még egy olyan dolog a földön, aminek minden részét lehet használni valamire, viszont ők életükben is csak hasznos és jó dolgokat tudnak csinálni. Minden jó rajtuk, még amit kilélegeznek az is, meg a váladékaik is, és mindenük. Mégsem törnek világuralomra. Elképesztő, hogy van egy ilyen élőlény. Lehet, hogy elsőre ez bután hangzik, de ha végigjátszod magadban, hogy mi mire jó, mennyi hasznot tesz a világnak vagy akárcsak neked, emellett mennyit árt és pusztít, a fa jön ki pozitív hősként. Az irántuk érzett különös tiszteletemet meg csak bekeretezte és aláhúzta kétszer, ami ezután történt: a két év alatt elszenvedett legmasszívabb „élet közeli élményem”.
14 Bányahegyi-eh.
A kastély előtt pecsételtünk, elment mellettünk közben egy iskolás kirándulás, én meg leültem és csendben levegőztem. Az ilyen mindig levegőzéssel kezdődik.
Kifejezetten jól éreztem magam egyébként, nem kellett már küszködni fölfele, csak a lábam fájt, de az innentől hazáig már alap és adott dolog volt.
Egyszer aztán, ahogy beszívtam a levegőt, már tudtam, rosszul leszek, mire kifújom. Ahogy jön ki, érzed, a pulzusod a kétszeresére gyorsul, és olyan veszettül ver a szíved, mintha megijedtél volna, vagy nagyon erőlködnél, pedig nem is csinálsz semmit. Nem ijedtem meg jobban, mint máskor, mert volt már ilyenem. Azt hiszem Rékának azért szóltam, de nem volt kedvem sokáig ücsörögni miatta, mert úgyis elmúlik attól függetlenül, hogy mit csinálok. Elindultunk a Gerecse oldalában (addigra nagy örömmel kitérképeztük, hogy nem kell rá fölmászni, csak körbemenni az oldalán) és egy darabig aránylag nyugodtan vártam, hogy visszalassuljon az a veszett lüktetés.
Negyed óra múlva aztán eléggé megijedtem. Ekkor értünk a Sandl-hárshoz.
Ott áll az út mellett (2008 nyarán legalábbis) látszik, hogy öreg darab, de azt már a gyökerei között fekve olvastuk ki, hogy 200 éves.
Kicsit alatta maradtunk, hátha jobban leszek. Annyira meg voltam ijedve, hogy még anyát is megpróbáltam fölhívni, és nem győzök hálát adni a mai napig, hogy külföldi szolgáltatóra állt a telefonom, és nem sikerült beszélnem vele. Kár lett volna az erdő közepén fekve halálra rémiszteni őt is.
Néztem a fát, és nem akartam gondolkozni róla, de akkor is az jutott eszembe, hogy itt áll kétszáz éve, hány vihara meg nagyon melege lehetett ezalatt, mennyi ember járt itt, aki bánthatta volna és senki nem segít neki semmiben. Talán olyan hetven-nyolcvanat még én is össze tudok hozni valahogy, pedig ennél azért jobb dolgom van. Ebbe nyugodtam bele nagyjából, és ekkor lettem jobban.
Szerencsére a következő bélyegzőhely is elég közel van ide, a pecsét megint egy jó nagy öreg fa oldalára szerelve. Az erdészház már nem működik itt, és nincs a közelben vízvételi lehetőség sem, viszont a földút mellette igen forgalmas: ez köti össze Tardost a bányával.
Persze mire ez kiderült és nagy port kavartak nekünk az autók, addigra minden konzervet kibontottunk az ebédhez (közvetlenül az út mellett), de nagyobb gondunk nem volt. Akadt viszont jó kis tőkehalmáj az ijedtségre. Akkoriban igen egészségesen éltünk ám, ezt is visszasírom városi napjaimban. Ezen kívül ez volt az első olyan ebéd (meg úgy általában nap) amire úgy emlékszem, hogy menetében hasonlított a későbbi rendszerünkhöz (a pánikrohamot leszámítva). Eszerint ebédre járt egy óra szünet, aztán indulás tovább Koldusszállásra, mert egyrészt valamivel több mint 11km volt még aznapra, másrészt találkát beszéltünk meg Lucáékkal a vadászházhoz.
Előzők: Kéktúra
