Kisbusz jött szembe az erdőben, tele egyenként százhúsz kilósnak kinéző férfiakkal. Kissé feszélyezett a dolog, messziről szóvá is tettem. Amikor mellettünk haladtak, és persze bámultak, sietősre fogtuk a dolgot, aztán ötven méter után a kisbusz megállt, tolatni kezdett. Erre frászt kaptam, és uzsgyi, berohantam az erdőbe.

 

 

KÉK - 8.

Előzők: Kéktúra  

 

15. Koldusszállás

  

Jó meleg volt, és sűrű, sötét erdőn keresztül vezető ösvényünk. Menet közben azon gondolkoztam, hogy valójában milyen nagy lehet az egy százaléknyi terület Magyarországon, ami nincs lefedve a telefonhálózatom által. Nem tudom már kinek akartam telefonálni, de az erdőkben szinte sose sikerült. Így baktattunk egy darabig ezen az elveszett, örök egy százalékon, amikor egyszer csak egy kerítéshez értünk. Ez magában nem gond, kerítésen elég sokat kellett átmászni aznap, ki is volt készítve a létra. Igen ám, de a létra után az ösvény bement egy nagy tömbbe. Kérlek, képzelj magad elé egy tömböt. Málnabokrokból volt.

Ha kirándulsz, akkor ismered, és szerintem nem szereted a málnát, a bokrot legalábbis. Ha pedig kirándulsz, el se indulj rendes bicska nélkül.

 

 

Az eleje még csak istenes, de ahogy bevettük magunkat a belsejébe, egy idő után nem látszott az ösvény, csak egy összefüggő tenger kicsike tölgyfacsemetékből – ujjnyi törzsén a szép, frissnek kinéző, de alig látható jelzések – és ide-oda hajló, több méter hosszú málnaindák. Utálatos rész. Réka, úgy emlékszem, a kisollójával próbált előrébb jutni, aztán „zsír új” bicskámmal (még ki se próbáltam), előre mentem küzdeni. Az volt az egyetlen hősi tett a héten. (Már nehezen bírtam idegekkel, hogy csak kepesztek és szerencsétlenkedek, úgyhogy gondoltam végre csinálok valami nagyot én is.)

Jó kis fiús-gyerekes „harci sérüléses” játék volt, bár a tüskék elég fájdalmasan igaziak, és nagyon rosszul haladtunk köztük, pedig sietnünk kellett volna. Száz métert harcoltunk le fél óra alatt. A túloldalon piros csíkosan jöttünk elő, és azóta feltartott kézzel járunk a málnások környékén.

Az egész Út alatt nem történt ehhez fogható, és még nincs vége a napnak.

Lassan alkonyodott, és egyre hűvösebb lett, siettünk a találkahelyre, hogy világosban lesátorozhassunk. Kisbusz jött szembe az erdőben, tele egyenként százhúsz kilósnak kinéző férfiakkal. Kissé feszélyezett a dolog, messziről szóvá is tettem. Amikor mellettünk haladtak, és persze bámultak, sietősre fogtuk a dolgot, aztán ötven méter után a kisbusz megállt, tolatni kezdett. Erre frászt kaptam, és uzsgyi, berohantam az erdőbe, persze az ösvénytől se mertem nagyon eltávolodni, vele párhuzamosan futottam, amerre azt gondoltam, hogy Koldusszállás lehet. Ötven méter után fulladtam ki, úgyhogy kénytelen voltam nézelődni is, mire kiderült, hogy azért tolatott a kisbusz, mert nem tud átmenni egy nagy tócsán, de már beleragadt, úgyhogy se ki se be.

Azért mi elsiettünk. Még két-három kilométer volt hátra, közben fölhívtam Lucáékat, hogy ne féljek annyira a fura emberektől. Este hét körül érkeztünk.

Egy tó, egy ház, sok állat (kutyák, macskák, lovak, még valami madarak is) autó az udvaron, száradó ruhák a teraszon, viszont egy lélek se. Hosszú szőrű úri macska mászkált a ház körül, kis csengővel a nyakában, erről Lucáék mesélték, hogy amikor megjöttek, beugrott előlük a tóba, aztán kiúszott és összebarátkoztak.

 

 

Ezen kívül órák óta nem történik semmi, ők itt megérkeztek egy ideje.

Utólag is minden elismerésem nekik, mert azt hittem, nem találnak oda.

Mivel nem volt ember a környéken, letáboroztunk az erdő szélére a lovak mellé, ott már messzebb volt ugyan a ház, de még jól látszott. Később megjöttek az emberek is, de nem adtak szállást, úgyhogy végül tényleg ott aludtunk az erdő szélén.

Már vacsorázni készültünk, amikor visszajött a kisbusz is az erdőből, persze jól kiröhögtek, aztán sátrat állítottunk, tüzet raktunk, krumplit sütöttünk parázson, és találtunk egy kígyócsaládot is egy tuskó alatt, de azokat nem piszkáltunk. Legalább három méterre tanyáztak a sátraktól, elég nagy ez a hely mindannyiunknak.

Egy tábortüzes-sátrazós vadkemping estéről nincs sok értelme többet mesélnem, biztos mindenkinek volt már ehhez hasonló élménye. Mindenesetre fele olyan vadnak se éreztem, mint a hűvösvölgyit, pedig itt éjszaka tényleg mászkált körülöttünk valaki, úgy emlékszem mintha beszélgettek is volna. Na és. Itt csak ez az egy ház állt, Szárliget és Mogyorósbánya között, nem élt túl sok ember a környéken, aki bánthatott volna.

Á, az állatok nem bántanak. Közel se jönnek egy bizonyos méret fölött. Az a méret a süné.

Másnap nem elég korán, de nem túl későn sátrat bontottunk, vizet vettünk a ház előtti kútból (teljesen rendben, ha arra járnál) és elindultunk Szárligetre.

 

 

Akkor még úgy volt, hogy nem ez lesz az utolsó reggelünk.

 

16. Somlyóvár

 

Somlyóvár felé menet meleg volt aznap, utána meg futóverseny. A verseny pályája egybeesett az ösvényünkkel.

A futóverseny egyébként igen jó dolog, ha nem kell rajta részt venni. Bizonyos távonként, fél kilométer, kis pihenők sorakoztak napernyős standdal, vízosztó emberekkel, meg hámozott-szeletelt gyümölccsel, és szőlőcukor is kínáltak.

Az első ilyet még nemigen tudtuk mire vélni, aztán elmagyarázták, hogy mi van itt, meg jöttek a futók is. A vízosztó lányok nem voltak túl kedvesek, a legkevésbé sem örültek nekünk, úgyhogy itt nem sokat ettünk, mentünk tovább.

A bácsi viszont a következő ilyen állomásnál, már igen szívélyes volt. Adott enni-inni, ránk tukmált néhány banánt is útravalóul, és mesélt erről a furcsaságról, amibe belekeveredtünk. Mondta, mi ez a verseny pontosan, de más versenyt is gyakran rendeznek itt, ez most csak négy kilométer hosszú, de két napig futnak rajta körbe-körbe, amíg hatvan nem lesz a végén. Futott itt nyugdíjas ezredes, meg bajnoknő, aki ilyesmiket szokott futni, meg egy hetvenvalahány éves néni, aki egyébként egyszer le is hagyott minket, amikor már fölfele tartottunk.

A Somlyó tetején állt az egyik ellenőrzőpont, itt fordultak vissza a futók, úgyhogy fönn volt a kulcsos házat őrző bácsi is, így kaptunk igazi pecsétet.

 

 

Raktunk el azért olyan enyves fajtát is, ami ki van oda téve, ha nincs ekkora forgalom.

Ez volna a híres „nyalóka”, amiről sokan panaszkodnak, hogy nincs is kint, de nekünk szerencsénk volt. Az őr bácsi morgott aztán egy sort a vandálokra, akik betörték az ablakokat, de ahogy idén belenéztem egy-két internetes fórumba, azóta is ezt teszi. Egyébként igen kedves bácsi volt.

Ebéd, és néztük, ahogy a versenyzők futnak.

 

17. Szárliget

 

A „Mumus”. Szárliget legendás hely, ott volt az „ős” kimentés, apa azóta hívja „kimentésnek” ha jönni kell értünk, mi meg képzeletben lekaparjuk az ékezetet a hely nevéről.

Sokáig semmi gond a Somlyó után, leszámítva a meleget, de annak meg szezonja volt. Lefelé gyalogoltunk, legtöbbször erdőben, helyenként igen szűk ösvényen, de minden járható. Így értünk a Kázmér völgybe, előbb az egyes, aztán a kettes tóhoz.

 

 

Az utolsó pont, amiről tudtuk, hogy hol találjuk. Pihentünk kicsit, aztán irány Szárliget.

Későn vettük észre, hogy nagyon eltévedtünk. Békésen kaptattunk föl egy dombra, amin birkák legeltek, közben Luca elmesélte, hogy mi a sorozat vége, amit év közben néztem, sütött a nap, minden idilli. Itt már rossz irányba tartottunk, de nem tudtunk róla. A dombtetőn bokrok, a bokrok alatt az árnyékban pásztorfiúk feküdtek pásztorkutyákkal, bottal, kalapban, ilyennek képzeltem az ötven évvel ezelőtti pásztorfiúkat. Mutattak egy irányba, hogy Szárliget arra van, csak vigyázzunk, a bozótban sok a mérges kígyó. Ez nem tudom igaz-e, de nyugtalanító. Mentünk tovább. Az első, ami gyanút keltett, hogy egy nagy villanyvezeték alatt kellett volna elmennünk, de villanyvezeték sehol. Mindegy, biztosan a térkép vagy a villanyvezeték a hülye. (Ilyenkor MINDIG te vagy a hülye.)

Mentünk tovább.

Igen szép, dimbes-dombos részen vágtunk át, aztán mivel nem volt se jelzésünk se vezeték, egy fa mellett megálltunk és lepakoltunk. A bozótba már úgy kerültünk, hogy a jelzést kerestük. A dombtetőkre is úgy.

 

 

A szomszéd dombra is, aztán szó szót követett, és ott álltunk a semmi közepén, utólag visszanézve olyan két kilométerre az utunktól teljesen ellenkező irányban, és olyan ronda sírós-kiabálós összeveszést sikerült produkálni, amilyenben már sok éve nem volt részem.

Ezzel aztán tényleg minden megvolt a héten. Nem is tudom hogyan indultunk tovább, sem azt, hogy merre mentünk, és hogyan sikerült egyáltalán egy irányba mennünk.

Teljesen szétesett minden.

 Mi bőszen veszekedtünk Lucával, Réka meg Kristóf pedig csak pislogtak csendben. Közben már út sem volt, csak loholtunk át a pusztán, amíg egyszer csak egy ipartelep kinézetű helyre nem értünk. A térkép szerint a „Nagyegyházi bánya” lehetett ez, a portás bácsi meg valami ásványvizet emlegetett, amit itt palackoznak. Adott is a csapból, hogy ugyanaz az ásványvíz. Innen már a hangulatot leszámítva nyert ügyünk volt, mert műút visz be Szárligetre, de azért azt a két kilométert se igen kívánom senkinek. Gondolom ezzel Luca is így van. Szárligeten nem emlékszem, hogy szóba álltunk volna egymással, de nem ez a legnagyobb gond, ami miatt végül is hazaindultunk.

Jöttek anyáék, hozták a Kis Donhuánt (ő volna a következő útitárs), meg citromos ásványvizet és túrórudit. Ez javított a siralmas helyzeten, de utána még szállást kellett keresni, és ez már totális kudarcba fulladt. Az egyetlen hivatalos helyről elhajtottak, utána jött még egy egész kertnyi részeg fickó, akik szerették volna, ha ott alszunk náluk, végül egy kocsma, ahol lehetett volna sátrazni hátul. Ez rendben, de ránk akarták zárni a kertkaput, és csak reggel kilenckor engedtek volna ki. "Hát akkor: haza..."

Pest felé menet még apa kiröhögött, hogy autóval húsz perc alatt bejutsz a városba, mi meg egy hetet és százhúsz kilométert csalinkáztunk. Persze nem akart bántani, nem vettem magamra a dolgot, de emlékszem rá.

Aznap este a kollégium udvarán sátoroztunk, hogy Kis Donhuánnak is meglegyen a nagy túraélmény, ha már potyára lehozattuk, és békülni is kellett volna. Utóbbi úgy emlékszem nem jött össze, de újabb balhé sem volt. Aznap még kint aludtam a szabad ég alatt, ezzel sikerült összeszednem az egyetlen kullancsomat is 2008 nyarán.

Ennyi volt nagyjából a „legendás” első hét.

 

Azt hittem büszke leszek magamra, de a legkevésbé sem voltam. Nem volt „nagy dolgot csináltam” érzésem, mondogattam ugyan magamnak, hogy százhúsz kilométer, százhúsz kilométer egy hét alatt, de mindig csak annyit éreztem erre, hogy „na és”. Az „éppen hogy el tudtam végezni a munkám” érzés kísért napokig, arra meg hogyan legyen büszke az ember? Mint valami fiatal állat, akit betörtek. Két napig feküdtem a szobámban, borogattam a lábam, aztán új lendülettel készültem a "következő körre". Nagyon akartam ezt az egészet.

Ez legyen a becsületemre mondva, végig nagyon akartam az egészet, akárhogy fájt. Elmentem volna ezzel az elhatározással a világ végéig.

 

Előzők: Kéktúra