VERSTÖRTÉNÉS 2010.07.05-12. - Rónai-Balázs Zoltán

(Ünnepszag,
rózsás ég és alig pár gépkocsi,
szinte csend,
én, amint kávéért, könnyű szívvel),

(kipihent párok, mintha mindenki ketten,
nyugodtan: dolgozni holnap sem kell)

(és béke,
mint madártej felett a vaníliaillat,
vagy mint régen március 15-én)

RÓNAI-BALÁZS ZOLTÁN

 A BÖGRE KÉKJE

2010. júni 30.
Idillnap. Vagy csak idilleste. Vera még nem beteg.

Még a vízügyes bürokrácia sem idegel ki.
A bögre kékje

Nincs macskánk,
ruháink tarkasága
gömbölyödik, ledobálva,
hogy legyen a fotelnek értelme lenni
(ne érezze súlyunk híján, hogy árva).

Ablakunkban se Hold, se csillag
nem látszik, paprikáskrumpli-illat
fénylik ötször hatvan watton

És elölfelejtett bögrénk kékje
görbül az esti létezésbe:
negyven négyzetméter
mona lisa-arc.

Júli 3., mikor szemembe akadt
egy elavult bejegyzésem a face-en,

amúgy Pünkösd.

A „Vér és arany”

(Ünnepszag,
rózsás ég és alig pár gépkocsi,
szinte csend,
én, amint kávéért, könnyű szívvel),

(kipihent párok, mintha mindenki ketten,
nyugodtan: dolgozni holnap sem kell),

(és béke,
mint madártej felett a vaníliaillat,
vagy mint régen március 15-én),

(a pék nem áll a sarkon,
máshol dohányzik és köszön,
ám helyette színes újságpapírokkal
egy férfi törli a seggét, állva),

(nadrágja térdig letolt,
a kuka mellett, hogy ne szemeteljen:
tépés, húzás, húzás, kidob),

(komótos, lassú mozdulatokkal,
higgadt tekintet, józan arc,
megtorpannék a szürreálban),

(de nem tudok, mert szégyellem,

kávé, kávé!, a Lipót bezárt,
itt ünnepel, ki ott lakott),

(semmi, semmi!,
míg túlérek rajta, a „Vér és arany”-t
elmormolom, önvédelemből),

(ébren vagyok, nem csípek magamba)

2010. júli 4.

Üres, üres, üres.
Remélem, nem kell százszor megírnom ezt.
Hogy üres.
Lesz majd pedig, hogy semmi sem lesz,
csak fáradtság, szétfolyt kőolaj,
vagy íztelen-szagtalan, híg verőfény,
álló és gondolattalan, vagyis:
üres.
Most, egyszer – így kap valami valamiséget –
aztán többé nem (nem érdemes).
Delete, egy nap az életemből (úgyse érdekes).

Júli 6.: SilverFish

: az ember szinte látja,

hogy fickándoztak hálóból kiöntve
csillogón.
És röhög az ember.

140 forint volt,
férfitenyérnyi, kerek
fémdobozában bíztató,
nem vagyunk
gazdagok.

Reggel felnyitottuk vigyorogva:
a sprotnit szeretjük, bár
nem vagyunk
gazdagok.
”Nem sok”, a bádogban,
sós, homályos, halszagú lében
térközzel hevertek ŐK.
”Finom se”, mondtuk aztán,
kiskanalunk a szánkból kivéve.
”Rossz.”

Egyikük, bennfelejtett szemével erre
feltekintett, feketén.

„Nem ízlik, prolik?! Vegyetek
drágábbat!”, így szólt. „Az finom.”
”Nem hogy örülnétek, hisz
tökéletes szisztémában éltek:
gondolnak rátok is.”
Ma reggel tehát sokat nevettünk.
És megettük őt,
mert nem vagyunk
gazdagok.