Ezután jött az orbitális golflabda a hegytetőn. Akkora volt, hogy Szépalmapusztán már pislogtunk: mi az a nagy, fehér dög annak a ronda magas hegynek a tetején, pedig még vagy négy kilométerre voltunk tőle. A hegyről hamar kiderült, hogy az a Kőris-hegy, és bizony föl kell mászni a tetejére, ugyanis az óriás golflabda tövében van a következő pecsét.

KÉK - 9.

Előzők: Kéktúra  

Második héten már nem volt gond sem az utam iránt tanúsított tisztelettel, sem a megfelelő fokú alázattal, a képességeim ismeretéről nem is beszélve. Azt hiszem, ezzel a legnagyobb problémákat már akkor sikerült kiküszöbölni.
Miután a gondolataim nagyjából a helyükre kerültek, következő lépésként a felszerelésemet kezdtem el rendbe szedni. Először is vettem magamnak egy normális táskát.
Egy sportszerboltban találkoztunk. Utolsó darab volt, jelentős kedvezménnyel, de a cipős eset után már nem ez volt a legfőbb szempont a választásnál. Az ő tudománya az, hogy van egy beleszerelhető merevítője, ami eltartja a hátamtól pár centire, így nem rohadok össze a táskámmal, miközben izzadok. Gyönyörű. Csak azért voltam tanácstalan egy darabig, mert nem volt rajta semmilyen fényvisszaverő eszköz, de később azt is nyertem valami tombolán.
A háttól eltartós megoldás nekem nagyon bevált. A fényvisszaverő eszköz meg egyszerűen szükséges. Első héten volt egy olyan eset, hogy harminc centire a könyökömtől húzott el egy kocsi úgy nyolcvannal masszív kanyarban (buszt előzve). Persze ilyen esetben nem sokat számít néhány láthatósági csík, de ha már a híradóba kerülök, akkor az legalább legyen a másik hibája. Ugyanez az eset sarkallt arra is, hogy a műutas szakaszokat a lehető legtöbb esetben lecsaljuk. Erről mindig részletesen be fogok számolni, ahogy arról is, milyen kitérőket tettünk, hogy más helyeket viszont megnézhessünk.
Szintén a második hét újítása volt az „agy”. Agy egy darab papír, amit gondos kutatómunka előzött meg már akkor is, de azóta még többet finomodott az újabb és újabb expedícióink során. Annyi a lényege, hogy a „pecsételős könyv” alapján az expedíció tervezett távját előre felosztom napi szakaszokra, és a szakaszok végpontjait (mindig települések) kikeresem interneten. A legkisebb falvaknak is volt hivatalos weblapjuk – két év alatt talán egy vagy két kivétellel találkoztam, de az is elérhető volt valamilyen formában az interneten. Ha megvolt a település, kikerestem legalább három szálláslehetőséget, ami az igényeinknek (OLCSÓ) megfelelt. Végül a világháló ezen kivonata szerepelt az „agy” felületén, ami általában ebédszünet táján került elő. A táv felosztásába mindig volt (és van) beleszólása az útitársa(i)mnak is, de ez végig az én reszortom maradt, soha nem firtatta senki.
A táskából kikerült a naplóm, sőt a vázlatfüzetet is csak végszükség esetére tartottam meg; ki tudja mikor lesz megint szükségünk valami gyújtósra... (Hogyne szerettem volna rajzolni, ha már egyszer ez az életem! De azért ésszerű korlátok közt kell mozogni egy ilyen úton, és nem a rajzolás az a mozgás.) A füzet utolsó oldala pedig Réka "pecsételős könyve" volt.
A nagy újragondolás és előkészületek után, 2008. július másodikán buszoztunk le Zircre, onnan folytattuk az utat, hogy lássuk végre a Balatont is.

01. Zirc

Itt kapásból öt kilométer kitérővel kezdtünk (oda-vissza), mert érkezés után Kardosrétre mentünk kempingezni. Vagyis előbb elvesztettem az egyik cipőmet a buszállomáson, aztán utánam szóltak és meglett (nyilvánvaló közröhej), és csak ezután kempingeztünk. Rékával, természetesen. Ez volt a „nulladik” napunk, sétával a délutáni tájban, és szolid sörözéssel a naplementében.
Másnap hajnalban riadó, aztán vissza a városba pecsétért. Azért még ténferegtünk utána is egy kicsit, mert van itt mit megnézni. (A térkép igen szépen, részletesen beszámol róla, minden településnél érdemes a szöveges részbe is belenézni.) Sajnos az arborétumba és a templomba nem tudtunk bemenni, de Zircre még úgyis lesz egy utunk az utolsó fejezetben is, ki tudja...

02. Borzavár

Még egy új „tudományág” született itt a túrabot. Először ezt is egy fölösleges koloncnak hittem, aztán apa mondta, hozzam legalább magammal, mert ha nem is kell, akkor sem nehéz. Legfeljebb a hátamra kötöm... Azóta hozzánk nőtt. Szépen elosztottuk Rékával: amikor megyünk, induláskor átnyújtom neki az ő részét, és amíg ki nem mentenek minket utolsó nap, az egyik bot mindig az ő tulajdona. Őt is megkérdezheted, szerintem hozzám hasonlóan azt fogja mondani, hogy a túrabot akkor is hasznos és áldásos dolog, ha történetesen erős vagy és „menő”. Olyan, mint a tévézéshez a lábtámasz: lehet nélküle, de nem az igazi. Apró hasznos luxus.
Ezen a héten aztán Rékának csak folytatni kellett, amit az előzőn csinált, én viszont már nem az életben maradást tanultam, hanem inkább a bitangolós életem megkönnyítését. Na meg a viselkedést az erdőben.
Borzaváron a pecsételős hely be volt zárva, és mindenki eltűnt, akinek köze lehetett hozzá. Ezenkívül meleg volt, de az időjárást megpróbálom ezentúl csak akkor emlegetni, ha ettől eltérő. Egy ideig tanácstalanul ültünk a lépcsőn, mert a faluszéli boltba már nem akartunk visszamenni pecsételni. Végül a polgármesteri hivatalba ólálkodtam be, hogy valami helyi bélyegzőt kérjek, aztán egy igen kedves, fura arcú jegyző bácsitól kaptam is. Az egyik legrendesebb és legijesztőbb kinézetű ember volt, akivel valaha találkoztam. Lefényképezni nem mertem, de őt is megőrzöm, mint „nem semmi” vizuális élményt az emlékeimben. Egyébként nem kellett sokat magyarázkodni a pecsételés miatt. Először ugyan furcsán néztek rám, hogy mit akarok ezzel, de amikor kiderült, hogy mihez kell, hamar elintézték. Adnék itt egy igen hasznos tanácsot: legyél mindig nagyon kedves. Ez olyan fontos, hogy még legalább háromszor megismétlem.
Te kérsz, úgyhogy mindig annak van igaza, aki ad. Ez van. Hódolni nem kell éppen senkinek, de igen kedvesen, választékosan, és főleg artikuláltan kell elmondanod, amit szeretnél, annyiszor, ahányszor szükséges. Senkinek nem kötelessége segíteni rajtad, pláne ha követelőzöl, viszont a tapasztalataink szerint mindenki szívesen segít, ha képes vagy kulturáltan kérni. Ezt garantálom. Mintha egy szerencsehullám hátán csusszantunk volna végig az egész úton. Ki se néznéd ebből az országból, ugye? Hogy az emberek kezes bárányokká válnak egy jó szótól. Még az is előfordulhat, hogy ingyen kapsz szállást vagy ételt, vagy bármilyen segítséget. Mindenre volt példa. Ha jót akarsz, próbáld ki, hogy tisztességesen viselkedsz másokkal. Vastagon megéri.

03 Kőris-hegy

Ezután jött az orbitális golflabda a hegytetőn. Akkora volt, hogy Szépalmapusztán már pislogtunk: mi az a nagy, fehér dög annak a ronda magas hegynek a tetején, pedig még vagy négy kilométerre voltunk tőle. A hegyről hamar kiderült, hogy az a Kőris-hegy, és bizony föl kell mászni a tetejére, ugyanis az óriás golflabda tövében van a következő pecsét.  

Nem ez volt a nap legkellemesebb része, de a hegyben mindig az a jó, hogy le lehet róla nézni. Ráadásul a golflabda mellett van egy régi kilátó, igaz, nem mertem fölmenni a tetejéig. Esküszöm, lengenek. (Vagy ha nem, akkor én.) Így egyszerűen nem lehet kilátóba menni! Viszont Réka minden ilyen kiálló részre felmászik, majd megkérem, hogy írásban is számoljon be erről.
Olyan kellemes nézelődős hely volt, hogy nyomban megebédeltünk. Általában a kilátók nagyon alkalmasak erre, mert van pad asztallal, és utána lefelé kell menni. Gyakran előfordult az ország más tájain is. Viszont ilyen óriás golflabda-toronyhoz hasonlót se láttam soha többé. Radarállomásnak mondja a térkép (ez sok mindent megmagyaráz). Előtte volt a pecsét – eléggé széthasznált, csúnya –, és amikor három méterre megközelítettük, előjött egy ember megnézni, hogy mit akarunk. Kérdeztük, hogy meg lehet-e tölteni odabent a vizesüvegeinket, mire a férfi megmondta, hogy nem, de kérésre igen kedves volt, és ő maga vitte be őket. Egy próbát megér, ha elfogy a vized, mire fölérsz.

Előzők: Kéktúra