Irodalmi Jelen

Kéktúra - Piliscsaba, Klastrompuszta

2010. június. 23. - 06:47

Íme, az első (nem is gondolnád mennyire) jó tanács: a „neszesszert” (még a neve is irritál) úgy ahogy van, felejtsd el. Persze, most biztos a kisujjadon pörgetsz vagy kettőt, hogy mi ezen olyan nehéz, de ezekből a holmikból jön össze a 10 helyett 14 kg, és azt reggel nyolctól este hatig cipelni már rossz móka. Érdemes bepakolás előtt gondolkozni, nincs-e egy könnyebb, egyszerűbb változata, mint az első, ami a kezedbe került.

KÉK - 4.

Előzők, következők: Kéktúra

06. Piliscsaba

Indulás után azért hamar tudatosult, mégsem állunk olyan jól.

Egy kilométert se tettünk meg, de pihenőt kellett tartani, aztán így küzdöttünk egész nap: rövid szakaszok, sok szünet. Két érdekes megállóra emlékszem, az első a Nagy-Szénás tanösvény, ahol így rendesen szét tudtunk nézni. Igen érdekes volt egy olyan helyen szabadon mászkálni, ahol az egész világon egyedülálló fajok

élnek, például az István király-szegfű, ami éppen virágzott, amikor itt jártunk (klikk a képre!). Ezt majd kérlek, te se szedd le. (Az itteni fajta sehol máshol nem él, úgy tudom.) Ha esetleg érdekel a környék, de előbb szívesebben néznéd fotelból, akkor van weblapja is.

Hátulra terveztem írni egy „okos” részt, mindenféle információval, ami ezekhez a napjainkhoz kapcsolódik. Oda kijegyzeteltem ezt is.

A másik furcsa hely ahol sikerült hosszabb időre eldobni magunkat, egy szoborcsoport tövében, a "pusztában". Elég bizarr együttes, mintha a figurák azt a falat építették volna, amiből maguk is kidomborodtak, mindezt a ma igen népszerűtlen "szocreál" kivitelben. Később kiderült, a „Szabó Imre menedékház” emlékére áll itt a nyolcvanas évek óta. Ideális hely egy szünetre. Réka szépen lefeküdt, néhány percen belül aludt. Igen jó erőben a teste, nekem meg akaratom, ezzel a kombinációval egész hatékonyan működünk együtt, de az alvás hiányától ő ugyanúgy kikészül, mint én a "hegymenettől". Nem piszkáltam, inkább élveztem, hogy megint szabad vagyok a holmimtól, és elkóboroltam kicsit fotózgatni a domboldalba. Ha rám hallgatsz, vigyél te is fényképezőgépet, és még akkor is használd, amikor már félholtan fekszel valami árokban. Százszor több mindent észrevesz az ember, ha keresnie kell a szép vagy furcsa dolgokat, mintha csak átlohol a tájon, hogy meglegyen a napi kilométere.

Nem emlékszem, mikor indultunk tovább, csak arra, hogy hosszú, jó hangulatú erdős rész jött, én fényképezgettem, és nagyon féltem az állatoktól. Kár volt. A félős részek sokat rontanak a kirándulás élvezeti értékén, közben az állatok nem hülyék, hogy az ember közelébe jöjjenek. Az ember hülye, hogy a frász kerülgeti minden rezzenésre, pedig széles úton, jól belátható terepen haladtunk. Gyönyörű szép erdő, egy „nagyon zöld” nyári erdő, kellemes hűvös levegővel, és én rendíthetetlenül féltem a szarvasoktól, a vaddisznóktól, mert azok olyan nagyok, és annyi rosszat hall az ember. Hetekbe kerül, hogy megtanuljam egy életre, hogy nem az erdők félelmetesek a világban.

Piliscsaba határában aztán az is világossá vált, hogy a holmim nagy részétől meg kell ma szabadulnom, így itt is feküdtünk egy kicsit: én fotóztam meg intézkedtem, Réka addig aludt.

A város nem hatott rám túl meggyőzően. Az egyetlen jó dolgot, amit egy sebtiben elkanalazott májkrém jelent, bárhol megkaphattam volna, ami meg az egész városból legjobban érdekelt, pont kimaradt: a temetőjében nyugszik az 1. számú Kéktúra jelvény birtokosa, Horváth József (1918-1990).

Az egész hely nagy, szürke, nyűgös mozdulatlanság, tudom, hogy nem szép tőlem, de nem mondhatnám, hogy vérzett a szívem, amikor elhagytuk.

07. Klastrompuszta

Az ezt követő öt kilométer kizárt, hogy öt kilométer volt. A „hosszú” és fárasztó nap után meglepően gyorsan lesétáltuk, közben hazatelefonáltam a szüleimnek, hogy lehetőség szerint azonnal jöjjenek és vigyék haza a cuccom jelentős részét. Igazából magam sem reméltem, hogy ez bekövetkezhet. Erre azt mondták, „jó”.

Megtáltosodtam a hírtől, de ez akkor sem lehetett öt.

Piliscséven csak a szálláskeresés maradt hátra, ez viszont nem zökkenőmentes. Két kilométert bolyongtunk föl-alá a faluban (apró falu), mire nehezen sikerült intézni valamit: nem olcsón nem a legjobbat. Viszont végre van ágyunk, és tudunk fürödni.

Nagyjából elrendezkedtünk, mire lassan eleredt az eső (ekkor már végképp nem bántuk azt a 2500 forintot fejenként) aztán megjöttek a szüleim. A holmim felét hazaküldtem. A neheze, mint a sátor, hálózsák, stb. maradtak, de rengeteg fölösleges kacat költözött haza aznap, és az ezer kicsi táska, amiben eddig tartottam őket.

Íme az első (nem is gondolnád mennyire) jó tanács: a „neszesszert” (még a neve is irritál) úgy ahogy van, felejtsd el. Persze, most biztos a kisujjadon pörgetsz vagy kettőt, hogy mi ezen olyan nehéz, de ezekből a holmikból jön össze a 10 helyett 14 kg, és azt reggel nyolctól este hatig cipelni már rossz móka. Érdemes bepakolás előtt gondolkozni, nincs-e egy könnyebb, egyszerűbb változata, mint az első, ami a kezedbe került. Például nejlonszatyor a kis táskák helyett.

Nálam minden átkerült a szatyrokba, hazaküldtem a legtöbb ruhámat, és semmi főzni való ételt nem tartottam meg. Szinte biztos, hogy menetből te sem foglalkozol ilyesmikkel, kár bármilyen száraz árut magaddal vonszolnod. Maximum zacskós leves. Az nem finom, és nem is jó, de könnyű. Ha persze akkora hős vagy, hogy nap végén még főzőcskézni akarsz, vásárolj útközben, ezt Nyugat-Magyarországon mindig lesz alkalmad megtenni. Nálunk is csak a konzervek maradtak, azokból elpusztítottunk egy vacsorára valót, aztán be sem sötétedett, amikor régen aludtunk.

Másnap reggelre „besimul” az ég, és csendesen esik.

Nem ábrándoztunk sokat, mert láthatóan semmi esély nem volt rá, hogy javuljon az idő, hamar elindultunk. A házak közül kiérve rögtön térdig áztunk a nedves fűben. Fölbandukoltunk a falu melletti domb tetejére, egy erdő és egy kis mező között, de mielőtt beértünk az erdőbe, ránk szakadt az ég. Perceken belül kisebb patakok ömlöttek le az úton, aztán ahogy a fák közé értünk, a kis patakjaink az utat teljes szélességében beborították, mi pedig ágakat hordtunk bele, hogy át tudjunk kelni az újdonsült tavakon. Persze kár küzdeni, mert mire Klastrompusztára értünk, derékig vizesek voltunk mind a ketten.

Pecsételés után elkezdtünk szárítkozási lehetőség után nézni, de a fogadó zárva. Állt viszont a falu szélén a Pálos fánál egy fura épület: valami ház, alacsony falakkal, a tető alatt széles réssel. A belsejében három vagy négy kút, előtte kis tűzrakó hely, végül itt táboroztunk le. Szemben, a kolostorrom előtt valaki egy fóliasátrat állított, és egy jó nagy fából faragott valamit, a forgácsot pedig otthagyta alatta, úgyhogy benyúltam és kikapirgáltam. A kutas tető alól – ami 30cm-re kinyúlt a föld fölé – szedtünk ebben a szélességben száraz gallyakat, levelet, és végre hasznát vehettem a vázlatfüzetemnek is: azzal gyújtottunk be. Később, amikor az egyetemen megkérdezték, hogy vannak-e rajzaim az útról, mindig ez a begyújtós eset jutott eszembe, és hogy milyen kevéssé praktikus egy ilyen kiránduláson egy vázlatfüzetet másra használni. Egyszerűen nem volt se időnk se energiánk rajzolni.

A tűzrakás viszont aránylag jól sikerült, úgyhogy a gyér forgalomra tekintettel („ugyan már, ki jár erre, pláne ilyen időben!...”) szépen bugyira meg pólóra vetkőztünk, és elkezdtük „sütni” a ruháinkat. Később olyan jól sikerült a szárítkozás, hogy Réka cipője ki is gyulladt.

Az itt töltött mintegy két óra alatt már csak annyi izgalom ért minket, hogy volt némi gyalogos forgalom, és legalább annyira meglepődtek mint mi, de nem nagyon izgatott a dolog. Elég sok minden történt már eddig is, pedig még csak harmadik napi ebédnél tartottunk. Pár felöltözött turista, amikor én pucér vagyok, igazán nem csapott falhoz.