A fölmászásnál aztán csak a lejutás nehezebb, én le is estem a hegyről. Ilyenkor jön jól a következő reklámkampány főszereplője, a bokát egyben tartó túrabakancs. Óriási szerencsém volt vele. Először összecsuklott a túrabotom, én pedig utána estem. Közben alám fordult a jobb bokám, és csak azért nem tudtam ráesni, mert a lábfejem egy tömböt alkotott a lábszárammal, ez pedig a bakancson múlott.

Kék - 13.

Előzők: Kéktúra 

11. Balatonhenye

Útban idefelé, a falu fölötti kopár, fűszerillatú mezőn látod meg majd jó eséllyel először a Badacsonyt, előtte a Csobánccal és a Guláccsal, a nagy vízfelülethez pedig lassan hozzá is szoksz. Ezzel megjöttünk Réka "játszóterére", ami olyan lehet neki, mint nekem lesz a Mátra jövőre: mindegy milyen, mert szép.
A faluba érve hosszabb kényszerpihenőre kellett feküdnünk a kocsma melletti teraszon, mert zárva a bélyegzőhely, és csak délután négykor nyit ki. Nem baj, legalább eldobhattam az udvaron az előző éjjel kint felejtett sátramat, bár olyan forróság volt, hogy tíz perc alatt minden oldalát sikerült megszárítani. Ennyiből jó is volt a szünet: nem egészséges ezen a július eleji tűző napon huzamosabb ideig kint tartózkodni.
Egyébként a fű se nőtt, tényleg olyan "henye" hely volt ez, ahogy hangzott. Az viszont nagyon tetszett, hogy minden nagyon régi és picike benne.

12. Szentbékkálla

Megint tobzódtunk a látnivalókban: alig három kilométert haladtunk Balatonhenyéről, és máris az Eötvös Károly-kilátóban találtunk magunkat. 

Ez olyan panorámát kínál, hogy én is fölmásztam egészen a tetejére, hogy körülnézzek. Eszméletlen! Még fotón is élmény nézegetni, hát még ott körbeforogni és jól végig térképészni, hogy mi micsoda! Mint az elszabadult kisgyerekek, olyan bolondul lelkesültünk odafenn. Nem szédültem, pedig egy kezemen megszámolom, hogy hány kilátóba másztam föl, pláne a tetejéig.
Azt hittük, ezzel mára vége a mutatványoknak, de Szentbékkálla határa ritka izgalmas terep: először is vannak régi, elhagyatott kőház maradványok, közvetlenül az út mellett, ezekre Réka mászott föl, hogy megnézze őket. Utána remetét találtunk, róla kiderült, hogy valami művész. (Elhatárolódunk.) Igen barátságos volt, szerette volna, ha bemenjünk. Meg is fürödhetünk nála, sőt, aludjunk ott. Ja, hát ingyen persze. "Köszönjük, de van szállásunk." "De hát nyugodtan jöjjünk, jó lesz ez!" Nem mentünk, úgyhogy megsértődött, én meg bosszúból lefotóztam a kapuját (őt nem tudtam, mert elfutott).
Persze van rá 50% esély, hogy teljesen rendes volt és csak jót akart, sőt lehet, hogy jó művész, de nem kedvelem „mézesmázat”, főleg nem tíz kilóval a hátamon, alkonyatkor. Így aztán tovább baktattunk, míg a falu fölött el nem vétettük a jelzést.

Az Öreghegyi-kút házát még megtaláltuk ugyan, a nevezetes régi feliratával, de a töttöskáli templomrom már nem. Én már az előbbinél is magamon kívül voltam, de azt hiszem Réka tényleg sajnálta. Mindenesetre nem sokat keresgéltük, inkább elfoglaltuk a szállásunkat, és hamar visszavonultunk a hosszú nap után.

13. Káptalantóti

Bár úgy tűnik, az itteni szobaárak alsó határa az emlegetett 3000 Ft (2008 nyarán), azért minden háznak megvan a maga vendégcsalogató mutatványa. A mai helyünkön gyerekkávét kaptunk reggel, de a többi helyen sem azért lettek az emberek vendéglátósok, mert szeretnek turistát enni vacsorára. Itt egy kis kávé, ott egy kis süti, amott esetleg elengednek egy IFA-nak megfelelő összeget, mert diákok vagyunk. Mindenki szeretné, hogy visszamenj hozzá nyaralni, úgyhogy beszedik a pénzt, de aztán jól bánnak veled.
Mindemellett érdemes megtanulni alkudni. Mielőtt elkezdtük járni az Utat, azt se tudtam, hogyan fogok beleszólni a telefonba, ha szállás kell, és eleinte csak a bitang szerencsénken múlott, hogy nem vertük magunkat túl nagy kiadásokba. 2009 végére aztán úgy megtanultam idegen emberekre erőltetni az akaratomat, hogy néha magam is meglepődtem. Saját szövegem van, amit mindig elmondok, mielőtt a másik szóhoz jutna: ki vagyok, miért kell minket megsajnálniuk, és mennyi pénzt vagyok hajlandó fizetni a szolgáltatásért. Ha nem adják oda annyiért, akkor csókolom. Ritkán esteledtünk csak olyan helyre, ahol nem volt több opció szállásra, erről mindig igyekeztem gondoskodni. Ezen kívül ne gondold, hogy bárki ad neked szobát annyi pénzért, amivel ő rosszul jár.
Jó kis ízes, két oldalú játék volt ez, a végére már nagyon élveztem: idegeneket szólítok meg, választékosan elmondom, amit akarok, aztán valahogy úgyis megegyezünk. A lényeg, hogy legyél mindig udvarias, mert neked nincs azon a helyen házad, ahol aludni akarsz. Játszani, azt lehet, és nagyjából két mondat után bárki beszáll és cinkos lesz veled, a kivételeket le tudom számolni egy kezemen a két év alatt.
Mindezek fényében a mai kávé is inkább az önbecsülésemnek esett jól, mint a gyomromnak, de utána már nem maradtunk sokáig, mert ma hegyet mászunk. Ekkor még legalábbis azt hittük.
Reggel folytatódik a látnivalók özöne, rögtön a falu szélén az újrameszelt szép régi házakkal,

aztán a velétei palotaromnál hagyjuk el a települést és hamar a Kőtengerben találjuk magunkat. A Kék itt egybeesik egy tanösvénnyel, amin egy igen fura geológiai "mesébe" csöppen az ember, mintha a két végpontja között egy teljesen más világban sétálnál. A Kőtenger név nagyon találó.
Kiérve épp csak érintettük Mindszentkállát, és szinte azonnal sikerült a környék legócskább, leggazosabb és legrosszabbul jelzett ösvényére keveredni, úgyhogy keserves volt följutni a Köveshegyi-nyeregbe. Igazából még ösvénynek se mondanám, inkább úgy nézett ki, mint valami vadcsapás, és fogalmam sincs, hogyan jutottunk mégis aránylag kevés eltévedéssel a tetejére. A másik oldalon ehhez képest már nyert ügyünk volt: hamarosan Káptalantóti dűlőire értünk, és föltűnt a Csobánc. Mit föltűnt, inkább elénk toppant, hogy nesze nektek, most mászhattok! Réka almát szedett, én meg békésen izzadtam már a hegy látványától is.
A lábához érve aztán a vízkészlettel támadtak gondjaink, de a Simon-tanyán adtak azt is (ezer hála), így végül minden gond nélkül vághattunk neki a hegymászásnak, piros viharjelzésben egyébként. Ez fontos. Még reggel értesültünk róla, én meg könnyelműen megfogadtam, hogy ha a jelzés ellenére följutunk a Csobáncra, hát beállok Bibliát árulni. Nos, buktam a dolgot, mert amikor eldobtuk odafönn a csomagot, és körülfutkároztunk végignézni az egész világot (mert látszik onnét), akkor egyetlen felhő sem volt az égen.
A fölmászásnál aztán csak a lejutás nehezebb, én le is estem a hegyről. Ilyenkor jön jól a következő reklámkampány főszereplője, a bokát egyben tartó túrabakancs. Óriási szerencsém volt vele. Először összecsuklott a túrabotom, én pedig utána estem. Közben alám fordult a jobb bokám, és csak azért nem tudtam ráesni, mert a lábfejem egy tömböt alkotott a lábszárammal, ez pedig a bakancson múlott. Ha akkor egy félcipő van rajtam, a teljes súlyommal és a tíz kilós táskámmal ráesve töröm ki a bokám, ami ezen a helyen több mint egészségtelen. Így egy igen kellemetlen mozdulatsorral egy furcsa kanyart leírva, végül is hátraestem a sziklákon, ami az első lehetőséghez képest simogatásnak hatott.
Most is az érvényes, amit a hálózsáknál mondtam, csak a jelen helyzetre alkalmazva: jobban megéri egy rendes cipőt összeéhezni, amit aztán sokáig használhatsz, mint összetörni magad, és műttetni a bezúzott részeket.

Mind a kettő igen sok pénzbe kerül, de élettanilag az első verzió előnyösebb.
A hegyről leérve az út Káptalantótiba már csak egy Csobáncra visszafotózgatós rövid kéjutazás. Még egy boltot is találtunk nyitva, így jó hajléktalan módjára, amúgy mezítlábasan, a küszöbön megterítve meg is ebédeltünk. Látványnak nagyjából ez lehetett mindennek az alja, de kifejezetten emlékszem, hogy én borzasztó boldognak és szabadnak éreztem magam ott, akkor.

Előzők: Kéktúra