Kéktúra - Mogyorósbánya, Pusztamarót
Ez legyen a legutolsó dolog, amin spórolsz. Nem akartam új cipőt 
venni, így először a kislábujjamon nőtt egy hólyag, ami alá nőtt egy másik hólyag, ami alá nőtt egy hólyag. Ezután úgy törte föl a lábam, hogy nem hagyott sebet, csak a sarkam fölött kicsit pirosabb volt a bőr, aztán elkezdett földagadni. Kiderült, hogy az inamat gyötri, és utolsó napra úgy megölte a lábam, hogy amikor hazamentünk, két napig nem tudtam járni. Végezetül még a nagylábujjamon nőtt egy akkora hólyag, hogy húsz centi magasra spriccelt belőle az anyag.
venni, így először a kislábujjamon nőtt egy hólyag, ami alá nőtt egy másik hólyag, ami alá nőtt egy hólyag. Ezután úgy törte föl a lábam, hogy nem hagyott sebet, csak a sarkam fölött kicsit pirosabb volt a bőr, aztán elkezdett földagadni. Kiderült, hogy az inamat gyötri, és utolsó napra úgy megölte a lábam, hogy amikor hazamentünk, két napig nem tudtam járni. Végezetül még a nagylábujjamon nőtt egy akkora hólyag, hogy húsz centi magasra spriccelt belőle az anyag.
KÉK - 6.
Előzők: Kéktúra
10. Mogyorósbánya
Ez azért már nem olyan jó emlékű hely, mint Tokod, vagy a pincék voltak. Először szállást kezdtünk keresni, de kiderült, hogy egyetlen alkalmas hely van az egész faluban, és az igen drága. (Ekkor lőttük be azt a 3000 forintos álomhatárt, amit fejenként hajlandók vagyunk kifizetni a szállásért egy éjszakára, de az itteni kínálat ezt messze meghaladta.)Magyarországon, azért nehéz olyan út menti panziót mutatni, ami ennél többet megérne ( 2008-2009 nyarán egészen biztosan), úgyhogy bőszen gondolkozni kezdtünk, hogy mit csináljunk. Nem szállodát kerestünk, hanem helyeket, ahol biztonságban meghúzhatjuk magunkat egy éjszakára. Mivel nagyjából annyi időt töltöttünk egy háznál amennyit aludtunk, így édes mindegy volt hogy néz ki, a legfontosabb hogy ne arra az éjszakára menjen el az összes zsebpénzünk, mert messze még az út vége…
Elkezdtük eszerint számba venni a lehetőségeket a környező településeken, de előrefelé Szárligetig semmi nem volt, visszafele meg "menjen, akinek két anyja van"… Ekkor találtuk meg Péliföldszentkersztet, a Szalézi Rendházzal.
11 Péliföldszentkereszt
Volt egy olyan félig vicc, félig komoly vészmegoldás az alvásra, hogy ha minden kötél szakad, akkor megkeressük az aktuális hely plébánosát, és bekéredzkedünk a kertjébe sátrazni. Persze inkább az egyszerűbb megoldások hívei voltunk, lehetőleg vízzel és villannyal, ma viszont egyetlen telefonszámunk maradt. (Ezt is a térképből olvastunk ki.)
Egy idős bácsi vette fel a kagylót. Zavaromban azt se tudtam, hogy egyáltalán hogyan köszönjek neki, ő pedig arról érdeklődött, hogy ki vagyok és mit akarok, de olyan kusza mondatokkal, mintha a saját paramétereivel sem lenne tisztában. Miután egyikünk sem volt a helyzet magaslatán, elég hamar megegyeztünk, hogy ők a rendház, mi meg el vagyunk veszve az erdőben, kéne hát valami szállás éjszakára.
Igazi jóságos öreg pap bácsi volt. Amikor sikerült végre kinyögnöm, hogy mit akarunk, érződött a hangján, hogy nincs rendben, hogy így rá akarunk most törni, de persze, ne éjszakázzunk odakint, menjünk át hozzájuk.
Van egy K+ jelzésű út Mogyorósbánya és Péliföldszentkereszt között, ami kevesebb, mint a fele a rendházhoz vezető Kéknek. Mivel kezdett már sötétedni, végül is arra mentünk. Ennek a szakasznak a felénél van egy nagyjából 200m széles erdősáv, amin át kellett vágnunk, ez a rész volt az egyik legfélelmetesebb erdő, ahol valaha jártam. Már sötét volt, sűrű, indákkal beszőtt akácos. Árkokkal "karistolt" ideális horrorfilm helyszín, de ami igazán futásra ingerelt, az a mély csend volt. Nagyon gyorsan átértünk, aztán a dombtetőről, ahova kikeveredtünk, már látszott a templom a rendházzal.
Az egyik legjobb szállásunk volt, minden tekintetben.
Gyönyörű hely este, aztán másnap reggel is, minden napszakban és irányból, ahonnan csak láttuk. Régi épületek, gazdaság, meg egy úri fajta öregotthon. Nem tudom, ezekből mi tartozik a rendhez, mindenesetre volt itt minden, még tó is naplementével.
Mindennek a kapujában csengettünk hosszú percekig, mire történt végre valami.
Az öreg pap bácsink jött elő, (Ervin atya), akivel aztán igen hamar össze is barátkoztunk. Mesélt a helyről meg az életéről, és adott Don Bosco-s szentképet is, amit a gyémántmiséje emlékére nyomtak. Ő védett meg aztán a „főnöktől” is, aki vele ellentétben nagyon kiakadt, hogy mit keresünk ott, jól le is hordta szegény kis öreget az orrunk előtt. Igen kellemetlen volt. Persze fizetésre megenyhült, utána pedig elment meccset nézni. A termete és a modora alapján sokkal inkább emlékeztetett kamionsofőrre, mint papra.
Lepakoltunk, aztán még elmentünk nézelődni, mert itt sok egyházi látnivaló van, ha érdeklődsz ilyesmik iránt. A pecsétet is a templom mögött találod, úgyhogy érdemes kicsit időzni itt, ha már úgy is be kell jönnöd. Hátul az erdőnél van egy forrás, ahova keresztút stációk vezetnek ki, mi idáig mentünk, mert a lábam ekkorra már igen rosszul volt.
Este azt kellett utána rendbe tenni, úgyhogy itt meg is ragadnám a lehetőséget, hogy a rendes cipő mellett kampányoljak egy kicsit.
Erre sose sajnáld a pénzt, mert borzasztó dolgokat tud csinálni a lábaddal egy olyan cipő, ami nem rá való. Az enyém például ilyen volt. Márkás, túrázni való cipő, de egyszerűen nem az én lábamra való. (Azért vettem, mert le volt értékelve.) Gondoltam jó az, csak fölkapom, (ahogy a táskát) aztán sétálok benne pár kilométert.
Sajnos ez sem így működik. Ez legyen a legutolsó dolog, amin spórolsz. Nem akartam új cipőt venni, így először a kis lábujjamon nőtt egy hólyag, ami alá nőtt egy másik hólyag, ami alá nőtt egy hólyag. Ezután úgy törte föl a lábam, hogy nem hagyott sebet, csak a sarkam fölött kicsit pirosabb volt a bőr, aztán elkezdett földagadni. Kiderült, hogy az inamat gyötri, és utolsó napra úgy megölte a lábam, hogy amikor hazamentünk, két napig nem tudtam járni. Végezetül még a nagy lábujjamon nőtt egy akkora hólyag, hogy húsz centi magasra spriccelt belőle az anyag, amikor fölvágtam, de ez már csak szolid levezetés volt az előbbihez képest.
Ezeket azért mesélem el, hogy megijedj, és vegyél egy rendes cipőt. Mindegy, milyen márkát, még nem tudom, ki támogatja a könyv kiadását. De viccet félretéve. Azt a fájdalmat ellenségemnek se kívánnám, te meg a barátom vagy, hisz' megvetted a könyvem. Na, jó, abbahagyom. Vegyél egy jó cipőt, ennyi a lényeg.
A helyre visszatérve: egyszerű kis szállás, a szobánk hat ágyas, viszont külön fürdőszoba nyílt belőle. Volt ágyneműnk, törölközőnk is (minden igen tiszta), kifejezetten olcsón.
Úgy aludtunk itt, mint akiket fejbe vertek, becsuktam a szemem, aztán kinyitottam, és reggel volt.
12. Pusztamarót
Reggeltől aztán csodaszép idő, egészen hétvégéig. Akkor ez föl sem tűnt, csak a későbbi tapasztalatok miatt égett belém ennyire, hogy a szép időt külön fölemlítem és hálásnak kell lenni érte, mert egyáltalán nem magától értetődő, hogy az legyen. Első héten valahogy mégis így volt. Nem tudom, mit csináltunk volna, ha végig úgy esik, mint Dorog felé.
Mostmár "csak" a szerencsétlen cipőválasztásomtól kellett szenvedni, úgyhogy aránylag jól és jó hangulatban haladtunk. Még egy (élő) lepkét is szereztem, úgyhogy magamon kívül voltam az örömtől, mert lepkét fogni nem egy egyszerű tudomány, puszta kézzel. Azt hittem kifejezetten ez a példány van megzavarodva, és véletlenül tartózkodik rajtam huzamosabb ideig, de az ezután következő két év tapasztalata szerint a kosz és a bűz a titka mindennek. Elképesztő dolgokra bírnak rászállni, a légy semmi hozzájuk képest.
Remélem, a sok ürülék, amin fotóztam őket, egy kicsit élezi azt a romantikus puhaságot, ami hozzájuk kapcsolódik (és ami miatt nem szívesen rakom kirakatba az irántuk érzett rajongásomat), de igen kedves állataim. Gyűjtöttem is párat. Döglöttet természetesen, bár azt is keveset. Mást nem is igen szedtem össze, igaz mindig kínálja magát valami állat(rész), kavics vagy növény... Nem szívesen hoztam volna el semmit, egyrészt mert mindennek ott van a helye, ahol van (és ez nem véletlen), másrészt épp elég nehéz volt a csomag. Ez pedig sosem változott: amit cipelni kell, az utolsó év utolsó kilométeréig éppen elég lesz, bármilyen kicsire és könnyűre építjük le.
A lepkeidomításon kívül más szokatlan nem történt, a Gerecse előtt még tartottunk egy cipő eldobós szünetet: Réka fotózgatta a látványosságokat (itt is akad néhány), én meg szolidan haldokoltam addig egy esőházban, a lábam miatt.
Előzők: Kéktúra
